Reguly Antal utazásai 1939-ben
1839. július 18-án egy középtermetű, húsz év körüli fiatalember szállt fel a pesti végállomáson a Pozsonyba induló postakocsira. Amint néhány mérföld megtétele után az utasok szóba elegyedtek egymással, a választékosan öltözött fiatalemberről kiderült, hogy frissen végzett jogász, aki szülei jóvoltából európai körutazásra indul.
Az utazás a szülőknek nem kis anyagi megterhelést jelentett, de úgy vélték, mindenképpen megérdemli szorgalmasan tanuló fiuk, hogy tanulmányai befejeztével kicsit szétnézhessen a világban, s annyi más értelmiségi társához hasonlóan, ismeretekben, tapasztalatokban gyarapodva-gazdagodva kezdhesse meg pályáját.
Az utolsó önfeledt nyár volt ez tehát a diákember életében, s érthető, hogy szerette volna emlékezetesen és hasznosan eltölteni. Már hosszú hónapok óta készült erre az útra, estéken-éjszakákon át Európa térképe fölé hajolva tervezgette az
utazás részleteit. Ügy gondolta, előbb Morva- és Csehországba, aztán a birodalom fővárosába látogat, majd német földön időzik, érinti Bajorország, bejárja Szászország, Poroszország falvait és városait és naplójában örökíti meg benyomásait, élményeit.
Jövőjét illetően határozott elképzelése nem volt: rá is az a sors várt itthon, mint a legtöbb nem nemesi származású értelmiségi ifjúra. Hoszszabbra vagy rövidebbre szabott életét valamely jelentősebb uradalom ügyviselőjeként vagy magánügyvédként éli le, családot alapít, s vidéki magányban, szűk családi-baráti körben tölti napjait. Esetleg — mivel néhány év múlva a nem nemesek előtt is megnyílik a hivatali pálya — vármegyei karrier várhat reá, s ha kimagasló képességekkel, jó kapcsolatokkal rendelkezik, meglett korára a vármegyei politika vezető köreibe emelkedhet, kivételes esetben a felső kormányzatiközigazgatási szervek valamelyikében alkalmazzák jó fizetéssel, a biztos nyugdíj reményében.
Aligha gondolt azonban ezekben az órákban erre a láthatóan gondolataiba merülő fiatalember, kinek zsebéből kikandikáló névkártyáján csupa nagybetűkkel ez állt: „ANTON REGULY".
A családot, mely aggódva útjára bocsátotta, alig ismerjük. Édesapja, Reguly István a zirci apátság ügyvédje és számvevője volt: már az 1810-es évek elején az apátság szolgálatában állott. A pápai iparoscsaládból származott Reguly
számára társadalmi emelkedést jelentett Etl Alojziával kötött sikeres házassága, mert ennek révén előkelő köznemesi családokkal került rokonságba.
A házasság termékenynek bizonyult: első gyermekük, Klementina még a kisgyermekkort sem érte meg, halála után rövidesen megszületik Julianna lányuk, akit 1841-ben, huszonhat éves korában Korizmics László, a Magyar Gazdasági
Egyesület vezetőségi tagja, neves gazdasági szakember és író, a Gazdasági Lapok egyik későbbi szerkesztője és az MTA tiszteletbeli tagja vezet oltárhoz. Reguly Antal 1819. július 11-én születik Zircen, ő a család harmadik gyermeke. Keresztnevét Dréta Antal zirci apáttól kapja. Hároméves, amikor Etl Alojzia ikrekkel ajándékozza meg férjét: Krisztinával és Karolinával. A keresztapaságot a fiatal Modrovich Ignác — később a Madarász testvérek barátja és a Fejér megyei liberálisok ismert alakja — és felesége, Rumpler Julianna vállalja. Az ikrek közül egyik sem éri meg a felnőttkort: Karolina röviddel megszületése után, Krisztina kisgyermekkorában hal meg. Rajtuk kívül még egy húgáról, Bertáról tudunk,
aki túléli bátyját.
A Reguly gyermekek abban az időben nőnek fel, amikor Zirc lendületes fejlődésnek indul. 1814-ben a zirci cisztercita apátság — hosszú jogi küzdelmek után — függetlenedik a poroszországi — henrichaui — anyaapátságtól és a rend magyarországi központjává válik.
A közel kétezer lelket számláló település már 1780-ban megkapta a vásártartási engedélyt, az apátok a gazdasági-pénzügyi viszonyok rendezésével párhuzamosan hatalmas építkezésekbe kezdtek, támogatták a népoktatást, a nemzeti kultúra ügyét, a rendi nevelést megreformálták. 1826-ban Regulyék közeli rokona, Villax Ferdinánd (1784—1857) került az apáti székbe, aki hathatósan közreműködött abban, hogy a jó képességű fiút a legjobb iskolákban taníttathassa a család, s amikor tudomást szerzett arról, hogy a fiatal jogász németországi utazásra készül, nemcsak jó tanácsokkal látta el — tehette, hiszen a noviciátus idején maga is bejárta Poroszországot —, hanem elégséges zsebpénzzel is.
Reguly nagyjából az előzetes tervnek megfelelően kezdte meg utazását. Július második felében a Pozsony—Bécs—Prága, augusztus elején a Prága—Drezda, második felében a Lipcse—Berlin útvonalon haladt. Az út nagy részét postakocsin tette meg, de Szászországban igénybe vette a gőzhajót, sőt a vonatot is. így aztán aligha csodálkozhatunk
azon, hogy a pénztárcája hamar kiapadt, s már szeptember elején úgy érezhette, hogy — komolyabb segítség nélkül — útját képtelen folytatni. Pomerániai útjának végén már valóban döntenie kellett: visszafordul még mielőtt késő lesz, vagy pedig erkölcsi kockázatot vállalva még egy nagyobb, közel másfél hónapos, meglehetősen költséges kirándulásra szánja el
magát. Romantikus alkatából következett, hogy a második lehetőséget választotta, és szeptember 20-án Hamburgban nem a lauenburgi gőzösre szállt, hanem továbbutazott észak felé, hogy néhány hetet előbb Svédországban, majd az orosz fővárosban töltsön. Azt remélte, hogy a vakmerően — s talán felelőtlenül — kikövetelt szülői segítség rövidesen megérkezik, s november elejére újra Hamburgban lehet, onnan pedig még a tél beállta előtt visszatérhet Magyarországra. Tévedett.
A stockholmi út végre határozott mederbe terelte eladdig szertelen érdeklődését, svéd és finnországi tartózkodása idején pedig egy életre elkötelezte magát egy páratlan méretű és értékű tudományos vállalkozás mellett. Utazásai sem eddig, sem ezután nem jelentettek számára nyelvi nehézséget: anyanyelve német volt, magyarul már kiskorában jól megtanult, a latint felsőbb iskolákban sajátította el. A német nyelvvel aztán könnyen boldogult az északi országokban is, hiszen a művelt társadalmi rétegek tagjai szinte kivétel nélkül minden országban értettek és beszéltek németül, az orosz tudományos
élet elitje pedig jelentős részben német származású tudósokból állott.
