Hullámtörés

Őszülőfélben a határ; még csak galambősz. Reggeli harmat helyett dér csillog a lapság sarjutarlóján. De úgy déltájban hosszú szálakban kanyarog a Boldogasszony fátyola. Az égen nagy, gyolcsos bárányfelhők gomolyognak. Az ezüstfehér sávok ragyogása a Balatonon : sok millió tükör a naptűzésben.

A föld népe ugart tör, tarlót buktat s a frissen szántott föld párája, szaga terjeng körüle. A szőlőpásztor kicifrázza kereplőjén:

Erge, serge, Több a másé, Hess serege. A Tamásé.

Hosszabb is lehet a szövege, szebb is, pásztora válogatja. De ezen kezdi a növendékpásztor.

Örül a hegycsősz. Nagyokat pislog, mint a béreskenyér; mert ez a megevéstől, a csősz pedig az elalvástól fél. Föltámaszkodik. Nem durran a puskája, mert a dolmányos varjú az ostoros gyerek nyomán sürög a barázdában. Kerül a hegyben. Kicsördíti ostorát. Fölszáll egy csapat seregély; elfelhőzi a napot, meg újra lecsap a harmadik pásztába. A csősz megsokalja a dolgot, csaknem elszólja magát. De Isaák Boldizsár présházánál magába szoritja: a láncosadtát!

Abroncsszoritással és hordóforrázással együtt ez beletartozik a szüreti készülődésbe. A satópartban nagy üstben forr a víz. Az öreg Isaák rekedten köhécsel: a hordóból kicsavaródó kénfüst fojtogatja. Megbillenti kalapját a csősz köszöntésére s köhögéstől akadozottan mondja:

— A vénasszonyok nyara beköszöntött... Most mézel ám a szőlő.

— Én is amondó vagyok, gazduram. — A király gyertyája nagyon a végére égett.

— Nem igazán szólok-e, Sándor öcsém?

A napsütetlen fiatalember kénszalagokat lyuggat és félméteres drótszálak kampójára aggatja. Iskolás arcszíne ellentéte fekete bajuszkájának, meg a két cserszín magyarnak.

— Sok igaz van ítéletében. Sokat tapasztalnak, közvetlen megfigyelhetik környezetüket. A megfigyelésük hosszú tapasztaláson alapszik. A jó Isten tudja, hányadik nemzedék észlelheti ugyanazt a jelenséget s bizonyosodhat meg annak igazságáról. Mi éjjeleket töltünk könyvek mellett, életünk java részét a tanulásnak szenteljük s tíz esztendővel vénebbnek látszunk. Mégis fogalmaink a rendszertelen olvasástól zavarosak, életfölfogásunk a sokféle világnézettől. Már az első lépésnél megbotlunk, tört szárnyakkal vergődünk s elvesztjük az életben való hitünket.

Meghasonlás kongott ki a hangjából, bennült olvasástól mélyedt szemében, összeráncolt szemöldökében.

Az egyszerű ember keveset érthetett e beszédből. Tapasztalatait vette elő s közmondásokban adott feleletet:

— Oda köll menni. Aki közel áll a tűzhöz, az melegszik. Választáskor csak oda álltunk, aki értette szóval, beszédbe ereszkedett a szegény emberrel.

— Persze a hangját nézték, a nagy paruláját mérték. Lábat, fület, hangot a szamár is kapott elég nagyot.

— Ide hang, oda parula, de így szokták.

Sándor szőlőt szedett s őszi barackot. Édesanyjához sohase ment üres kézzel.

Most kissé fölvidulva, megvigasztalódva sietett. Otthon újra leverte a postája. Kérvénye jött vissza, kedvezőtlen elintézéssel.

A hír gondolkodóba ejtette. Fájlalta, a büszkeségét bántotta, hogy még mindig a szüleire kell szorulnia; testvérei dolgoznak, izzadnak a nap hevében; neki szégyen a földmunka a ferde fölfogás szerint. Lecsillapultan, tiszta lelkinyugalommal, jólesett a gondolata, majd emelt fővel mondhatja: Rajtam megtörik a hullám. Magamért választanak meg. Nem a más vállán emelkedem.

Megnyugtatót mindig ebben talált. Tépelődésében észre se vette, hogy másodszor nevén szólította a plébános.

Szomorítót mondott:

— Folyamodványát hozzám küldték vissza. — De a folytatás kibékítette. — A szomszéd kollégám panaszkodott, hogy a tanítója otthagyta a tekési pusztát. Kezdetnek megjárná. Nálam a javadalmazás, jöjjön s nézze meg...

