Így strandoltak felmenőink
Tartalomjegyzék
I. A balatoni fürdőélet a 19. század derekától, a reformkortól vett nagy lendületet
A Veszprém megyében élők annyiban szerencsések, hogy a Balaton és a Bakony közelségével szinte egész évben válogathatnak a kirándulások, túrák, szabadidősportok választékában, napjainkra a modern közlekedési struktúrának köszönhetően a strandhelyszínek megközelítése sem okoz nehézséget az ország bármely pontjáról érkezőknek. A Balaton Veszprém megyei partvonala a hazai turizmus alapja. Aki ma fürdőzni, strandolni kíván, az ország bármely távoli pontjáról is, máris a Balaton-part számos üdülőközpontja bármelyikében találhatja magát. A XX. század második felében született generáció számára a Balaton a felhőtlen strandolást, a vízi sportokat, a nyári szabadságot, a kikapcsolódást, a szórakozást jelenti. Már csak az idősebb generáció s tagjainak még élő felmenői emlékezhetnek a tópart egykori, pezsgő gyógyfürdőéletét jelentősen meghatározó történelmi korszakra.
A korabeli Balaton-part legjelentősebb iparága a turizmus, amelynek kialakulása a 19. század végén kezdődött és töretlen fejlődése egészen a nyolcvanas évekig tartott. A Balaton turisztikai kezdete a 19. század derekáig, mondhatni, a reformkorig vezethető vissza. A térség fejlődése, önállóságra törekvése szorosan összekapcsolódott a turistaság és a turizmus folyamatos gazdasági megjelenésével. Természetesen ezekben az időkben még nem „turistaként” keresték fel a látogatók a Balaton partját. Az évszázadok alatt az itt élők gyakran használták a tavat fürdésre, nemcsak a nagy nyári munkák, mint például az aratás, cséplés után kerestek enyhülést a tóban, hanem az év bármely időszakában is.
Több, a tó partján élő és gazdálkodó helyi embert az úszástudásának hiánya tartott vissza a fürdőzéstől, és inkább az állatokat, a jószágokat kísérte be a part közeli sekély vízig. Ismerték a téli Balaton sajátosságait, a befagyott tavat megfelelő jégminőség mellett akár szekérforgalomra is használták, sok legenda fűződik ezekhez a valós történetekhez. „Kezdetben haláért, nádjáért, a víz nyújtotta védelemért telepedtek környékére. Bár írásos és építészeti emlékek már a római kortól kezdve rendelkezésünkre állnak, hogy fürödtek benne, arra csak következtethetünk. A legendák szerint a kezdetben létrehozott fürdőket csak köszvényesek, bénák, sánták keresték fel, beteg asszony nem mehetett a fürdőre, csak meddő menyecskék mehettek oda, s azoknak mindig használt. És csak viruló hajadonok keresték fel vidám mamáikkal, akik az édes múlt emlékét újra átélték, vagy átérezték” - örökítette meg Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című legendás művében.
Később természettudományos kutatások helyszíne is lett a tó vízterülete. Nem tett jót a balatoni életnek, hogy az 1848-as birtokrendezés során a tópart a nagybirtokosok kezébe került, így a fürdés joga is földesúri joggá vált. A kor puritán erényei is a fürdés elterjedése ellen szóltak. Vigyázó szemek figyelték, hogy ki szegi meg a szigorú fürdési tilalmat. Ugyancsak nehezítette a vendégek nagy számban történő érkezését, hogy egyéb közlekedési eszköz nem lévén a lóvontatású „gyorskocsival” egy teljes nap volt az út a fővárosból. Közép-Európa legnagyobb édesvizű tava történelme során mindig is vonzotta a partján megtelepedőket.
Hogy valójában kik is jártak ide fürdeni? Elsősorban a betegek. Mert nekik kellett a fürdőzés mint terápia. Különösen a légváltozás, a házi gondok otthon hagyása, ha pedig nem volt beteg az ember, a közösségi élet ápolása, az új ismerkedések céljából kereste a fürdőzés lehetőségét. Minél több a beteg, annál több legyen a jó fürdő, orvosok és nemes emberbarátok szerető gondjai, szigorú szabályai alatt - vélték a korabeliek.
1880-ban még csak két fürdőhelye van a Balatonnak, Balatonfüred és Keszthely, bár egyik sem Veszprém vármegye területéhez, hanem Zalához tartozott. 1912-ben viszont már 25 fürdőhellyel büszkélkedhetett a tó. A fejlődés megerősítése céljából kezdett Veszprém vármegye közigazgatási területén az 1870-es években létrejönni Almádi és Siófok.