Svédországba egy fiatal és előkelő svéd birtokos, bizonyos Barer meghívására érkezett meg. A finn—magyar nyelv rokonság kérdése utáni érdeklődését a svéd királyi akadémia könyvtárosa, a ,.született finn" Arvidson kelti fel. Arvidsonnak köszönhette, hogy élete új fordulatot vett. Míg az újabb pénzsegély megérkezését várja, naponta be-bejár a stockholmi könyvtárba, s hogy az időt elüsse, behatóan foglalkozni kezd a két nyelv és két nép történetével. Elhatározza, hogy alaposan megtanul finnül, majd svédül, s kirándulását egyszemélyes tudományos expedícióvá változtatja. Rövid svédországi tartózkodás után Helsinkibe utazik s hozzálát nagyszabású terve megvalósításához: előbb a szükséges elméleti ismereteket szerzi meg az egyetemen, aztán a gyakorlati ismereteket — de már nem a tartományi székhelyen, hanem vidéken, a finn és lapp parasztok, pásztorok között. Élményeiről később részletesen beszámol. Ekkor már úgy képzeli, hogy kutatásait, nyelvészeti-néprajzi gyűjtőútját orosz földön folytatja, megtanulja a finn nyelveket, valamint a könnyebb tájékozódás végett az oroszt, felkeresi a magyarok legközelebbi rokonait, tanulmányozza életmódjukat, hagyományaikat, szokásaikat, kultúrájukat, s hazafelé tartva a moldvai és erdélyi magyarok körében is gyűjt, hogy az összehasonlító nyelvészeti-néprajzi-antropológiai vizsgálathoz bőséges anyag álljon rendelkezésére.
Szülei kétségbeesve vették tudomásul, hogy meggondolatlan fiuk anyagi fedezet nélkül vállalkozott olyan hatalmas feladatra, amellyel egy tudományos intézet is csak roppant erőfeszítések árán birkózhatott volna meg. Reguly maga is szélsőségek között ingadozik: szeretne szépen öltözni, elegánsan élni, előkelő társaságokban forgolódni, mégis arra kényszerül, hogy ezekről az igényekről fokozatosan lemondjon, s hozzászokjon a nélkülözésekhez, az emberfeletti fizikai,
pszichológiai és szellemi megterhelésekhez. Az éhség már lappföldi utazásától kezdve hűséges társául szegődik. Rangjához, zseni öntudatához, hiúságához méltó külsőségek és szegénység — nehéz feladvány egy fiatalembernek. Mennyire sértheti büszkeségét, hogy baráti kölcsönökhöz kell folyamodnia! Minden módot felhasznál, hogy pénzhez jusson. 1839 szeptemberében már arra gondol, hogy úti levelének magyarországi publikálásával hívja fel magára a tudományos közélet figyelmét. Első kísérlete sikertelen, mert az Athenaeum szerkesztői ekkor még nem közlik levelét. Valószínűleg azért, mert nem tartják elég színvonalasnak, vagy pedig azért, mert nem tartják elég közérdekűnek. Egy hónappal későbbVillax apátnak számol be útjáról és kér segítséget tőle.
Anyagi helyzete már pétervári tartózkodása idején teljesen kilátástalanná válik. Találóan jellemzi Teleki József: a ,,haza térés szint olly erkölcsi lehetetlenséggé vált, a milly anyagi lehetetlenség volt az Uráli út". 1840-ben egykori győri akadémiai professzorát, Maár Bonifácot keresi meg több levélben is, hogy segítségét és közbenjárását kérje. Maár az Akadémia február 8-i ülésén a hozzá írt levelek alapján beszámol Reguly németországi, dániai és skandináviai útjáról, s javasolja, hogy a Magyar Tudós Társaság támogassa a hazafi tudományos vállalkozását. Az ülésen úgy határoznak, hogyha ,,a szép készületü és iparkodású fiatal hazafi" a Társaság megbízását elfogadja, akkor minden további nélkül támogatni fogják. A támogatás kicsit későn jött: a hazai tudományos közvélemény csak akkor vett tudomást Regulyról, amikor az utazó már nemzetközi hírnevet szerzett magának: a finn Akadémia tagjai közé választotta, s a svéd lapok szinte dicshimnuszokat
zengtek finnországi utazásairól. A késedelem érthető, hiszen az Akadémia pénztára alig-alig gyarapodott, s még egy-két évnek el kellett telnie ahhoz, hogy a kutatók útjait teljes egészében fedezni tudják."
A szélesebb magyar közvélemény még később értesült Reguly utazásairól. Először az Athenaeum tájékoztatta olvasóit Reguly északi útjáról: a szerkesztők a finnországi Wasaban 1840. október 6-án kelt, s egyik barátjához írott levelét közölték, melyben lappföldi élményeiről számolt be. Szüleihez írt leveleit csak 1842-től kezdve hozták nyilvánosságra: 1841-től ugyanis, miután Reguly június 26-án átvette az akadémiai megbízólevelet és a segélyt, a szüleihez küldött leveleinek hangneme is megváltozott: nem ,,lamentabile carmenek", panaszos énekek, kesergő „költemények" többé — mint ő nevezi egy helyütt,! —, hanem valóban a szélesebb nyilvánosságnak szánt élménybeszámolók pétervári életéről,
tapasztalatairól, majd nyugat-szibériai útjáról.
Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában őrzik Reguly levelezésének legjelentősebb részét, szám szerint közel százhúsz levelét. Leveleit — kevés kivételtől eltekintve — német nyelven írta, fennmaradt levelezésének
megközelítőleg a fele a szüleihez írt levelekből áll. Utazásának első évéből mindössze egyetlen levél került e gyűjteménybe, pedig évente általában 3—5 levelet szokott küldeni szüleinek.
Egyik leveléből tudjuk, hogy 1839-ben, utazásának kezdetétől az év végéig csupán négy levelet írt és küldött Magyarországra. Ezek közül csak kettőt ismerünk. Az egyiket, melyet szeptember közepén Hamburgban írt — benne utazásának első két hónapjáról számol be —, az Akadémia kézirattárában őrzik. A másik fennmaradt levelet szintén a szüleihez írta, 1839. december 28-án kelt Helsingforsban; a zirci cisztercita apátság könyvtárába került még a múlt század
második felében, valószínűleg közvetlenül Reguly halála után — ma a róla elnevezett műemlék könyvtárban őrzik egy 1840. január elejéről való keltezetlen levéllel együtt. Reguly születésének közelgő évfordulójára e három levelének közrebocsátásával szeretnénk tisztelegni emléke előtt.