Melegség futotta át Isaákot a váratlan hírre. Nem jutott eszébe: „Ez az áldott lelkű ember ajánlhatott is, mert szeret." Esti sétáikban gyakorta találkoztak; együtt gyönyörködtek a naplementében s bámulták a szinváltozatokat. Egyszer elmélyedve találta Isaákot, amint rajongással állt a parton s arcára rávetődött a nyugati ég parázsa. Kivált augusztusban az ég párás s a lilaszínek ezerféle árnyalata váltakozik rajta. A nap hosszú aranyhidat ver a vízre; kígyózza, szaggatja a habokon táncoló sugarakat. Belehajlott a táj: torony, kopaszpart, karcsú jegenye, összeboruló fűzfasor s festésre késztette, az ügyes csoportosítás. Máskor gigászivá egyenesedetten állt a kikötőhídon. A hullámok keresztülvágtattak a karfákon. Nyaldosták a cipője sarkát. A felhők juhászodottan simultak le a fenyegető habokra. Hódoltak. Csak Isaák állt merészen, szembenézőn, talán kicsinylőn.

A pap meglátta benne a hajthatatlan, szenvedő, de csukott szájú finomult lelket, aki nemes értelemben büszke. Azért is hallgatta el, hogy ajánlotta. Lelkipásztorkodása, nyitott szeműsége nagy emberismeretre tanította, tapintatosságra az Esterházy grófoknál való nevelősködése. Odanyújtotta a javadalmazással bejegyzett papírszeletkét:

— Nem fényes, de úgy kezdetnek elüti.

— Csak itthon ne kelljen tétlenkednem, — válaszolta Isaák és sétájafeledten sietett haza, hogy készüljön a másnapi bemutatkozásra. Rázós, zörgős parasztszekéren ment, mégis diadalútnak látta. A gyötrődéses, izgalomhullámos képesítő után nem szélcsendes pihenő, hanem hajótöréssel fenyegető lelkivérzés volt a négy hónapos kényszervakációja.

A pirosarcú öreg pappal kocsira ültek, a középtermetű, bronzarcú birtokos megnézte bizonyítványait:

— Eötvös-díj; festegetésről oklevél... Csak a tanítás is hasonlítson. Ellátogatok az előadásokra.

— Az érdeklődés megkétszerezi a munkát — felelt Isaák.

Ezután uzsonára terítettek. Roskadásig rakták az asztalt. Az öreg plébános elmesélte, hogyan szokta principálisa a vendégeit fogadni. A kedves vendéget tárt karokkal, nyitott marokkal, a kelletlent tárt karokkal, de ökölbe szorított tenyérrel.

A platánfák levelein az alkonyba boruló nap fénye sárgállott. Balatoni szellő fújt hűvös áramlással és lepörgetett egy-egy kifakult levelet. A jegenyefenyő ezüstös galyai remegtek. Megrezdült az ablaktábla s összébb vonták a kabátokat. Az öreg pap vendéghívón mondta búcsuzóul:

— Kedvességteket mindig így (tárt karokkal, tenyérrel) várom.

*

Állása elfoglalása után második héten haza gyalogolt Isaák. Kocsin is mehetett volna, hisz az uraság, kedves ludi magisteremnek szólította. De szép idő volt s a Balatonfőnél kocsival nem lehet járni.

A keleti partok messze bevetették árnyékukat. A köd fölszállt. Tihany tornyai sárgafátyolosan fehéredtek; az őrsi öbölbe földnyelv nyúlott és fák gömbölyded koronája kéklett rajt kupolásan. Az ég és víz füstkék volt. A falevelek sárgán, vörösen, vérpirosba árnyaltan lilaeresen hullottak a fürdőtelep sétaútjaira. Csér, vadruca ha fölrepült, más nem zavarta a csöndet.

Szülőfalujából eléje kondult a harang.

Anyjának köszönhette jelenét, aki fáradt, hallgatott, tűrt, akár betevő falatját is megvonta érte. A templom előtt találkoztak istentisztelet után. Átölelte nyakát, arcon csókolta, azután gyötrött kezéhez hajolt le. Örömmel beszélte el sorsát. Dicséretnél egyebet nem mondhatott.

Hazajöttében a vincellérrel találkozott:

— Eladnak bennünket, tanító úr — fogadta köszöntés helyett.

— Nem vagyunk lányok.

— Tréfálni teccik. A nagyságos úr elvesztette a pörét, hogysem itt maradjon, eladja a birtokot.

— Nem is tudna az az áldott lelkű ember pörlekedni.

— Nem hát, de ha muszáj — bólintott búnak eresztett fejével. Kapatos volt; temette a bánatát.

— Kötni való, aki azon kereskedik. A rajta valóját is leveti, csak kérje.

— Az igaz. De lássa tanító úr hálátlanság. Nézzen oda! — mutatott a fürdőtelepre. — Jóformán ingyen, vagy jutányos áron adta el parcellánkint. Hálából pört akasztottak a nyakába.

— Elsodorta a hullám. Nem törött meg rajt.

— Hát a fördősök utóvégre vérszemet kaptak. Hiába állíttatott tilalomfát. Dülőút, csapás mindegy volt. Kit ne futna el a méreg? Aszonta a csősznek: „Akárki fiát találsz is utol, üsd! Én felelek érte."

Legelőször is a gróf erdészének a kocsisát verték el. Az asszonyát vitte.