A fürdőházak voltak a korabeli strandok.
A közben létrejött fürdőegyletek nemcsak a balatoni fürdőzés lehetőségét teremtették meg. Az egyletek szigorú szabályrendszereket alkottak azzal kapcsolatban, hogy az adott helynek mi mindent kell nyújtania: legyen csatornahálózat, megfelelő tisztaság, patika, távírda és még sok minden, ami a megfelelő ellátást biztosítja. Megépültek az első patinás központi fürdőházak, ahol kabinokon és lépcsőkön át lehetett bejutni a vízbe, természetesen alaposan és illendően felöltözve. A fürdőházakban működött kávézó és könyvtár is, így ezek a helyek találkozási pontok, mai szóval igazi közösségi terek voltak. Az egyik legelegánsabb fürdőházzal akkoriban a még Veszprém vármegyéhez tartozó Siófok büszkélkedhetett, ez volt a Magyar Tenger Fürdőház, ami svájci stílusban készült el.
Veszprém vármegye közigazgatási határvonalai teljesen más területen húzódtak 1945-ig, mint napjainkban. Ha az igazi fürdőélet történelmi gyökerét keressük az akkori vármegyei határokon belül, Almádi számított a fürdőélet központjának. A XVIII. században kezdődő, majd fokozatosan fejlődő fürdőkultúra viszont Budapest után hazánk második leglátogatottabb turisztikai célterületévé és ezzel a hazai gazdasági tér egyik kiemelt szereplőjévé tette. Balatonfüred, Keszthely, Hévíz már a korabeli Zala vármegye jelentős fürdőkultúráját képviselte. A balatoni fürdőélet először az északi parton, Almádi térségében, majd a Zala vármegyei Balatonfüreden erősödött meg. Ez köszönhető volt a már említett gyógyforrásoknak és egy mezőgazdasági katasztrófának (a filoxérajárvány, ami alapvetően megváltoztatta az északi part gazdaságát). Ez a hatalmas mezőgazdasági csapás gyorsította fel a térség idegenforgalmának alakulását. A tönkrement szőlőbirtokosok pénz hiányában nem tudták újratelepíteni az ültetvényeiket, ezért a birtokok szép számmal cseréltek gazdát, és az új, zömében tehetősebb városi tulajdonos a présházát nyaralónak alkalmas villává bővíttette.
Almádi strandja 1874-ben nyitott meg, amelyet a két ismert veszprémi iparos, Brenner Lőrinc és Krisztyán József épített meg. Kezdetben nyolc fürdőkabinnal, a veszprémi káptalan birtokán. 1877-től 1926-ig álltak itt a fakabinok, amelyeket az 1883-ban megalakult Almádi Fürdő Rt. tartott karban. 1922-től egy modernebb fövenyfürdő építésébe kezdett az 1918-ban létesült Balatonalmádi Fürdő és Építő Rt. A fürdőtelep 1926 szezonidőszakára épült ki, csaknem 500 kabinnal. Így az Észak-Balaton legnagyobb strandfürdőjének számított Veszprém vármegyében. 1943-ban lebontották, helyén 1944 nyarára megnyílt az új, korszerű fövenyfürdő.
Itt is még a fürdést és az ahhoz tartozó rituálékat szigorú erkölcsi szabályok közepette lehetett végezni, külön női és férfiszekciók voltak, egymástól hatalmas nagy deszkafalakkal elválasztva. (Csintalan gyermekek és fiatalok a szögekkel kifúrt lyukakon keresztül leselkedtek át a palánk túloldalára). A parton elég szigorú szabályok uralkodtak, viszont a vízben már együtt fürödhettek, lubickolhattak a vendégek. A korszak sajátossága volt, hogy a hölgyek blúzban, kalapban, szoknyában fürödtek, sőt, néhol a napernyőt is magukkal vitték a vízbe. A férfiak hosszabb pólóban, nadrágban, gatyaszerűségekben, a merészebbek már trikóban és alsónadrágban élvezték a fürdés örömeit. Kezdetben a férfiak fürdőviselete trikóanyagból készült, s befedte a lábakat, a karokat, a nőké flanelből, kartonból, később selyemből. A krinolinos nagy szoknyák idején nagyon illetlennek tűntek ezek a csípővonalat, sőt, a lábat is megmutató nadrágos öltözékek. Hosszú ideig nem is sokat változtak, de a XX. század fordulóján térdig rövidültek, a merészebbek rövid ujjal, mélyebb kivágással képviselték a divatirányzatot. Az I. világháború után a merészebb viselet teljesen elterjedt, sőt, a rövid ujjat felváltotta a pánt, és a vállkivágása is még növekedett. A női fürdőruha vékony selyemanyaga teljesen a testre tapadt a fürdés után, igencsak nagy kihívást jelentett viselőjének. A férfiak már a ’ 30-as években a fürdőzéshez csak nadrágot használtak, a trikót már nem hordták kötelezőszerűen. Eleinte csak lubickolással, úszással, később már csónakázással töltötték el az idejüket a vízben. A ’30-as évek elejére fából készült vízicsúszda is szórakoztatta a fürdőzőket, sőt több helyen már megjelentek a fürdőzés szabályainak betartására, illetve a veszélyekre figyelmeztető táblafeliratok is.