Bár e levelek történeti-tudományos értéküket tekintve alatta maradnak Regulynak az oroszországi tartózkodása alatt írt s nyomtatásban is többnyire megjelent leveleinek, közlésüket — magyar fordításban — mégis szükségesnek és indokoltnak
tartjuk, mert Reguly tudományos pályájának kialakulására talán ezek mutatnak rá a legélesebben. Belőlük világosan végigkísérhető az a belső fejlődési folyamat, melynek során a romantikus kalandokat kereső ifjú magyar patrióta nemzeti küldetéstudata kialakul és tudományos kutatási programja körvonalazódik.
Tudjuk, nem ő az első magyar utazó a XIX. században, akit szenvedélyes vágy hajtott északra: 1817 nyarán két fiatal nemes, Csernovits Arsza és Porubszky János — ez utóbbi Arad vármegye esküdtje — bejárták Kurlandot, Karéliát, Finnországot, majd Észtországon keresztül Szentpétervárra és Moszkvába utaztak, s mintegy másfél évig éltek Oroszországban. A hazatérő Porubszky ,,édes maradék atyánkfiairól" mesés híreket hozott: vezető folyóiratunknak elküldte
útijegyzeteit, melyekben azt állította, hogy a finnekkel fél óra leforgása alatt szinte tökéletesen meg tudta magát értetni, holott finnül egy szót sem tudott.
Amikor Reguly elindult, semmiben sem különbözött azon kortársaitól, akik külföldi tanulmányútra mentek, hogy a gyakorlatban ismerjék meg a modern polgári társadalmakat. Számukra a nyugati államok: Franciaország, Anglia, a német
államok, még inkább a másik kontinens vezetőm állama, Amerika a polgári fejlődés, a polgári demokrácia mintaállamai voltak. Útjaikon azt keresték, ami a magyar viszonyokra alkalmazható, azokat a módszereket, elveket, intézményeket
népszerűsítették írásaikban, amelyek a magyar átalakulást elősegítik, meggyorsítják. Az első, példaerejű, nagy hatású útirajzot az erdélyi székely kisnemes, Bölöni Farkas Sándor (1795—1842) adta ki amerikai utazásáról. Az ő hatására a
harmincas évek második felében egyre-másra jelennek meg olyan útikönyvek, útinaplók, amelyek a polgári átalakulást sürgetve bírálják a magyar feudális viszonyokat. Pulszky Ferenc, Szalay László, Szemere Bertalan Európa nyugati feléről,
Trefort Ágoston Oroszországól ad agitatív erejű tudósítást. A negyvenes évek magyar utazói — így többek között Irinyi József, Szűcs István, Gorove István, Tóth Lőrinc és Császár Ferenc — már az ő nyomdokaikon haladnak, kezükben
— baedeker módjára — Szemere vagy Hrabovszky Dávid és mások útikönyveivel. Reguly tudósításait nem mérhetjük egyik útleíráshoz sem, legkivált nem a legszínvonalasabb művekhez, így Szemere útinaplójához. Magánlevelek ezek, valóban „panaszos énekek" az út nehézségeiről, az állandó pénzzavarról, melyek részletes, közérdekű beszámolót csak nagy ritkán
tartalmaznak. Ez érthető is, hiszen Reguly a nyilvánosságnak szánt megfigyeléseit kezdettől fogva naplójába jegyezte fel, amely feltehetőleg elkallódott az idők folyamán.
Reguly levelezésének egyik sajátossága az, hogy az általa írott szövegek újszerű szemléletet tükröznek: míg ugyanis a közép-európai ember általában'Nyugat-Európa felé, s elvétve, az öszszehasonlítás kedvéért Kelet-Európa felé fordult, addig Regulyt érdeklődése, műveltsége egy olyan irányba vitte, amely a közép-európai ember látókörén hagyományosan kívül esett. Egész működésével egyszerre járult hozzá egy korszerű nemzettudat — ennek részeként a történeti tudat, magyarságtudat — kialakításához és — bármilyen furcsán is hat — a liberalizmus eszméinek népszerűsítéséhez. Azon kevesek közé tartozott, akik észrevették, hogy az északi országok is bizonyos szempontból példaként állíthatók a magyar polgári átalakulásért küzdő hazafiak elé. A finn szabad parasztságról írta: a ,,kuusamoi paraszt a legelső Finnországban, olly tiszta és miveit, olly szabad és bátor egész lényében, hogy öröm ránézni. Sokakat kívánnék közőlönk ide néhány napra, gondolatokra ébrednének az egyoldalúság ellen". Máskor, ha a hazai viszonyokkal összevetette, el volt ragadtatva a lappok műveltségi színvonalától: ,,A lappokról meg kell vallani, hogy 100 között alig van 5, ki olvasni ne
tudna." Még a lakott településektől távol élő, rénszarvastenyésztéssel foglalkozó lappok is „vallási dolgokban elég jártasak" és ,,jól olvasnak".
Az ilyen és ehhez hasonló megfigyelései természetszerűleg csak apró, de nem jelentéktelen epizódjai annak a pályának, amelynek minden erőfeszítésével egyetlen nagy kérdésre kívánt „elhatározó végfeleletet" adni; s e nagy kérdés
— a finn—magyar nyelvrokonság kérdése — megválaszolására tette fel életét. Nélkülözéseket tűrve, dacolva a természet erőivel, „tapasztalással és tudománnyal" — ahogy ő maga mondja — versenyzett „az agg kor jutalmáért", de az emlékező
békés öregség helyett mégis a hosszan tartó betegség és korai halál lett osztályrésze.
FÜGGELÉK
Az alábbiakban, kiegészítésül, Reguly három levelét közöljük magyar fordításban. Regulynak e levelek megírásával az volt a célja, hogy szüleit vázlatosan tájékoztassa megtett útjáról, s mindenféleképpen igazolja, hogy az otthonról útravalóul
kapott útiköltség nem elegendő tervezett útjának befejezéséhez. Különféle indokokat hoz fel, hogy újabb és újabb segélykérelmét szülei teljesítsék. Kér, követel és fenyegetőzik, mert végletesen szorult helyzetben érzi magát. Költséges életmódjával — mely életmód folytonosan ellentmondásban van szerény anyagi lehetőségeivel — végül egy olyan ,,circulus vitiosus" helyzetet teremtett, mely csak magatartásának minőségi reformjával vagy erélyes külső beavatkozással volt feloldható. Hogy ez a helyzet miként és milyen tényezők hatására alakul ki, kik azok a személyek, ismerősök és jó barátok, akiknek része van abban, hogy Reguly pályáján éles fordulat következik be — erre is rámutatnak a levelek.
A fordítás teljes egészében LOVAS MÁRTA munkája. Baráti segítségét ezúton is köszönöm.
Hamburg, 1839. szept. 18.
