Kert végében kút
Kertben kút, legyen az bárhol a telken, nem túl ritka jelenség, főleg nem volt az a korábbi évszázadokban. A Veszeli Lajos Kisberényi úti kertjében levő kút azért különösen fontos, mert egyrészt Almádiban levő legrégebbi ismert építmény, másrészt ősi határjelként említik. A XIX. század közepe előtti időkben a falvak határát ismétlődő határjárások során írásban rögzítették. Az említett kút a fellelhető levéltári iratok szerint az 1600-as évek második felében már létezett. Nézzük, mit olvashatunk a régi határleírásokban.
A legkorábbi határjárás jegyzőkönyve 1744. június 25-én kelt, amiből a legérdekesebb részek a következők.
A határjárás Felsőőrsön a Pityorka dűlőtől indult és Almádiban a Balatonnál ért véget. A jegyzőkönyvben először felsorolták a résztvevő hivatalos személyeket, majd leírták a határ jellemző pontjait, nyilván a korábbi határjárás alapján és azt a tanukkal kívánták megerősíteni. A jegyzőkönyv bevezetőjében levő leírás kivonatosan így szól: ”…innen egyenesen napkeletnek térvén, a Ttes Káptalan Kis Berényi, és a Győri Páter Jésuiták Szölöi között vezettek egy kis kő kutra, mely más képpen Sár vagy is vize kutnak neveztetik. Innét tovább vezettek a Somodari következendő képpen Teleki szőlője mellett...”
Az eljárás során 22 tanút hallgattak meg és lejegyezték az általuk mondottakat. Közülük a 11. tanú, a 80 éves Stephanus Farkas alsóörsi jobbágy vallomása a legérdekesebb. „...a mint a régi út volt Szölök között levő Kis Sár Kutára, onnénd a Vörös Berényi Patakban, vagyis a Sédben...” Vallomásában megjegyzi, hogy mindezt a 80 éves apjától tudja. Joggal állapíthatjuk meg, hogy a kérdéses kút már az 1600-as évek végén létezett. Erre utal a 12. tanú, a 79 éves Stephanus Vörös vallomása, amiben hivatkozik a néhai szentkirályszabadjai Szabó Péterre, akit a tatár (török) levágott, de korábban a határt megmutatta neki. Tehát a török hódoltság alatt, azaz már 1685 előtt létezett a kút.
Több határjárás, így 1806., 1815., 1827. és 1840. években történtek minden alkalommal rögzítették a kút melletti határjelet.
Az 1857. évi első kataszteri felmérési jegyzőkönyvei 1855-1856-ban készültek, a térképek pedig 1857-ben, ezért általában 1857. évi felmérésként említik. Számunkra a jegyzőkönyv Szentkirályszabadja és Vörösberény közötti határt leíró rész érdekes, ugyanis akkor Almádi Szentkirályszabadjához tartozott. A határleírás Szenkirályszabadja, Vörösberény, Litér hármas határtól indul és a Balaton partjáig tart. A német nyelven írt szövegben is magyarul „Somodari kút” néven említik.
Ennél a felmérésnél faragott vörös kő határjeleket raktak le, megőrzendő hivatalos térképen rögzített határjeleket. Ezen a köveken „Almady” bevésés volt, illetve két kövön ma is van, ezek egyike a Veszeli Lajos kútjánál található. A másik pedig az egykori Torgyöpi csárda közelében levő kerítésben van befoglalva.
Az 1914. évi határleírás május 18-án kelt jegyzőkönyve Balatonalmádi teljes határát írja le a Balatontól a Balatonig, mai szóhasználattal élve Káptalanfüredtől Budataváig. A jegyzőkönyv kútra vonatkozó része a következő:
„…közelében helyeztetett el, innen 92 lépésre a 19 jelű régi határhalomban álló faragott régi kőhöz, mely fenti dűlőkbeni birtokos kertjében levő forrás felett áll, innen tompa beszögeléssel nyugatnak, egyenes vonalban, nevezett dűlökbeni birtokos szántóját átvágva a 20 B 1914 jelű felújított régi határhalomba helyezett kőhöz…”
A leírás egyértelműen rögzíti, hogy a régi faragott követ tekinti a határ ismertető jelének, ez pedig nem más, mint az 1857-ben elhelyezett és ma is meglevő kő!
A kút kb. egy méter átmérőjű, vörös homokkővel szárazon falazott, több mint 300 éves építmény. Valószínűleg nem tévedünk, ha régebbinek véljük, mert az 1493 évi oklevél szerint Almádi promontórium (szőlőhegy) volt, ahol a víz léte meglehetősen fontos és nem kizárt, hogy már megvolt a kút.
A kút vasbeton gerendákkal le van fedve és a tetején levő földkupacban látható az Almady feliratú régi határkő, amelyet a telek tulajdonosa oda helyezett, miután a kút melletti bozótos részben megtalálta és nagyon helyesen védelemre méltónak ítélte.
Forrás
Új Almádi Újság[1] 2005. (17. évf.) 6. sz. 2. p.
