„Petőfi szobor avatása” változatai közötti eltérés

Innen: Helyismeret
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
aNincs szerkesztési összefoglaló
aNincs szerkesztési összefoglaló
57. sor: 57. sor:


Az egész ember csupa költészet volt. ''Ö'' nem csinálta, hanem csak hullatta a költeményeket.
Az egész ember csupa költészet volt. ''Ö'' nem csinálta, hanem csak hullatta a költeményeket.
Múzsájának minden nép hódol s neve,
melynek nyomán egész mitosz keletkezett,
fényes csillagként ragyog az emberiség
egén. Pet'ófi nemzetiebbé változtatta a magyar
lyrát tartalomban, amit az akkori politikai,
irodalmi és társadalmi viszonyok
hatalmasan elősegítettek. A szigorú mérték
helyett magyar ritmust használt költemé-
.nyeiben s ezzel a magyar dallamosságot
megalkotván, mesterévé vált a dalformának.
Petőfi megvetett minden tekintélyt s nem
gondolt szabályaikkal. Eszméje s iránya
volt: a költészet szabadsága, mely önmagából
támad, önmagáért él és senkinek sem
szolgál.
A népdalnak ő a legnagyobb művésze.
Dalaiban visszatükröződik a maga és
a magyar nép egész érzelemvilága. Lelkéből
tüneményszerű változatossággal fakadnak
a természetes és keresetlen költemények.
Egyetlen mozzanat, ötlet vagy fölhevülés
dallá idomult nála. Ennek a művészi
alkotó tehetségnek köszönhetjük szebbnél
szebb szerelmi dalait, mint: „Ez a világ a
milyen nagy", „A virágnak megtiltani nem
lehet", „Befordultam a konyhába", „Ereszkedik
le a felh'ó", vEalu végén kurta kocsma",
^Hortobágyi korcsmárosné", „A szerelem,
a szerelem", „Kis furulyám szomorúfűz
ága", „Árvalyányhaj a süvegem bokrétája*,
„ZV vagy, te vagy, barna kis lyány, Szemem
s lelkem fényei stb. Ezek mind átmentek
a nép ajkára.
Pet'ófi bizonnyal a leggazdagabb költői
ér, a mely valaha fölfakadt az idők méhében.
Ihletett lelke mindent megénekelt, ami
a nemzetnek kedves volt.
A köznapi lelkek nem értették meg
a szellem apostolát, ki ha föllelkesült, a
haza ideális fényben ragyogott előtte s ha
elfogta a szerelmi láz, akkor költeményei
velőkig hatottak.
Pet'ófi Magyarországnak legnagyobb
vagy mint Bodenstedt nevezte őt, a világirodalomnak
egyik legnagyobb költője.
A hír karjára emelte az ő nagy nevét
s dalait hallja „róna, hegy, völgy, tenger"
s a dicsőség nimbusa ragyogja körül.
Midőn a lelkes veszprémiek, élükön
a minden szépért s nemesért lángololó dr.
Óvári Ferencz országos képviselővel, az
én szeretve tisztelt barátommal, megtisztelik
ezt az istenadta zsenit, akkor egyúttal
a magyar dicsőséget ünneplik.
S a mikor ez a költői ragyogó csillag
feltűnik az ég boltozatán, itt a Balaton
vidékén, a hol annyi költő gyönyörködött
a magyar tenger habjaiban, hogy a magasból
áraszsza szét meleg honszerelmét,
akkor még a természet is ünnepi díszt ölt,
az illatozó virágok mámorban ringatóznak,
a - falevelek halkabban zizegnek, a
lombok ábrándosan susognak s a vidáman
csergedező patak megáll a lángész bámulatára,
a ki a szellő szárnyán jelenik meg
nemzetének a névtelen hősökkel együtt s
halljuk a honvédek riadóját és látjuk az
ágyufüstben lengő trikolort, melyet Pet'ófi
tart kezében s imaszerüen rebegi el kedves
jeligéjét:
„Szabadság, szerelem
E kettő kell nekem.
Szerelmemért feláldozom
Az életet,
Szabadságért feláldozom
Szerelmemet."
majd eldörgi a nyelv hatalmas erejével:
„Tied vagyok, tied, bazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek ?"
(Honfídal, 1844.)
Tisztelt ünneplő közönség ! Petőfinek
szellemét folyton ébren tartani, önzetlen
hazafiságát, mely munkásságában és egész
életében nyilvánult, ápolni és erősíteni,
nemzeti kötelesség. Benne nemcsak a költőt,
hazafit, de a hőst is kell tisztelnünk. A ki
ugyanis egész életét a szabadság szent
ügyének szentelte s a ki a szabadságért
ontotta ifjú vérét — az méltó az örök
hálára.
A fanatikus Petőfi rajongott a nemzeti
ügyért s gyűlölte a lanyhaságot meg
a kozmopolitizmust, mely a nemzeti életet
veszélyezteti.
Kossuth jól mondta, hogy a magyar
nemzeti érzület Vesztatüzének eleven lobogása,
nemzeti életkérdés.
Nemzetünkben bizony-bizony még most
is kell növelni a faji érzetet, mely itt-ott
még nem lángol elég magasan.
A hazafiság tüzének a nemzet szentélyében
soha sem szabad kialudni s annak
élesztését nemcsak gyújtó szónoklatokkal
kell ébrentartani, hanem tettekkel.
Szeressük úgy hazánkat, mint Pet'ófi
szerette, kinek mai ünneplésében nem
csupán a szabadságért, hanem a lételéért
fegyverre kelő nemzet vértanúját tiszteljük
meg.
Halálával örök időkre kivivta a halhatatlanságot.
Dicsőségének égi fénye messze világít.
A tünö évek tova szállnak, nemzedékek
elpusztulnak, de az emlékezés lángja mindaddig
fellobog, a míg csak költeményei a
nemzetnek bibliája maradnak.
A véráztatta téren évről évre ki fognak
kelni a kegyeletnek virágai, a nemzetnek
kertészei könynyekkel ápolják és a
szellők szárnyán, a vihar és villámok légi
utján megjelenő szabadságlantosnak és a
névtelen hősöknek szellemei illatárral töltik
meg a mezőt.
Legyen Pet'ófi emléke örökké tápláló
forrása a nemzeti öntudatnak s hirdesse
dicsőségét örök időkig az emberiség egyeteme.
Legyen áldott a nemzeti költőnek,
nemzeti apostolnak és nemzeti vértanúnak
neve — mindaddig, a míg csak egy magyar
él ezen a világon s a míg költészetének
varázsa és halálának mitosza rokon
érzést tud kelteni a földgömbön.