Drága jó legkedvesebb Szüleim!
Szinte minden levelem kéréssel kezdődött, pedig ez nem helyes, hisz csak akkor kér az ember, ha hiányosságait pótolni vagy hibáit kijavítani akarja. De hogy ne rontsak még tovább a helyzeten, meg kell tartanom most is ezt a hivatalos stílust.
Hallgatásom már bizonyára nyugtalanította önöket és talán hibás lépésekre is késztette, de semmivel sem jobban kínozta önöket, kedves szüleim, mint engemet magamat. Mert igaz, hogy a gondolat — hogy annyi jóért nem tudok egy órát
szakítani, hogy gyakoribb tudósítással egy kevés élvezetet adjak cserébe — nyugtalanított nagyon és néhány szép órámat tönkre is tette, de emellett sem tudtam írni. Ügy tekintek most magamra, mint egy megátalkodott bűnözőre, aki folyton-folyvást a kereszthez szeretne közel kerülni, de megtévedt élete miatt azt sohasem érheti el. Mert már szokásommá vált az írás halogatása. Mivel az első tervem meghiúsult, s utána már nem tudtam pótolni, így ez a levélpapír is — amit most a kezükben tartanak — augusztus 30-a óta magamnál tartom — már 89 mérföldet tett meg velem anélkül, hogy felhasználtam volna.
Már Brünnben írni akartam. A város maga boszszantott, így csak fél napot töltöttem ott s halogattam az írást Prágáig. Itt négy és fél napig voltam, ám az első napokban annyira lefoglalt ez az érdekes város — a legérdekesebb, melyet valaha is láttam —, hogy az utolsó napokban naplóm — melyet itt kezdtem írni — befejezésére is alig maradt időm; és így volt ez Drezdában, Berlinben és más városokban is. Annyi mindenről tudomást szereztem s szerettem volna önöket is minderről
tájékoztatni, de tervem, hogy egy igazán hosszú levelet írok, nem valósult meg, mert hogy egy helyen tovább maradjak, mintsem hogy azt a város és annak érdekességei stb. megkívánták volna, sem a kései évszak, sem megcsappant erszényem nem tették lehetővé. Meg aztán az ember, ha egész nap járkál, s még este is — hogy az emberek életét, karakterét jobban megismerje — társaságokba jár vacsorázni, s csak késő este érkezik haza, akkor az írás a fáradtságtól és szórakozottságtól már csaknem lehetetlen. Az álom is ágyba dönti az embert, anélkül, hogy észrevenné.
Mindehhez jön még az is, hogy legtöbbször társaságban utaztam, s gyakran ez is akadályozott az írásban.
Most 16-a óta Hamburgban vagyok, s mindenképpen írni akarok, mielőtt ebben egyéb foglalatosságok megakadályoznának. (Jó szándékom már a papír nagyságán is meglátszik.)
Egészségem kitűnő. Az első napokban a különösen rossz ivóvíz Morvaországban és Csehországban, egészen Prágáig, meglehetősenn rossz hatással volt egészségemre,- gyengének éreztem magam, de Prága óta erős és egészséges vagyok és jobban érzem magam, mint a múlt évben. Így a testem, a szellemem, lelkem — ami derűsen jókedvű és boldog — valósággal ujjong. Minden lépésemmel tanulok — a barátságos emberektől és tekintélyes ismeretségeimből egyaránt —, úgyhogy nagyon kellemesen élek (csak a pénzszűke okoz néha gondot).
Pesttől Hamburgig 290 mérföldet tettem meg 340 pengő forintért,2* legtöbbször természetesen kocsin, hiszen az ilyen hosszabb utakat gyalogszerrel megtenni lehetetlen volna. Tettem gyalogtúrákat is szép vidékeken, főként társaságban, de a
nagy megerőltetéssel tönkreteszi az ember azt az élvezetet, amelyben élénk megfigyeléseivel, pihenten része lehetne. Így, ahol csak lehetséges, jáműre szállok (ahogy eddig is tettem).
Pozsonyból bizonyára megkapták levelemet. Innen szeptember 21-én29 utaztam el a postakocsival, Bécsből 23-án vasúttal tovább Brünnbe, Persteinnen keresztül (a Schrölelek egykori birtoka, tehát az Esterházyak is innen valók), Morvaország legszebb vidékén, majd Leutomischlen keresztül 26-án Prágába értem. Ez a legérdekesebb város, amit valaha láttam, a fekvése szép, romantikus, számtalan palotája, megszámlálhatatlan sok és sajátosan épített tornya, mint egy pihenő hadiflotta árbocai, a városnak olyan bájt kölcsönöznek, mely leírhatatlan. Egészen különösen érzem itt magam: a város szinte megtestesíti az egész történelmet, a legrégibb mítoszok és mondák világától kezdve a legújabb, legérdekesebb eseményekig.
Itt két, nagyon kedves ember társaságát élvezhettem: Erxleben, már idősebb gyógyszerészét és Thiergen kereskedőét. Amikor Karlsbadba utaztam, váltam csak el tőlük, ám a kocsiban megismerkedtem egy professzorral Dessauból (Tradl gimnáziumi tanárral). Vele tettem meg az első gyalogtúrámat Franzensbrunnen, Egeren át Wunsiedelbe, Alexandersbadba (Bajorországban) és a Fichtel- és az Érchegységen át Teplitzbe. Nagyon sokat tudnék erről mesélni, de megint az az átkozott rövid idő!
Teplitzből a culmi csatatéren át jöttem Aussigba, majd innen Pathoe berlini titkos pénzügyi tanácsossal az Elbán gondolával Tetschenbe. Itt, ezen a gyönyörű vidéken találkoztam egy régi iskolatársammal, Orzowenskyvel, akit már 7 éve nem láttam, valamint a gőzhajón — mikor többek társaságában a Szász-Svájcból Drezdába utaztunk — egy pesti ügyvéddel, Petyko úrral és feleségével.
Drezda nem tetszett, mert csalódtam elképzeléseimben, és az a szigorú őrködés, amit a műkincsek körül művelnek, nagyon bosszantott. így augusztus 17-én elutaztam vonattal Lipcsébe, majd Hallén, Dessaun, Wittembergen és Potsdamon át Berlinbe (augusztus 24-én vasúton).
Ez volt a harmadik túrám (az első Pozsonyból Prágába, a második Prágából Drezdába), és mindegyik nagyon kellemesen telt el. Tetschenből különösen jól utaztam Lipcséig, ahol társaságunk szétvált: Petyko ugyanis Karlsbadba utazott, Callmayer udvari tanácsos pedig (aki, amikor meglátogattam, nem messze Stettintől, egy ajánlást írt Hamburgban élő rokonának) Teplitzbe. Az amszterdami báró Weltenes egy stettini kereskedővel, Schuberttel és Orzowenskyvel Berlinbe,
én pediglen Halléba.