— Nem látsz, aki az apád megvoltját? — kiáltott a tiltott utra forduló kocsisra.

— Nem tudok olvasni!

— A tollbokrétás asszonyod csak tud!? Akkorra a kanász hurokra vetette ostorát s a kocsist nyakánál fogva lerántotta a bakról. Az asszony elalélt. E végett köll a mi drága urunktól megválnunk! Két könnycsepp gördült végig barázdás arcán a csősznek.

Lehangoltan ballagtak egymás mellett. Megakadt a beszélgetés.

*

Délnél jóval korábban huzták meg a harangot az uraság parancsára. A munka félbemaradt. Nem sok időre sorban jöttek be a szántó béresek. Ökreiket kifogták. A kovácsműhelyben nem zuhogott a pőröly. Parancsra sietett a cselédség.

Nagy csizmáikról verték le a földet, sarat, amely rátömődött, rakódott; némelyiknek félaraszos csizmasarka volt. Az uraság jött. Abba hagyták a kopogást és cselédemberesen köszöntek.

Az ur sápadtan állt meg előttük. Körülnézett, mint szobában utrakéléskor, hogy mit feledett otthon? Kiszabottan szólt:

— A pusztát eladtam. Jósággal bántam veletek. Panaszom nincs rátok. A hét-nyolc év alatt innen nem hurcolkodott el becsületes, dolgoskezü ember. Ha ügyetek-bajotok akad, itt a tanító ur, forduljatok hozzá. Örömest szolgál tanáccsal. Isten veletek!

— Isten áldja meg a nagyságos urat is!

Kiszolgált katonákkal beszél úgy a kapitány, ahogy az uraság, aki sorra kezelt velük. Keresztényi gondolkodása, keresztényi bánásmódja szerint a sorsosai voltak.

Csillogott a szemük s ki a kötőjével, ki meg a mutatóujja bütykével törülte ki a könnyet belőle.

Váratlan jött az egész esemény. A sokféle hir megtévesztette a lelkeket. Elkeseredettség, csüggedés markolta meg a sziveket. Fölmerült a kérdés egyszerü gondolkodásukban:

— Kinek dolgozunk? Azt se tudjuk!

Hirtelen nagy elhatározások hangzottak el, menni kívánt mindenki.

*

Három név forgott szóban: Draskovich gróf, a káptalan, meg egy gabonakereskedő. Ez adott érte legtöbbet.

Az ur gabonát, bort, állatot pénzzé tett. Csak kedves állatjait vitte magával. A leltártalan butorokat, gazdasági eszközöket elárvereztette. Az iskola számára odaajándékozta a Meidinger-kályháját.

A zsinóros hajdu nem nyugodott bele:

— Megbírom én még az ekeszarvát. Lehet kérges a tenyerem, de ilyet nem szolgálok:

— Megpróbálom, — szólt a tanító — leküzdöm a téves hitet, amivel a zsidót illetik; Eötvös báró mondotta: „Becsülnünk kellene, ha ismernénk belső érzeményeit."

— Ki van az kenve kívül-belül. Vigyázzon tanító ur a szavamra.

A tanítón megtörött az elfogultság hulláma; bemutatkozásra ment.

Az uj földes ur szobája hiányosan volt butorozva. Karosszékéböl nem is kelt föl a tanító láttán. Lebecsülte munkáját, mert nem a bevételi, hanem a kiadási rovatban szerepelt az iskolával együtt. Szemnek való, vastag óraláncán babrált. Pöffeszkedőn nézett a tanítóra, aki megmondta nevét és nyugodtan állt:

— Tóth uraság nagyon elismerőleg nyilatkozott önről.

— Nem tettem többet a törvény parancsánál. Kedvvel tettem. Avval is léptem pályámra.

Kapkodó, remegő embert várt. Mosolygott volna zavarán. Csalódott, azért kurtán beszélt:

— Gondoskodva van ellátásáról. A kasznáréknál fog kapni kosztot.

Fölállt; ezzel jelezte, hogy végzett.

— Köszönöm, — mondta kurtán Isaák.

— Meghajolt, sarkon fordult s ment új kosztadójához.

Hájas asszony állt az átalakított hajdulakás előtt. Vörös parhett szoknyájában Isaák korcsmárosnénak nézi, ha másutt találkozik vele. Vállát négyszögre hajtott nagykendővel takarta le. Csak fésületlen feje látszott ki alóla. Széles, tokás arcán fénylett a zsír meg pisla, apró szeme. Szabályos orrát a duzzadt ajka s lompossága határozottan meghazudtolta.

A tanító köszöntötte s a kasznárt tudakozta.

Gőgösen mutatott az irodaajtóra.

Egész halom irat között turkált a kopaszfejü, vörösbörű. Kék, vérágas szeme kevélyen meredt Isaákra s beszédközben a cvikkere fölött nézett el.

— A nagyságos ur hozzám rendelte kosztra.

— Emlitette.