[[Category:Könyvek]] [[Category:Balatonalmádi]]
[[Category:Könyvek]] [[Category:Balatonalmádi]]

A lap 2013. április 20., 14:47-kori változata

Dr. Vutkovich Sándornak

ünnepi beszéde

a Balaton-almádi Petőfi-szobor

leleplezésekor

1902. Július hó 31-én

Tisztelt ünneplő közönség!

A szabadság és szerelem lánglelkű lantosának, Petőfinek emlékszobrát leplezzük le.

A szerény ünnepség a segesvári csata évfordulójára esik, a mikor a szabadságharc Tyrtaeusa 1849. július hó 31-én kiadta nemes lelkét.

Költői erővel nyilvánított akarata beteljesedett a tragikus véggel, úgy, a miként legendás élete kívánta:

„Ott essem el én,

A harc mezején,

Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül".

(Egy gondolat bánt engemet. . . Pest, 1847.)

Testét ott tiporták vérbe a száguldó orosz paripák. Meghalt, hogy megdicsőüljön, hogy örökké éljen a nemzeti köztudatban s hogy magasztos példát adjon arra nézve, hogy miként kell szeretni a hazát forró szívvel s hogy miként kell küzdeni és meghalni a szabadságért.

Költészetünknek ez a legragyogóbb csillaga 53 évvel ezelőtt tünt el hazánk egéről s egy emberöltő óta pihen immár csöndesen.

Ismeretlen sírjára a vadvirágok szőttek szemfödőt. Széttört lantja hallgat és saslelkének álma a szabadság lázasan tör előre.

Nemzetünk ezredéves történelméhez tengernyi magasztos tény fűződik, de a legendaszerü nagyszerűség az 1848/49-iki szabadságharcban nyilvánul a legfényesebben.