Erre az időszakra jellemző volt, hogy a fürdőzés célja már nemcsak a gyógyulás volt, hanem afféle társadalmi státuszszimbólumként is szolgált. Almádi pezsgő fürdőéletét korabeli képeslapok is megörökítik, az üdülőhelyek, nyaralók, valamint a városkép alakulásának korszakonkénti változásait követhetjük végig a régi üdvözlőlapokon is.
II. A század végén megnyílt az az intézet, ahol komplett gyógyprogramot dolgoztak ki
Ma kevésbé hihető, a XIX. század végére Almádi elsőként sorakozott fel a part menti fürdőtelepülések sorába. 1899-ben a Sebastian Kneipp német lelkész által kidolgozott gyógykúra elterjesztésére szolgáló intézet dr. Óvári Ferenc ügyvéd, a Balatoni Szövetség alapítója, országgyűlési képviselő szorgalmazására épült meg. A veszprémi káptalantól bérelt területen az Almádi Fürdő Rt. és az Országos Magyar Kneipp Egyesület 1899. július 10-én nyitotta meg az intézetet, ahol a korszak divatos gyógymódjai, az orvostudomány és a természetgyógyászat ötvözésével komplett gyógyprogramot dolgoztak ki.
A gyógyházban bevezették a Kneipp-féle vízkúrát, a Rickli-féle nap- és légfürdőt, valamint a Lahmann-féle egészséges táplálkozási rendet. A gyógyprogram több elemből állt. A légkúra során légsátrakat állítottak fel, amelyek éjszakázásra is alkalmasak voltak, de tetejükön nyitott szobák voltak. A légkúrához tartozott a testmozgás, a torna, a labdázás is. Ezt nevezték légfürdőzésnek. A napkúrát 10 és 14 óra között alkalmazták, s erre a célra a Balaton víztükre felett emelt, felülről nyitott épületben mezítelenül fektették a betegeket a napra. A napfürdő után általában pokrócba göngyölték a testet, s annak izzasztását követően ledörzsölést, majd a Balatonban történő úszást - a hullámok „erőművi hatását” - ajánlották, főként idült betegségek és gyulladások ellen. Ami fontos volt, az erre érzékeny társadalmi, erkölcsi szabályokat itt is szigorúan be kellett tartani a kezelések alatt. Hideg és meleg vizes fürdőkkel, légkúrát alkalmazva, de gyógyszeres kezelések nélkül, a természet gyógyító erejét felhasználva végezték a gyógyító munkát. A speciálisan, fából felépített, de tetővel nem rendelkező építményekben a levegő átjárta az épületet, a kezelés ideje alatt itt tartózkodtak a gyógyulni vágyók.
1904-ben került sor az Almádi Gyógyfürdő szabályrendeletének kiadására. Ezen intézet hatására Almádi gyógyfürdői rangra emelkedett. Ez a fürdő az utazó vendégeknek is csábító volt, sőt, a nyári turizmus fejlesztését is kitűnően szolgálta. A híres Kneipp-gyógyintézet 1924-ig működött. Ekkor lebontották és megépült a Pannónia étterem és szálloda, amely 1963-ig állt. Majd 1964-től 2003-ig az Auróra étterem, és végül 2003-tól a mai Pannónia Kulturális Központ és Könyvtár épülete áll a helyén.