— Megmondhatja a mamájának, hogy disznót is ölünk. Nem élünk kóseren. Estére tessék vacsorára följönni. Nem küldjük helybe. Bor csak disznótorkor, karácsonykor kerül az asztalra.

— Nem élek vele.

— Mi az? nézett rá, hogy még beszélni is mer.

Isaák megismételte.

A kasznár elővette a leltárt, végig böngészte:

— Bére marad!

A két bárdolatlan szó megzavarta Isaák nyugalmát. A lenéző bánásmód föllázította lelkivilágát. Kegyelemkenyéren tengődővel se éreztetik jobban az irgalomizt. Leltárban vették át, mint az ökröt, béren tengődik, mint a kanász? Eszébe jutott a hajdú figyelmeztetése. Egy órája se tellett el, már igazult. Ha első bemutatkozásán így fogadták volna, inkább otthon maradt volna parasztnak, ha falusiasan megszólták volna is érte.

A hullám ragadt rajta. Megingatta. Lakásán keseredetten szedte elő oklevélmásolatait. Hármat kinézett a pályázatok közül és folyamodott.

*

Mindenszentek előtti délután következett. Télies tónusú felhők kavarognak az égen. Futnak, repülnek egymásután, minthogyha kergetőznének a felsőréteg mozdulatlan mezején.

Ma van a szólítás. Aki nincs megelégedve sorsával, felmond. Harminc filléres bélyeget tesz az asztalra s írnak neki útravalót: becsületes, tisztességes; újév első napján kiállhat a szolgálatból.

Az elidegenedett cseléd helyett jön más. Megnézik a bizonyítványát: benne van-e az egyfolytában eltöltött több évi szolgálat? Különben: cigánytermészet, szeret vándorolni, még rosszabb, ha muszáj neki.

A szentmihálynapi vásár a cselédember őszi vásárnapja. Előfordul az életsora; fukaron, tanakodástalan:

— No sógor — mind sógorság — milyen a világ sora maguk felé?

— Ebnek való, vagy: Megélhetős. Kibontogatják egymásból a konvenciót. Cigány-pecsenye, rá piros félliter beszédessé teszi a lacikonyhák táját. Mindszentkor szegődni jönnek-mennek.

Bent sárga akácfahasábok pattogtak a kályhában.

A cselédek rangban jöttek: hajdú, mesteremberek, kocsisok, béresek.

A hajdúra néz a kasznár:

— No, mit gondol gazda?

— Má csak azt, tekintetes úr, hogy én megelégszem a kenyérrel... köhintett, várt.

— No, jó, — sietett a felelettel, mert a vetésforgók miatt szívesen fogta volna.

— Új évig értem, tovább nem.

A furfang sikerült. Amúgy is vörös bőrét vér szaladta be, mint a pulykakakasét. Beleharapott szájaszélébe s gorombán vágta ki:

— Csak menjen kend! Takarodjék!

Igen kerek parasztmosoly ült a hajdú szájára. Biztosan tette kezét a kilincsre. Fordultában önérzet, gyors határozottság mozgott. Künn félmosollyal mondta:

— Inkább a magam koldusa, de a magam ura is leszek... Eddig öröm volt a szolgálat.

A bognár nem is késett, elújságolta a kasznárnénak, nehogy őt úgy dobják k i:

— No kerékgyártó?

Nagyfeneket kerített:

— Ha tisztességem, emberséges böcsületem teccik, megmaradok tekintetes kasznár úr.

Isaák csalódottan tekintett föl: Ez magyar kálvinista? Egy önérzetes segédlelkész prédikációjából ötlött eszébe: „A magyar kálvinistákat háromszáz esztendő óta büszkeség, őszinteség, megfizethetlenség jellemezte". Isaák a kálvinistaságban még csak a színtiszta magyarságot ismerte, Képzeletében átölelte a palástos prédikátort s undorodottan nézett a bognárra.

Akik utána jöttek, röviden mondták: maradok, nem maradok. Néha egy-egy öreg megtoldotta: —Mert itt nevekedtem; az életem java kenyerét itt ettem meg; itt is akarok meghalni; nem öregnek való a hurcolkodás s utána egy-egy könny csordult végig redős arcukon.

A beszédben ott hangzott a csak, a mert, sértőn, kiáltóan. Pedig vontatottan, szemelőn ejtettek szót, ahogy cseléd beszél, ha nem magaszőrű emberrel akad dolga.

*

Holdvilágos estén, vacsora után a szomszédmajorba ment a kasznár a tanítóval. Tejkék köd fátyolozta a tájékot, az idő már csípősödött. A fák egy-egy leveles galya még a holdvilágnál fölaggatott rongynak látszik. A föld kong a fagytól. Ritkán szólnak. A kasznár rövid felelgetésével útját szegi a szóbaereszkedésnek.

Isaák kimegy a gyalogútra s elmélyed a holdfényes tájba. A fűzfák leomló galyai alatt fehérlik a csárda és a major fala.

Körülkerülik a kazlakat, a boglyákat is. Az ispán szaglász, lábujjhegyen jár.