A negyedik túra, habár igen kevés pénzem volt, semmivel sem volt szegényebb új ismeretekben, s mondhatni, hogy talán a legérdekesebb volt, bár kicsit fárasztó és gondterhelt is egyben: Stettinen keresztül Swinemündébe (tengeri fürdőhely), Rügen szigetére, majd Stralsundon és Meklenburgon át (Rostockon, Doberonon — szintén tengeri fürdő — keresztül) Hamburgba utaztunk.
Berlinben a szállás nem került semmibe (ez is jól jött nekem), mert Orzowenskynek (gyógyszerész és a képesítése miatt szeretne itt tanulni) már volt lakása, amikor megérkeztem, így nála lakhattam. Még kölcsönzött is, 10 tallért, hogy ezt a túrát Pomeránián át a Keleti-tengernél megtehessem, ami úgy csábított, hogy inkább ezt választottam — habár 89 mérföld — a másik úttal szemben, amely Berlinből Hamburgba vezet, de mindamellett, hogy csak 36 mérföld, roppant egyhangú és unalmas.
Mutzenbechernél,32 akihez Schertz küldött, megkaptam a 100 pengő forintomat, ámbár nagy levonással, mivel csak 20 holland dukátot adott. Ez a pénz itt azonos a cremnitzivel (mert itt a cremnitzi is veszít az értékéből), de 20 cremnitzi sem tesz ki 100 pengő forintot.
Nem tudom, drága szüleim, hogy tudósításaimat megtett utazásomról az önök számára érthetően fogalmaztam-e, mert az, hogy ennyire sokat írtam, már egy kevéssé kapkodóvá is tett.
Most még az előttem álló utazásról kívánok egy kicsit írni, aztán ismét kéréssel fejezem be levelem.
20-án elutazom innen a szép Holsteinen át Kielbe, Koppenhágába, Koppenhágából Gothenburgba (Svédországba) és Trollhattamon (Európa legszebb vízesése), Wenesburgon keresztül Stockholmba. Stockholmból Pétervárra és újra vissza Lübeckén át Hamburgba.
Kedves szüleim! Bizonyára meglepi önöket ez a talán kissé hűvösnek tűnő útiterv, de sírva kellene visszatérnem, ha most — midőn hozzá oly közel vagyok — a szép Svédországot és ezt a világvárost, a büszke Pétervárt nem láthatnám. Amit most kevés pénzből megvalósíthatok, máskor pedig ezrek kellenének hozzá.
Honnan ez a lelkesedés az északi világért? Nem tudom, de már egy éve uralkodik rajtam ez az érzés, s mivel e vidéket eléggé ismerem, tudom, nem fogok csalódni. Svédország történelme ragadott meg először és ezen keresztül az érdekes svéd jellem. Ezt ismerik barátaim is, akikkel érintkeztem, de sohasem hitték, hogy egyszer majd eljutok oda.
Ez az útirány, s ha megvalósítom tervemet, önöknek is nagy örömet jelent majd, kedves szüleim — de, de nincs elég pénzem. Gondolják csak meg, kedves szüleim, ha otthon lennék is, különböző szükségleteim lennének: megint Pestre vagy
Pozsonyba kellene utaznom, kiadásaim lennének ruhára, tógákra, kosztra, üdülésre stb. Most minderre nincs szükségem, az utazás alig valamivel kerül többe, mint az ember ellátása különben, s így olyan szabad vagyok, hogy már pénteken, szeptember 20-án megkezdem újabb utazásomat. Közben, 30-án Önök megkapják ezt a levelemet, és, kedves drága szüleim! kérem önöket! küldjenek 2—3, legfeljebb 4 napon belül Schertynek egy 30—40 holland dukátos összeget, Sherty ezt aztán megírja Mutzenbechernek, aki — ahogy megígérte — rögtön elküldi Stockholmba, és 4—5 nap múltán nálam is lesz Hamburgból Stockholmban.
Így ezt az utazást egészen jól, minden fennakadás nélkül megtehetem, és november 1-re ismét Hamburgba leszek. Az útlevelem már megvan a nagyon készséges Pretis konzul úrtól.
A Hamburgból történő későbbi visszautazásom miatt majd írok a kegyelmes apát úrnak Stockholmból, úgyis írnom kell neki egy üdvözletet Berlinből, Dunin Postener érsek nevében (meglátogattam).
A drezdai gőzösön megismerkedtem egy fiatal svéd férfival, Barerrel — egyik őse, Barer generális a harmincéves háborúban Terstonnál tűnt ki —, Teplitzből Stralsundba utazott, itt nősült meg és ment haza a birtokára. Tekintélyes ember, az első családok egyikéből, meg is fogom látogatni, mert igen szívélyes meghívást kaptam tőle.
Legkedvesebb Papa! Ne sajnálja a fáradságot, ezzel a levéllel rögtön utazzék Pestre, mert ha az Athenaeumban kiadják, biztosan szenzációt fog kelteni. Beszéljen Schedellel — talán végre történhet valami. Mert Magyarország nem ad nekem
tisztességes támogatást, s így nem tudok és nem is tehetek a továbbiakban semmit. Nem fogom föláldozni magam egy méltánytalan népért.
Forrás: MTA, kézirattár Ms 4754/127. I—ÍJ.
Helsingfors, 1839. december 28.
Drága jó szüleim!
Október 7-én, Pozsonyban kelt levelüket a 24 dukáttal együtt csak november 2-án kaptam meg. Egy ideig Stockholmban kellett maradnom, ami eredetileg nem tartozott a terveim közé, s így e körülmény a költségkalkulációmat is kissé túlszárnyalta. Amikor Hamburgból keltezett levelemben 40 dukátot kértem önöktől, úgy számítottam, hogy ennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy Pétervárról vissza is tudjak utazni Hamburgba gőzhajóval, s mikor utána a ,,vagy 30"-at írtam, ez tulajdonképpen már akaratomon kívül, pusztán a toll hibájából történt. 30 dukátot kértem, bár az volt a meggyőződésem,
hogy ennyi pénzzel ezt az utat nem tudom megtenni, hiszen a gőzhajók igen sokba kerülnek manapság. Mégis, kíméletből ennyit írtam, mert restelltem többet követelni önöktől; s végül, mikor is a 24 dukátot megkaptam, nem tudtam eldönteni, mi lenne a helyesebb. Kifizettem adósságaimat, viszont nem maradt annyi pénzem, hogy Pétervárra utazzak, annyi meg pláne nem, hogy vissza is térhessek Hamburgba. Így Stockholmban kellett volna maradnom és várni a önök újabb segélyküldeményére, ha nem foglalkoztatott volna ekkor egy másik, sokkal hasznosabbnak ígérkező terv.