A 20. század eleje hatalmas fejlődést hoz a Balaton életébe. A vasút „közel hozta” a Balatont, és bár megépítése után a déli part még csak mint tranzitútvonal szerepelt, innen indultak a kompok az északi part ismert települései felé, 1910-re kiépül a Budapest-Tapolca vasútvonal, könnyen megközelíthetővé tette az északi part településeit is. Egyre elterjedtebb a villanyvilágítás, kezdenek kiépülni a vízvezetékek, a csatornahálózat. A Balaton presztízse folyamatosan emelkedik. Almádi 1901-től hivatalosan Balatonalmádi fürdőként fogadja a vasúton érkezőket. Az 1900-as hozzávetőleg 25 ezres vendégforgalom helyett 1910-ben már több mint 55 ezren érkeznek a korabeli statisztikák szerint. A Balaton Egylet a kor legmeghatározóbb civil szerveződése volt, fontos feladatának tekintette az egész tavat körülölelő vasúthálózat kialakítását, hiszen 1861-től a déli parton megindult a vasúti közlekedés. Az északi part bevonása a vasúti közlekedés hálózatába az egyik legfontosabb közlekedésfejlesztési intézkedés volt. 1909-ben a Veszprém-Alsóörs vasútvonal jelentette az ország északi területén élőknek a Balatonhoz kapcsolódást, így az 1909 és 1972 között működő vonal a térség turisztikai fejlődését is meghatározta. A fürdőkultusz idején, 1909-ben megnyitott vasúton Veszprém felől érkező fürdővendégek emelték Almádi hírnevét. A veszprémi virilisták (legmagasabb adófizetők) számára státuszszimbólum volt a település megközelítése vasúton. Ők nemcsak a fürdőéletet, hanem a birtokaikon virágzó szőlőkultúrát is képviselték. Számos veszprémi és környéki iparos, üzletember nyitott és bérelt Almádiban üzletet, működtetett kereskedést, üzemeltetett mozit. A korszak állandó visszatérő vendégei, valamint Almádi fejlődésében is szerepet játszó fürdővendégek többsége Veszprémből érkezett. Többek között Pethe Viktor kereskedő, Zsák József veszprémi vendéglős, a Kompolthy család, Véghelyi Dezső alispán, Thury Etele református lelkész, dr. Rada István kanonok és Almádi mecénása, dr. Óvári Ferenc is itt épített villát vagy birtokolt szőlőterületeket. A Balaton igazi pihenő-fürdőterületté a századfordulóval válik, az emberek számára a balatoni táj érintetlen szépsége fontos turisztikai attrakcióvá alakul.
Az 1930-as évek végén jelentős elmaradást lehetett tapasztalni a fürdőélet fejlődésében. Kevés szálláshely, a kor igényeinek megfelelő szállodák hiánya, az addig olyan jelentősen működő fürdőegyletek felszámolása, a háborús események közeledte is visszafogta az addigi fejlődést, a fejlesztések helyett pedig a lassulás kezdte jellemezni a több évtizedes múlttal büszkélkedő, virágzó fürdőéletet.
Az első világháború nem hagyta érintetlenül a Balaton környékét sem, bár nem okozott jelentős károkat a tónál, a környező települések épségben átvészelték a világégést. A háború alatt hadikórházakká alakított szállodák, üdülőházak 1921-ben is csak 39 800 vendéget fogadtak, ami messze elmarad az 1910-es évek forgalmától.
1913-ban jelenik meg a Balaton vármegye létrejöttének gondolata. A Balaton-régió - bár ez idő tájt még senki nem hívta régiónak, hanem az akkori területi közigazgatásban a megye vagy vármegye fogalmat használták. „Minden szerve a Balatonért volna, a Balatonért dolgozna, egységes irányítással, egységes szellemben, amely Keszthelytől Balatonfüredig szolgálhassa a Balaton kultusz érdekeit Keszthely székhellyel”. Az első világháborút követő tiszavirág-életű tanácsköztársaság alatt történtek kísérletek a Balaton megye kikiáltására. Ezen tervben még csak az akkori Zala később Veszprém megyéhez csatolt részére terjed ki. A későbbiekben a terv alaposan átalakult, a tanácsköztársaság bukásával ez a koncepció is lekerült a napirendről. 1920. június negyedikén a trianoni békediktátum aláírásakor nemcsak az ország területének kétharmadát és a lakosság jelentős részét csatolták el hazánktól, hanem az elcsatolt területekkel elvesztettük népszerű fürdőhelyeink nagy részét is. Ez az egyébként tragikus történelmi esemény hatalmas fejlődéshez segítette hozzá a Balaton régiót, felértékelődött a fürdőhely szerepe.