„Kopó, gyanakodik" — gondolja Isaák. A gulya vezértinójának kolompja belekong a kérődzésükbe. A kutya egyet vonított, vakkantott kettőt és hazafelé a kasznár megváltozott. Közlékenykedett. Piszkos, viselt dolgait mesélte és talpraesetteknek ítélte.

Isaák nagyon megcsömörlött tőle. Úgy hitte, az együttlét erősíti a hozzájuk erősödést. Mint gyerek az édességen, kapott az alkalmon, hogy leküzdhesse lelkében az idegenkedést. S minden bizalmasabb óra undorodást keltett benne. Az Eötvös-mondás átalakult: Ha megismered kapzsiságát, folyárságát, meg kell utálnod.

Szeplőtlenségének tudatos megőrzése föllázadt a mocsokhalom emlegetésére. Orvosi tekintélyekre hivatkozott, akik lelkiismeretlenségnek állították s a családi élet megtiprásának mondták a durva kirugásokat.

Arany csendült a szavában. Az élet művészetének megértése, átérzése szenvedély-fékezésre tanította. „Csak egyszer kell megalkudnunk s azután minden rosszra találunk mentséget." Új nézete elhallgattatta a kasznárt. Szobában, lámpavilágnál tetőtől-talpig végigmérte s külömbnek találta.

Magas nyílt homlokáról hátrasimult a haj, ahogy bibliai képek férfiaié. Arcán az élet lángja égett. Állásával összeférő, csinos, tiszta ruha volt rajta.

Dicsérték pontosságát s szeretve szigorú bánásmódjának hamar híre járt.

Ekkortályban érkezett vissza utolsó folyamodványa. Nem fogadta el az állást, olyan messze nem akart kerülni édesanyjától. Jól esett, ha derült délutánokon a Balatonpartról haza láthatott. Nyugati szellő lengésekor leemelte kalapját, mert Angeluszra szólalt meg a faluja harangja. Lelkében nézte anyját: készül a vacsorafőzéshez, apja elbocsátja a szalmakötelet, imádkozik. Hangos a ház: bogárszemű unokaöccse veri föl a csöndet. Rőzse pattog a takaréktűzhelyen.

E gazdag kedélye volt leghűbb társa. A sivatagon is elélt volna vele Isaák: olvasott, rajzolt. A kasznártól azonban tartózkodott ama esti bizalmaskodása miatt.

Mikor papja elismerően nyilatkozott Isaákról, kasznárék is dicsérték:

— Ha kisebb lányom volna, neki nevelném, — szólta el magát az asszony. A kasznár megduplázta:

— A lányom szívesen adnám hozzá feleségül.

A tanító lelke összeborzadt: Ez arra mer gondolni? A meséi után? Lerázóan idézte szabadkozásul:

— „Sem csűröm, sem pajtám."

Két héttel e jelenet után haza is hozta lányát. Közönséges volt. Rövid, tömött haja sörteszerűen engedetlenkedett. Aránytalan feje, holdvilág arca ítéletet fogalmaztatott Isaákban: „Méltó az apja kirúgásaihoz. Sybarita csak torzszülöttnek adhat életet."

A kisasszony jötte után anyja utazott el. Előtte való estén bekopogtattak a tanítószobába, honnan Isaák az alkonybaborulást bámulta. A felhők átvilágítottak a meztelen fák ágai közt. Az ugaron novemberi pára ködlött. Sűrű rétegeiben terjengett, összehuzódott a napfény. Az áttört fénysáv alatt kékkel aláfestett karmintónusu volt a holt ugar.

Összerezzent a kopogtatásra. Aztán szinte megszégyenült: „nők a legény szobában? Ezek valamiért jöttek, hogy még az illemet is félredobták."

— Ábrándozik? — tudakozta sablonosan, cinikusan a lány.

— Van kiért — válaszolt az asszony. A ki érdekelt bennünket. A takarítója mondta, hogy egy nagyhajú lány fényképét tartogatja. Arra voltunk kíváncsiak.

A tagadás ellenkezett lsaák jellemével. De meg is lepődött és kitérni nem tudott. Elővette a képet: középtermetű lány, valakinek a nézésében merült el s finoman nyitva maradt a szája. Vágyakozással mosolyog. Gazdag haja kettéosztva a vállán feküdt s a harangalj közepéig hullott.

Iparkodtak, de a meglepetést nem titkolhatták s kotródtak ki.

A kasznárné havat hozott s fagyot látogatásából. A hó csillogott, sziporkázott, ahogy szórta a szél s a jég hátát simára söpörte s új élet nyílott Isaák elé. Korcsolyázott a vadvizek hátán.

Később a Balaton jegére járt. Tanítványai is buzdultak a példáján. Csizmafejhosszunyi fahasábot faragtak talpuk alá, kerítésdrótot feszítettek rá, terpeszállásba helyezkedtek s a szegesvégű botjukat a jégbe vágták. Úgy nekilódultak, hogy repesett Isaák lelke, mert ott a jégen is nevelhetett.