Ugyanis hogy a hosszú, átszenvedett napokból valami hasznom is legyen, megismerkedtem Arwirdson főkönyvtárossal,35 a Királyi Könyvtár alkalmazottjával, egy született finnel. Az érdeklődés, mely minden magyarban és finnben megvan a régen kétségbe vont és sokszor megírt nyelvrokonságunk iránt, számunkra is vonzó volt, és midőn többször meglátogattam, az volt a fő témánk, hogy a két nyelvet összehasonlítottuk, etimologizáltuk és a kettő közös tulajdonságait kutattuk. Így aztán csak azt sajnálta, hogy nem állt szándékomban legalább egy rövid időre Helsinkiben maradni és ott a nyelvet tanulmányozni.
De midőn kézhez vettem az önök levelét — az utolsó reményemet —, éppen akkor itt volt Arwirdson egy rokona 3b egy fiatalember Helsinkiből, így november 6-án elutaztam az ez évi utolsó gőzhajóval s Aboba, majd innen a szárazföldön át
Helsinkibe értünk, ahol is, ennek a meleg barátságnak máris rengeteget köszönhetek.
Aboban még írtam egy levelet Mutzenbechernek és megkértem, hogyha megkapja azt az összeget Schertytől, amelyet még Stockholmban a szent apáttól kértem, akkor minél előbb küldje utánam. Így érkeztem meg, habár szegényen, de igazán bizakodó hangulatban, s rögtön béreltem egy szobát egy szállodában (a szálloda egy nyugdíjas tengerészkapitányé, aki nagyon jó ember), ahol is az árban benne foglaltatik a kiszolgálás is — tehát minden megvan —, hogy amíg meg nem kapom a pénzt, ne legyen mellékkiadásom. Így most itt lakom, igazán kellemesen, tanulmányaim között, a segélyre való türelmes várakozásban. Az ablakomból csodálatos kilátás nyílik a tengerre, a tenger alig száz lépésnyire van innen egészen jól látom a csodálatos csillagvizsgálót egy félszigeten és balra a Sweaborg erődítményt. Minden napfelkeltével elküldhetem neki és a hullámoknak csodálatomat és tiszteletemet, ahogy éppen kedvem tartja.
Itt voltam, s csak azt tudtam, hogy finnül akarok tanulni. Ilyen fiatal fejjel ritkán határozza el magát az ember ilyesmire — hisz ez számtalan tapasztalatot és kitartó tanulást kíván —, így aztán bizonyára elhiszik nekem, hogy kínos helyzetbe keveredtem. A kezdet volt számomra a legnehezebb: tudásom túlságosan is hézagos volt ezekben az északi dolgokban, és én is nevetségesnek tűntem magam előtt a tervemmel: ,,a két nép rokonságát keresni meg" — hiszen a magyarból is csupán az alapismereteket tudtam, a finnből meg éppenséggel semmit. Meg kellett hát ismerkednem vele, miként az egész Északkal.
Én magam sem voltam tisztán szándékaimmal, értékelni sem tudtam őket, így tehát önöknek, jó szüleim, sem tudtam semmit sem írni vagy bármi bizonyosat mondani, hiszen az ilyesmi egyszersmind ígéret is. így tehát órákat kellett vennem
Svédországról, hogy megérthessem Finnországot, és persze Oroszországot is, s hogy ne legyen egyoldalú a töténetfelfogásom: Oroszország legrégibb történelmét, a finn törzsekét, a régi ugorokét és a magyarokét.
Amikor aztán némileg lehiggadtam, írhattam volna, de naponta reménykedtem abban, hogy Hamburgból megérkezik a levél, s ez késleltette válaszomat — mígnem az ön tegnapelőtti névnapja Legkedvesebb Apám — amit egy pompás bállal
ünnepeltem meg az egészségügyi házban —, valamint a közelgő új esztendő már nem hagyott tovább várni. A hálás köszönetet, amivel most különösen annyira adósa vagyok, ezen a napon akarom kimondani ezer jókívánsággal együtt — és azt az igazi törekvésemet is, hogy önnek annyi örömet szerezzek, amennyit csak lehet, cserébe a gondokért, amelyeket most önnek okozok.
Most órákat veszek egy egyetemi docenstől, aki a lapp nyelvet is ismeri és a törökben is jártas. Egyedül nagyon nehéz lenne, ugyanis minden nyelvkönyv svédül van írva, csak egyetlenegy — a legrosszabb — van németül.
De még mindig nem tudok magamhoz térni afölött való csodálkozásomban, hogy lehet az, hogy most finnül tanulok. Én, aki mindig is jogász voltam! Igencsak komikus számomra is, úgy tűnik föl az eset előttem, mint a sors játékszere, amely egyrészt alaposan megterhel, másrészt olyan dicsőségbe emel, amely legnagyobb becsvágyamat is meszszemenően
kielégíti. Itt tekintélyem van és értékelnek: így, ha hiába várok naponta a postára, gyakran aggodalom fog el.
Tiszteletemet tettem a főkormányzónál, gróf Feslávnál — Finnország nagyhercegség, van alkotmánya és a főkormányzó olyan, mint nálunk a nádor —, igen udvariasan fogadott és meghívott magához. Szintén tiszteletemet tettem gróf Arníeldtnél
is, a helsinki kormányzóság kormányzójánál — Finnországban nyolc kormányzóság és ugyanannyi kormányzó vagy főkormányzó van —, így aztán ott is ismert lett a nevem. A felesége külsőre olyan, mint a mi Széchenyink, angol apától és
amerikai anyától származik és van egy bájos leánya. Tegnapelőtt megint voltam a Sweaborg erődben az admirálisnál; a Wallrongot mutatták be és megkértek, hogy látogatásomat minél gyakrabban ismételjem meg, és hogy vegyek részt az orosz újév alkalmával rendezett amatőr házi előadáson és bálon.
Ezek a rangsorban az első s a LEGTEKINTÉLYESEBB emberek Finnországban, és ha ők ennyire tisztelnek, akkor a náluk alacsonyabban állók egy fokkal még jobban — és minden ház megtisztelve érzi magát, melyben a fiatal magyar látogatást tesz vagy ahova a névjegykártyáját elküldi. (Ennyire otthon sem vittem volna, jó, hogy itt kezdtem!) Csaknem minden napra van meghívásom magánbálokra, estélyekre vagy egyéb szórakozásokra, s így kellemesen tölthetem időmet. A szerencse kísért engem egész úton, s úgy tűnik, itt sem hagy cserben. Ha érkezne Hamburgból levél, azt hiszem, rendben lennék; de ha nem jön, azt sem tudom, mihez fogok kezdeni. Beteggé tesz már maga a gondolata is annak, hogy e név értéke — mellyel további tanulmányaimat folytatni szándékozom s amellyel szeretnék továbbra is ismert maradni — bármiben is csökkenne. És ha a MAGYAR NÉVNEK, amelynek egész utazásom alatt mindenütt megbecsülést és jó hírnevet igyekeztem szerezni — ahol volt pénzem, ott magyar voltam, ahol nem, ott szerény osztráknak adtam ki magam — nem tudnék szolgálni a továbbiakban.