III. Már 1930-ban is úgy döntöttek, hogy meghosszabbítják a balatoni szezont
A lakosság fokozódó idegenforgalmi igényeinek kielégítésére a Balaton látszott az egyik legcélszerűbb turisztikai célterületnek. Trianon miatt az ország elveszíti fontos és népszerű üdülőhelyeit például az Adriánál, így a Balaton szerepe a ’20-as években felértékelődik. Megszületik az a kormányzati koncepció, ami fejleszteni kezdi a tavat.
Az 1930-as évekre a szezon meghosszabbítása következett be, ugyanis az addig áprilistól júliusig tartó időszak túl rövidnek bizonyult, amit meg kellett hosszabbítani augusztus-szeptemberig. Hosszú évtizedeken keresztül a július végi füredi Anna-bál jelentette a szezon végét. A fövenyfürdő a ’30-as években már nemcsak a strandolás célját szolgálta, hangversenyeknek, kulturális programoknak is helyet adtak a területén.
A téli Balaton népszerűsítését is kellett hirdetni, a ’30-as évekbeli filmhíradók többségében ezért készítették el a téli Balaton világát bemutató propagandafilmeket.
Az igazi fejlődés, a tömeges fürdőélet azonban csak 1920 és 1940 között alakult ki a Balaton partján, addig soha nem látott tömegek zarándokoltak a Balatonhoz. Ebben a húszéves időszakban villák százai épültek mindkét parton, jó hírű szanatóriumok, szállodák, panziók tucatjai nőttek ki a földből. Az építkezések szabályozása is fontossá vált. Bár a villaépítkezéseket a világválság visszavetette, a házak többségét helyi iparosmesterek, kőművesek építették. Nyaralóépületekre, villákra emeletet - korabeli iparjogi szabályozások szerint - csak építész tervezhetett, építhetett. Ezért lettek általában földszintesek a házak, és így indult el a manzárd műfaj, mivel ehhez nem kellett engedély. Ekkor kerültek fel a házak homlokzatára a Lak, a Fészek stb. fantázia feliratok. Az 1929-ben megalakult Balatoni Intéző Bizottság kiadta a Balatoni Építésfejlesztési Szabályrendeletet, ami szerint a telkeket be kell keríteni.
A Balaton-térség regionális törekvéseinek következő állomása 1933, amikor a Balatoni Szövetség úgy határozott, hogy azt kéri, nyilvánítsák nemzeti parkká a Balatont és az azt körülvevő part menti három kilométeres sávot. Az indoklás szerint a vármegyéktől függetlenül kívántak nyaralókat, turistaházakat, strand- és melegfürdőket, gyermekvédelmi intézményeket, tudományos központokat építeni. A Balaton Nemzeti Park megvalósításhoz a kormány segítségét kérte a Balatoni Szövetség. A szervezet azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a Balaton Nemzeti Park egy olyan önálló terület legyen, amely nem tartozik az őt alkotó vármegyék fennhatósága alá és külön fiskális politikával rendelkezik.
Sajnos ez a javaslat is bürokratikus akadályokba ütközött, majd a közelgő világháborús készülődés miatt le is került a napirendről, és csak későn, 1997-ben valósult meg a mai feltételek között a létrejötte.
A II. világháborút követő új korszak új közigazgatási határokat hozott létre a Balaton egész területén, az északi partvonal menti települések Veszprém megye területéhez kerültek.
Almádi történelmi múlttal rendelkező fürdőkultúrája fokozatosan elvesztette jelentőségét, turista- és idegenforgalmi, valamint gyógyturizmusközponttá a szomszédos, korábban Zala, majd Veszprém megyéhez tartozó Balatonfüred emelkedett fel.
Hivatkozás
- Jákói Bernadett: Így strandoltak felmenőink, 1. rész : a balatoni fürdőélet a 19. század derekától, a reformkortól vett nagy lendületet. Napló, 72. évf. 196. sz. (2016.08.22.) 13. p.
- Jákói Bernadett: Így strandoltak felmenőink, 2. rész : a század végén megnyílt az az intézet, ahol komplett gyógyprogramot dolgoztak ki. Napló, 72. évf. 197. sz. (2016.08.23.) 13. p.
- Jákói Bernadett: Így strandoltak felmenőink, 3. rész : már 1930-ban is úgy döntöttek, hogy meghosszabbítják a balatoni szezont. Napló, 72. évf. 198. sz. (2016.08.24.) 5. p.