A nemzeti újjászületés nagy korának költője Petőfi ugyanis ekkor hirdette varázs lantján az emberi jogokat; 1848. március hó 15-én kiáltotta oda nemzetének a szabad sajtó első termékében: Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! (Nemzeti dal. 1848.) Ez a költemény nemzetébresztő harsonaként zendült meg a nép fülében.

A költő nem sokára kardot kötött, hogy harcoljon és hogy életét áldozza a hazáért.

A megifjodott Magyarországnak bálványa, eszményi képviselője volt ő, a ki széttörte a bilincseket, hogy szabaddá legyen a szabadnak teremtett ember.

A mai magasztos napon, a nemzeti érzület föllángolásának emlékünnepén eszünkbe juthat, hogy mint hatotta át a lelkeket villanyszerüen a hazaszeretet szent lángja s hogy mint kell oltárt emelni a szabadság eszméjének, híven a tradíciókhoz és hogy mily kegyelettel kell azokra gondolnunk, a kik prófétai ihlettséggel hirdették Magyarország újjászületését.

Dicső napok voltak ezek, szépen tündöklők az emberiség és a hazaszeretet történelmében.

A szabadság, egyenlőség és testvériség zászlaját 1848. március hó 15-én ültették a megváltó jelképe gyanánt a magyar haza szent földjébe s ezt az eszmét a politikai szentháromság kultuszának varázsa övezi.

A szabadság istennője világító fáklyával röpült át 1848-ban Európa népei fölött s ma büszkén lengeti az új Magyarországban a nemzeti zászlókat.

A nagynevű Petőfi megjelenik köztünk, hogy lényének elbűvölő erejével és hazafiságának tündöklő sugárkévéjével aranyozza be a magyar Géniuszt. Fonjunk azért koszorút homlokára nefelejts virágokból és öntözzük meg a szeretet harmatcseppjeivel. Ha aztán képzeletünk elmereng a múltban s megpihen hazánk történelmének dicső korszakánál, akkor a hősi vitézség láttára hevesebben lüktet ereinkben a vér s lelkesült örömmel mondjuk, hogy: büszkék vagyunk arra, hogy magyaroknak születtünk.

Petőfi' imádta a szerelmet meg a szabadságot. Neki a költészet szentegyház volt, hova mezitláb is szabad járni.

Bátran fölvethetjük azt a kérdést, hogy vájjon hol van a világnak olyan jelensége, a mely 26 éves koráig oly müveket volt képes teremteni mint ő?

Az egész ember csupa költészet volt. Ö nem csinálta, hanem csak hullatta a költeményeket.

Múzsájának minden nép hódol s neve, melynek nyomán egész mitosz keletkezett, fényes csillagként ragyog az emberiség egén. Pet'ófi nemzetiebbé változtatta a magyar lyrát tartalomban, amit az akkori politikai, irodalmi és társadalmi viszonyok hatalmasan elősegítettek. A szigorú mérték helyett magyar ritmust használt költemé- .nyeiben s ezzel a magyar dallamosságot megalkotván, mesterévé vált a dalformának. Petőfi megvetett minden tekintélyt s nem gondolt szabályaikkal. Eszméje s iránya volt: a költészet szabadsága, mely önmagából támad, önmagáért él és senkinek sem szolgál. A népdalnak ő a legnagyobb művésze. Dalaiban visszatükröződik a maga és a magyar nép egész érzelemvilága. Lelkéből tüneményszerű változatossággal fakadnak a természetes és keresetlen költemények. Egyetlen mozzanat, ötlet vagy fölhevülés dallá idomult nála. Ennek a művészi alkotó tehetségnek köszönhetjük szebbnél szebb szerelmi dalait, mint: „Ez a világ a milyen nagy", „A virágnak megtiltani nem