A finn a leglágyabb nyelv, melyet ismerek; zeneiségben alig áll valamivel az olasz mögött, nyelvtani építkezésben pedig oly tökéletes, mint egyetlen másik nyelv sem. Ezért mindenkinek — a nem magyarnak is, de a filológusnak különösen —
fontos az ismerete. Persze a finn mégis csak népnyelv, vagyis a nép nyelve: a müveitek itt svédül beszélnek, közülük igen sokan németül és franciául is.4^ Ezért Helsinkiben csak addig akarok maradni, amíg a megfelelő elméleti tudást meg nem
szerzem és a más irányú könyvekből is elegem nem lesz — azután beszédgyakorlás végett vidékre megyek — ahová máris számtalan meghívásom van —, és bejárom az egész országot, hogy Finnországról minden irányú, alapos felkészültségem legyen, hogy aztán Karélián, a Ladoga-tó nyugati határa mentén eljussak Pétervárra. A finn nyelvet, melyet itt Finnországban beszélnek, excellensnek hívják, a többit, amelyik még ebben a családba tartozik, finn nyelvnek nevezik.
A finnországi nyelv az összes finn vagy tscoud — tugrisnak is hívják — nyelv közül a legtisztább és legeredetibb. Az orosz sziszegő hangok, melyek a magyarban, a lappban, a vogulban stb. megtalálhatók — mint amilyen a csa, cse, za, zsa, vagy mint a lya, nya, tya is — hiányoznak belőle. Csak a karelier — olyan különbség van köztük, mint a magyar és a palóc között — használja az orosszal való kapcsolata miatt ezeket a hangokat az orosz határ mentén, s én azért akarok odamenni, hogy ennek a genetikai okait megfigyeljem.
Pétervári és moszkvai tartózkodásom idején aztán majd igazán nekiállok az orosz nyelv tanulásának, hiszen ez nyelvi és történeti szempontból egyaránt nagyon fontos a számomra. (A vogulokat is szívesen felkeresném az Ural hegységben, akiknek a nyelve a magyarhoz a legközelebb áll.4' Aztán Moldáviába, a magyar rokonainkhoz megyek azért, hogy ősi, feltehetőleg eredetiben megtartott nyelvünket megfigyeljem; azután Erdélybe, hogy a Székely földön keresztülhaladva, számtalan megfigyelés birtokában, hazatérjek önökhöz, Kedves Szüleim.
Mostani ismereteim és véleményem szerint ez a visszautazás lesz a leghasznosabb, és remélem, hogy önök, Kedves Szüleim, tanúsítanak akkora bizalmat irántam, hogy — amennyire eszközeik engedik — támogatni fognak. Fiatalságom reményt ád, hogy ily módon, ilyen előismeretekkel, ha nem is most rögtön, de idővel majd valami hasznosat tehetek, s azt hiszem, önök bánnák meg, ha nem támogatnák szorgalmamat.
Mindezt eddig örömmel és könnyedén írtam, de most már útiköltségeimről is szólnom kell, és tollam nehéz lesz — szünetet kell tartanom.
1840. január 4-én. Ez meglehetősen hosszú szünet volt, de az újév előtt és körül annyi a vendégség és a szórakozás, hogy előbb nem tudtam egy betűt sem írni — de erről egy kicsit később fogok majd szólni, mert az előző téma nagyon fontos számomra.
Eddig kulturált országokban utaztam, melyekben a forgalom nagy: minden öt-hat mérföldön van egy város, amelyben postakocsit, társaskocsit vagy más közlekedési eszközt tömegével lehetett találni. De mióta Dániát elhagytam, egészen hazáig olyan országokon utazom át, amelyekben sokkal kevesebb, érdekesnek mondható helység van — amikor Aboból Helsinkibe jöttem, 30 mérföldet is megtettünk anélkül, hogy egyetlen várost vagy más, emberhez méltó települést is láttunk volna — és ez Oroszországban még inkább így van. AZ UTAZÁS ITT TEHÁT SOKKAL TÖBBE KERÜL, mert ahhoz, hogy annyit lássak, mint Németországban, ötször-hatszor olyan hosszú utat kell megtennem, és emellett még az olcsó közlekedési eszközöket i,s nélkülöznöm kell. Azonkívül az itteni vendégfogadónak nincsenek rögzített áraik, a fogadós kedve szerint meg kopaszt hat ja a vendéget, úgy mint Alsó-Magyarországon, de azt kell mondjam, hogy csodálkozom a tisztán tartott vendégfogadókon, amelyeket eddigi utazásom alatt láttam. És ebben mind egyformák, jobbak, mint a
magyarországiak.
Eddig akadálytalanul és kevés csomaggal utaztam. Poggyászom az itteni hosszú tartózkodásom során azonban meg fog növekedni, főként azért, mivel több könyvet is magammal kell vinnem, úgyhogy bőröndöt is kell vennem. S ezt a távoli
utazást itteni ismeretségeim révén nem lehet tovább támogatni, és az a tervem sem válik valóra, hogy kirándulásomat tudományos utazássá változtassam. Ha pedig Pétervárra nem kapnék megfelelő ajánlólevelet, úgy magamnak kell majd bemutatkoznom, hogy érvényesülésem érdekében ne kelljen semmit sem nélkülöznöm — s így menne ez végig egész utazásom során.
Eddig ruhával el voltam látva — nos, új fehérneműt kell készíttetnem (nagyon keveset hoztam magammal és már elég siralmasan nézek ki bennük); hosszabb itt-tartózkodásom miatt kell egy szép vizitöltönyt is csináltatnom — ami velem van, már nem sokáig bírja. Egy kabátot már csináltattam 60 rubelért, egy nadrágot, egy pár csizmát (18 rubel), egy kalapot (13 rubel) és így tovább — és ez bár mind adósságba ment, akárcsak a szállodai lakbér, amelyért — a szobáért, reggeliért, fűtésért és a közösen elköltött estebédért — havonta ötven rubelt fizetek4* (már csaknem két hónapja itt vagyok).
Mindezt abból a küldeményből szeretném kifizetni, amelyet naponta várok Hamburgból. (A ruházat és minden luxuscikk itt sokkal drágább, mint nálunk.)