Vasárnap haza is elkorcsolyázott. Siklott-siklott s csak a rianásokon való átkelés okozott gondot. Jeges levegőben cirkáló sasnak érezte lelkét.

Édesanyja remegett érte:

— Fiam, ne kísértsd az Istent.

— Ha édesanyám látására nem vágynék, sohse jönnék. Korcsolyával nem. A kasznártól nem könyörgök kocsit.

— Pedig aki fejét hajtja, pénzét szaporítja.

— Munka közben, esti imádságon porig meghajolok. Munkában, mert lélekkel teszem, az imádságban pedig Isten előtt vagyok.

Megragyogott anyja bágyadt szeme:

— Magad tudod a magad sorát, de vissza már csak elvisz a bátyád.

Isaák óráját nézte:

— Nem lehet. Egy óra. Háromkor ismétlőiskolám, kocsin négyre se, így meg félháromra otthon leszek.

— Beleveszöl fiam.

— Nem. Én édesanyámhoz jöttem, megoltalmaz az Isten.

— De Ő azt mondja ám: Ember őrizd magad, én is őrizlek...

Deres bajusszal lépett az iskolába s az elfagyásról és felfagyásról magyarázott az ismétlősöknek.

Fázós, kopott népség vetődött este a pusztára s megengedte, hogy játszhassanak az iskolában. Titokban fújt érte a kasznár.

*

Isaák új, a kasznár jelleméhez férő tapasztalatokat szerzett. Adót vittek a község házára. A jegyzőné betegsége miatt nem maradhattak, hát átmentek a szomszédos községbe. Tobzódás, dőzsölés és a kártya elvitte a kasznár aranyóráját.

Másnap reggeli után marasztotta a kasznár. Fizetés volt. Rekedt és éjszakázó, borgőzös szaga elárulta a kasznárt.

Felesége ládikát hozott be. Isaákot kérte a cím megírására:

— Méltóságos gerelyi Bródi Izrael úrnak, miniszteri tanácsos.

Isaák elmosolyodott a furcsa nemesi néven, melynek Izrael a csattanója. Hiába, magyar ember, a legfiloszemitább se nyugszik ebbe soha.

— Min mosolyog?

— Semmin. — Ez méltóságos úr s tanácsos.

— Csöppet se kételkedem.

— Predikátuma is van.

— Látom.

— No hát?

— Mennyiért vette?

— Érdemekkel szerezte.

— A kenyérmezei csatában?

— A történelem múlt. Nekünk nincs itt múltunk.

— Dehogy nincs! Csak rosszhírű. Most hallotta, kérem. Nevetett Isaák.

A kasznár kivörösödött s eltette haragját érni.

–- Ez a kontraszt jó.

— Mi az a kontraszt? 

--- Az is, hogy holnap ebből a disznópecsenyéből milyen jóízűt falatozik. És mosolyog, hogy valamikor ő is ilyen apró figyelmességek árán haladt a tanácsosi szék felé. Az is eszébe jut, hogy odáig hány kilincset melegített meg a keze s hogy hány társát árulta el, hogy lenyomhassa.

— Igaztalan.

— Dehogy, dehogy, csak én hűbb krónikása volnék a napi eseményeknek.

A metsző gúny mértani pontossággal osztódott el, hangsúlya vesén érte a kasznárt. De annyira kiábrándult az Eötvösös mondásból, hogy nem érzett szánalmat. Bántotta igazságérzetét, hogy az érdemnek buknia kell a kijárók miatt.

Az elkövetkezők örvendővé tették kíméletlenségéért.

Az utolsó fertályi pénzt adta ki az ispán.

Mindegyiknek a pénzecskéjéből hiányzott pár garas. Sőt forint is. Ezer ürügyet talált, hogy a verejtékes keresetből levonhasson. Nehéz sorral járt a megszámlálás. A fagyosra sanyargatott kérges ujj között szinte elveszett az apró pénz s kin volt, míg Szalka János fölcsipegette. A megszámlálás pedig örökidő. A kasznár türelmetlenül rippant rájuk.

— Nyolcvan krajcár az ösztöke nyélért. Eltörte kend.

— Igen is. De már van lölke a tekintetes...

— Mért nem ügyelt rá? Egy-kettő!

— Iszen ösztökéstől mindenestől...

— Ne feleseljen kend!

— Nem is feleselés, csak a jussom keresem.

— Mit! Kend még kereskedik! Ki maga? Hallja, ne szemtelenkedjék!

— Száradjon a lölkin. Többet se tudjanak a feje alá tenni halálos hóttakor.

Künn guborgatta, olvasgatta, hogy talán még a nyolcvanon felül sincs meg. Csattanósra pirult, bevágta az ajtót:

— Nem hiába se Jézusa, se Máriája, hanem a véres verejtékes csöppömet is elhúzná.