lehet", „Befordultam a konyhába", „Ereszkedik le a felh'ó", vEalu végén kurta kocsma", ^Hortobágyi korcsmárosné", „A szerelem, a szerelem", „Kis furulyám szomorúfűz ága", „Árvalyányhaj a süvegem bokrétája*, „ZV vagy, te vagy, barna kis lyány, Szemem s lelkem fényei stb. Ezek mind átmentek a nép ajkára. Pet'ófi bizonnyal a leggazdagabb költői ér, a mely valaha fölfakadt az idők méhében. Ihletett lelke mindent megénekelt, ami a nemzetnek kedves volt. A köznapi lelkek nem értették meg a szellem apostolát, ki ha föllelkesült, a haza ideális fényben ragyogott előtte s ha elfogta a szerelmi láz, akkor költeményei velőkig hatottak. Pet'ófi Magyarországnak legnagyobb vagy mint Bodenstedt nevezte őt, a világirodalomnak egyik legnagyobb költője. A hír karjára emelte az ő nagy nevét s dalait hallja „róna, hegy, völgy, tenger" s a dicsőség nimbusa ragyogja körül. Midőn a lelkes veszprémiek, élükön a minden szépért s nemesért lángololó dr. Óvári Ferencz országos képviselővel, az

én szeretve tisztelt barátommal, megtisztelik ezt az istenadta zsenit, akkor egyúttal a magyar dicsőséget ünneplik. S a mikor ez a költői ragyogó csillag feltűnik az ég boltozatán, itt a Balaton vidékén, a hol annyi költő gyönyörködött a magyar tenger habjaiban, hogy a magasból áraszsza szét meleg honszerelmét, akkor még a természet is ünnepi díszt ölt, az illatozó virágok mámorban ringatóznak, a - falevelek halkabban zizegnek, a lombok ábrándosan susognak s a vidáman csergedező patak megáll a lángész bámulatára, a ki a szellő szárnyán jelenik meg nemzetének a névtelen hősökkel együtt s halljuk a honvédek riadóját és látjuk az ágyufüstben lengő trikolort, melyet Pet'ófi tart kezében s imaszerüen rebegi el kedves jeligéjét: „Szabadság, szerelem E kettő kell nekem. Szerelmemért feláldozom Az életet, Szabadságért feláldozom Szerelmemet." majd eldörgi a nyelv hatalmas erejével:

„Tied vagyok, tied, bazám! E szív, e lélek; Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek ?" (Honfídal, 1844.) Tisztelt ünneplő közönség ! Petőfinek szellemét folyton ébren tartani, önzetlen hazafiságát, mely munkásságában és egész életében nyilvánult, ápolni és erősíteni, nemzeti kötelesség. Benne nemcsak a költőt, hazafit, de a hőst is kell tisztelnünk. A ki ugyanis egész életét a szabadság szent ügyének szentelte s a ki a szabadságért ontotta ifjú vérét — az méltó az örök hálára. A fanatikus Petőfi rajongott a nemzeti ügyért s gyűlölte a lanyhaságot meg a kozmopolitizmust, mely a nemzeti életet veszélyezteti. Kossuth jól mondta, hogy a magyar nemzeti érzület Vesztatüzének eleven lobogása, nemzeti életkérdés. Nemzetünkben bizony-bizony még most is kell növelni a faji érzetet, mely itt-ott még nem lángol elég magasan.

A hazafiság tüzének a nemzet szentélyében soha sem szabad kialudni s annak élesztését nemcsak gyújtó szónoklatokkal kell ébrentartani, hanem tettekkel. Szeressük úgy hazánkat, mint Pet'ófi szerette, kinek mai ünneplésében nem csupán a szabadságért, hanem a lételéért fegyverre kelő nemzet vértanúját tiszteljük meg. Halálával örök időkre kivivta a halhatatlanságot. Dicsőségének égi fénye messze világít. A tünö évek tova szállnak, nemzedékek elpusztulnak, de az emlékezés lángja mindaddig fellobog, a míg csak költeményei a nemzetnek bibliája maradnak. A véráztatta téren évről évre ki fognak kelni a kegyeletnek virágai, a nemzetnek kertészei könynyekkel ápolják és a szellők szárnyán, a vihar és villámok légi utján megjelenő szabadságlantosnak és a névtelen hősöknek szellemei illatárral töltik meg a mezőt. Legyen Pet'ófi emléke örökké tápláló forrása a nemzeti öntudatnak s hirdesse

dicsőségét örök időkig az emberiség egyeteme. Legyen áldott a nemzeti költőnek, nemzeti apostolnak és nemzeti vértanúnak neve — mindaddig, a míg csak egy magyar él ezen a világon s a míg költészetének varázsa és halálának mitosza rokon érzést tud kelteni a földgömbön.