Ezeken kívül még szükségem van leírásokra, részletes térképekre stb., valamint különböző más könyvekre, melyeket szintén magammal kell vinnem. Aztán meg, ha Pétervárott vagy Moszkvában leszek, szívesen vennék szép állatbőrt, hogy azokat az ottani öltönyömre felhasználhassam. Ahogy szintén örömet jelentene nekem, ha önöknek, drága szüleim, egy szép szőrmét vehetnék: 3-4-500 rubelért lehet szőrmét venni itt — ez otthon csaknem a dupláját éri. Az is örömet jelentene számomra, ha itt-tartózkodásom emlékéül pár apróságot, luxuscikket vagy más emléket vehetnék, melyeket aztán az ország sajátosságaiként vihetnék haza magammal.
Ebből láthatják, drága szüleim, hogy sok pénzre van szükségem, de még így is a kétszerese sem kell annak, amennyit otthon elköltenék — ahol viszont tíz év alatt sem szerzek annyi tapasztalatot, mint itt akárcsak egy év alatt.
Gazdálkodásom attól függ, mennyit fognak önök nekem küldeni,- minél több pénzem van, annál szabadabb és fesztelenebb vagyok, annál olcsóbban utazom. Ellenkező esetben lehetséges, hogy Moszkvában vagy egy másik városban ismételten 4—5 napot kell várnom, hogy pénzsegélyt kapjak önöktől. S így, a nagy időveszteség mellett sokkal több a kiadásom is.
Még nem tudom felbecsülni utazási költségeimet, de úgy hiszem, negyedévente kijövök 500 rubelből (200 korona), ezért — azon a segélypénzen kívül, melyet Hamburgból várok — úgy gondolom, hogy költségeim összesen legalább 1000 rubelt
kitesznek. Ez első látásra kicsit soknak tűnik, de így önök minden gondtól mentesítve lesznek, én pedig szabadabban lélegezhetek, és nem kell többé reményvesztett helyzetektől tartanom. Azonkívül, drága szüleim, még kellene pénz ruhára,
és lelki nyugalmamhoz hozzájárulna, ha küldenének egy külön kis összeget, melyet a legnagyobb szükségben használnék csak fel. Ügy hordanám a nyakamban, mint egy talizmánt, erősítő tartaléknak tekinteném s mint egy szentséget, tisztelném.
A következő postával írni akarok a kegyelmes apát úrnak, hogy segítségét kérjem, önök, Drága Szüleim, pedig nem fogják hagyni, hogy idegenben pusztuljak el, hanem támogatásuk összegét úgy állapítják meg, hogy a segély semmiképpen ne legyen kevés. Ne higgyék azt, hogyha a teljes őszszeg egyben lesz, akkor az már elég is nekem — és magam ugyan nagyom remélem —, ezért, ha erejük engedi, lepjenek meg vele — mert az ember kétszer annyit tud tanulni és tapasztalni, ha tele az erszénye, mint akkor, ha a megélhetés is gondot okoz neki.
Anton Reguly
a Helsinki Finn Tudományos
Irodalmi Társaság tagja
Drága Szüleim, ne gondolják, hogy viccelek, december 14-e óta viselem ezt a címet.)
Forrás: OSZK Reguly Antal Műemlék Könyvtára, kézirattár, sz. n.
Kedves Jó Szüleim!
Ezt a levelet január végén fogják megkapni, ismét Schertynek címezzék levelüket az annyira várt hírekkel, melyet majd Mutzenbecher segítségével fogok megkapni.
Nehezen írom én is a leveleimet. Január 18-án lesz hat hónapja, hogy otthonomtól távol vagyok, és a pozsonyi levéllel együtt csak négy levelet írtam, másoknak pedig egyet sem.
Ennek az az oka, hogyha Mutzenbechernek, a szent apátnak és önöknek, Jó Szüleim, írok, a postán mindjárt 14—15 rubelt — egy egész vagyont — kell kifizetnem. Ha levélpénzt is küldenének, elárasztanám önöket levéllel.
Amikor megérkeztem ide, örültem, hogy egy telet itt tölthetek. Ügy gondoltam, legalább a hideg igazi hazájában tapasztalhatom annak szépségeit, de igazából nem érzek sok különbséget. December eleje óta hó van, a legnagyobb hideg december 14-től 24-ig volt, —15 és —18 íok között. A legnagyobb különbség az éjszakák hosszúságában és tisztaságában van, délután háromkor már lámpát kell gyújtanom, és reggel kilenc előtt nem lehet eloltani. Délután négy órakor van a legszebb holdvilág és a levegő is olyan tiszta, olyan éteri, hogy az ember azt hiszi, egy másik légkörbe került. Helsinkiben
ugyan mindig melegebb van, mint az ország belsejében, mert tengeröbölben fekszik és három oldalról víz veszi körül. De Finnországot azért tévedés a jég országának képzelni.
Helsinki egészen új város: a tanácsháza, az egyetem, a könyvtár, a templom stb. egészen gyönyörű, oroszos pompával épült. A magánlakások többsége iából készült, s ez nagyon kellemes benyomást kelt. Mindennek olyan szerény, barátságos kinézete van, hogy amint az ember a városba érkezik, máris otthon érzi magát. Az egyetem nagyon
gazdagon fel van szerelve. Rögtön az első napokban látogatást tettem a rektornál, a múltkor pedig meghívott bálozni magához, aztán meghívott az irodájába is, az egyetem épületébe, melyben újságokat olvashatok; ide járnak a professzorok
is. Ez utóbbi lehetőséget gyakran igénybe is veszem.
Írjanak rögtön Schertynek, Jó Szüleim, hogy tájékoztassa Mutzenbechert, aki a pénzt rögtön küldje Helsinkibe, Finnország fővárosába. Mutzenbechernek már megvannak itt az összeköttetései, és így legalább már nekem sem kell írni neki.
Amikor július 18-án otthonról eljöttem, azt mondtam, hogy három-négy hónap múlva, november elejére otthon leszek. S most már a naptár szerint az 1840. évre — annak is november hónapjára kell gondolnom.
Sokszor csókolom a kezüket, Drága Szüleim, és maradok szerető fiuk,
Toni
Üdvözlöm és csókolom nővéremet is és minden ismerőst, különösen Adalbert Bresztgenst és Bonifác Maárt, akikhez most különösen vonzódom. Ányost is, a szentatyát, Török perjelt és minden ismerőst általában. A nagybátyám halálát nagyon sajnálom.
CLAUDIUS COLLAN, a Stockholmi Arwidtson rokona — kivel idejöttem — üdvözli önöket, Jó Szüleim.
Velem együtt örül majd ő is, ha megkapom az önök szép segélyét, hiszen ő is ismeri pénzzavaromat.
Kellemes farsangot kívánok. Itt nincs farsang, de azért én is jól akarok szórakozni.
Kétségkívül megkapták stockholmi levelemet, ugyanúgy a szent apát is.
Forrás: OSZK Reguly Antal Műemlék Könyvtára, kézirattár, sz. n.
Forrás:
Hudi József: Reguly Antal utazásai. In: A Veszprém megyei múzeumok közleményei, 1984. 17. sz.