Sirva-ríva nyitott be utána Kustosné. Igáskocsis az ura:

— Hát van a tekintetes úrban emberi érzés? Két istrángér egy forintost elcsal!

Isaák se hallgathatta. Fölállt. A kasznár visszatartotta, tehát maradnia kellett. Hogy kifizette a hátralevőkét, adóbevallási ívet tolt Isaák elé aláírás végett.

Isaák végignézte:

— Nem írom alá. Magamnak kellene kiállítanom. Háromszáz koronával kevesebb a bevallás. Polgári becsületemet nem adhatom fel érdekekért.

Otthon levelet irt.. Elhatározó rövid sorokban:

Kedves kis Honkám!

Hogy megkértem a kezed, senki sem tudja, csak sejthetik: együttlétünkből, a bizalmas gyakori levelezőlapokból. Most újra megkérem a kezed. Érzelmeid az enyémek. írásod minden sora arra vall. Készítsétek elő édesapád, hogy váratlan ne legyen a személyes megjelenésem.

Csókol szerető szeretettel: Sándor.

Tudósította szüleit is.

Anyja szánon jött, hogy lebeszélje fiát. Sejtette Isaák is, mert nagy dolog az, amiért fáradt, törődött testével útra indul.

Anyja engedte, hogy beszéljen s mutogasson. Aztán a céljába fogott:

— Itt a leveled... Ráérsz még... Legény se voltál.

— Mit legénykedjek? Unalom, mert senkim.

— Kasznárék?

— Az asszony nevét se tudja leírni. Egyik festményem az orrához fogta, mint az olvasni valót. Krajcáros újságon élősködik az egész család.

— Végy el falusi lányt! Nagyvárosi lány nem ért a gazdasághoz.

Isaák lecsüggedten hallgatott.

— Aztán van-e valamije?

— Szépsége, jósága, dolgos kis tenyere.

— Manapság kevés.

— De a pénz elfogy...

— Nem is pénzes zsákra uszitlak én. De az életben sok minden előadódik. Kuporognotok kell. Javadat akarom... S nagyvárosi leány.

Ezt többször ismételte, hogy a fiának is föltűnt.

— Mért fél amiért nagyvárosi? — csókolta arcon ragaszkodón az anyját.

— Ládde fiam, mi egyszerűek, polgárosak vagyunk. Isten tudja!

Elborult az arca, megeredtek könnyei.

Fia odahult lábához. Kérlelte, biztatgatta, Most sírt öt esztendő óta. Akkor tizenhét éves volt s első gyöngéd viszonya szakadt szét. Egerben, a szépasszonyvölgyi kápolna portáléjában térdelt s keservesen zokogott. . .

Most is temessen? Annyi megálmodást?

— Eddig az enyém voltál, de ezután?

— Eljön hozzánk...

— Hátha kevés leszek neki?

— Nem, nem, nem! Igen egyszerű, igen jó! Lehetetlen! — szakadoztak szavakba a gondolatai.

*

Anyja áldásával ülhetett vonatra Isaák, hogy bemutatkozzék Honka apjánál. A többieket ismerte a fürdőről.

Hamar megnyerte ipát, aki azóta fiamnak szólította s kijelentette, nem nézte bizalommal a házasságot:

— Pesti lánynak, ha szerényen nevelték is, nem töltheti ki igényeit a pusztai élet. De a lányom hallani se akar másról. Még arról se, hogy Pestre jönnél tanítónak.

— Nem tudnék itt megszokni.

— Igaz, a társadalmi kötelezettség nem nyűgöz le annyira vidéken.

Bejött a sógorasszonya, a szobrosan nagyon szép, de merev hivatalnoknő.

Honka nem igen mutatkozott. Főzött a konyhán.

Utána átöltözött. Kerek baba arcán egészség és vidámság pírja égett. Tengerszeme ragyogott. Vékonymetszésű szája most is nyitva szemernyit. Gazdag, szőke haja koszorúba hajtva egész fejét beborította, akár aranykorona. Emberi volt! hús, vér és lélek; kiváltképen lélek. Válláig ért Isaáknak. Az is volt a kedvelt nótája:

Válladig érek, válladra hajlom.

Nyakad öleli gömbölyű karom.

Csókod lángja ég arcomon, számon,

Te az enyémet, én a tiéd vágyom.

— Ma Honka főzött — szólt a sógorasszony.

— Hanem őszinte légy ám! Mert ha asszonykád leszek, tudjam, milyen paprikás vagy, ha megkozmásul az étel...

— Szent Kozma könyörögj érettünk, hogy kozmás ne legyen többé az ebédünk.

— Jó kántoros — nevetett Isaák sógora.

— Nagymester is a tanítóbácsi.

Még a sógorasszony is fölengedi.

— Az ám, semmit se beszéltél, milyen világ van a pusztán?

— Kérdés, miről beszéljek?

— Az ökrökről... szólt fanyarodottan a sógorasszony.

— Jámborok, türelmesek. Se tragikumuk, se vígságuk... Annál költőibb az élet...

— Puszta és poézis! fanyalgott Honka nénje.

— Bocsánat, a természet igazán gyönyörködtet. A természettel megfestették, kivésték a juhászt nyájastól, a csikóst lovastól, a bérest ökröstől, szekerestől...

— Te elfogult vagy Jolán. Tavaly is csak nagyzásból mentél nyaralni falura — mondta a sógor.

--- A meglátáson és szereteten fordul minden. Az ősszel kirándultam gyerekeimmel a Balaton-partra. Patakon kellett átmennünk, de az átjárónál elmocsarasodott. Jobb utat találtak gyerekeim. Figyelmeztettek s előre bocsátottak. Nem figyelemből tették. Ösztönből. A természet észt is ád nekik. „Jó parasztész", nem lealázó a miniszterre se. A nap leáldozóban volt. A téli napnyugatot köd borította. Egyszer csak fölkiált egy kis buksim: „Tanító úr: i". Nyomtatott i képe bíborlott a fakókék, nyugodt vízen. Keskeny felhősáv úszott a nap korongja alatt. Lenézett a tó tükrébe. A túlsó part felől tojásdad pontalak, innen elnyúlt tűzhíd vetődött a vízre.

Ebéd után Honka sorra mutogatta a majorságot s virágait. Kérdezetlen bizonyította be jógazdasszonyságát.

Aztán Honka utcaiba öltözött. Isaák a téli tárlatra volt kíváncsi. Elmentek s nagy szeretettel értettek egyet a képek bírálatában; jóérzékük szerint.

Honka sokat kérdezősködött vőlegénye szüleiről; kivált anyjáról, mert tudta, hogy a fia rajongón szereti.

— Úgy össze-vissza csókolom kedves, törődött arcát, kérges kezét. Ugy-e feljön az esküvőnkre? Akkor már jó idők lesznek. Május... A legszebb hónap! s boldogan szorította vőlegénye karját magához.

Isaák rákezdett az új magyar lírikusok egyikének szonettére, a májusi áhítatra:

Ma érces és bizó litániában

Elmondom újra minden nevedet;

Én mindig bánatos rossz gyermeked...

Monotonul, gyönyörrel, halkan mondta s tömjénzett lelkében a hangulat, aminek kifejezésére annyi szépséget keresett és a katholikumban talált csak az új költészet.

*

Korán tavaszodott. Az ereszen lógó jégcsapokról kövér csöppök hullottak, a déli langyos szél fölolvasztott havat, jeget. Az óriás jégmező megszakadt a Balatonban. Kékzöld vize csillogott. A suhogó bárányfelhők mögül ezüstös kévéket szórt a nap. A part mentén házmagas jéghalmok fehérlettek. Halomnyi torlódásukból széles jégtáblák tányérosodtak ki. Haldoklott a tél. Született a tavasz A szalmasárga partok tetején Bethowen-dal csendült meg:

Fölébredj völgy, halom;

fölébredj, ébredj!

A magas csöngésű diskanthoz lágy harmadok simultak. Itt-ott ötöd s a hatás kedvéért szűkített heted kísérte.

Az utolsó szótag kétszer is visszaverődött. A tanító állt künn, a párkányos szakadék szélén. Alakja rávágott az ég kékjére. Egyenesen, karcsúan. Mögötte óvatosságból, vagy hogy félelemből nő állott. Jóval hátrább.

— Ide álljon, kisasszony kérem. Erősebben hallja a visszhangot.

— Nem én, mert leszédülök s a nyakam szegem. — Ezek a partok? gyönyörködött el a lány. Micsoda megszakadás! A tordai hasadék se szebb.

— Szebbnek szebb lehet. A fenyvesek, a magassága, az anyaga, a háttere.

— No igen, ha nem hiányoznék a Balaton lábától.

— Biz ennek csakis ez kölcsönöz ennyi kedvességet.

— Micsoda geológiai alakulás lehet ez?

— Kisasszony hamar elhagyta a mese világát. — Ülledék.

— Ez csakugyan tudományos tér.

— Lerakodás. A tudósok szerint annak a tengernek a maradványa, amely az Alföldet borította a Dunavölgyének átszakadásáig. Hogy lerakodás, bizonyítja a szakadék színváltakozása. Így távolról is kékes, agyagsárga, olívzöld sávok szallagoznak benne. S tele van csigával, kagylóval. . .

— Menjünk le s nézzük meg, indítványozta a lány. A tanító végignézett a levezető úton; csillogott a fölengedett fagytól:

— Erre rálépni és hanyatvágódni egy szempillantás.

— Akkor inkább majd máskor.

— Most gyönyörködjünk. — Mekkora jéghalmok úsznak a zöld vízfelületen!

— Lomhán, mozdulatlan haladnak a part felé.

— Éjjelre megszállnak rajtuk a vadludak, kacsák.

— Lenyugszik a nap.

— Már lila párás az ég. Nem vörös, ahogy télen.

— A nyírfák is bontogatják bimbóikat.

— Csüggetebbek a galyaik s elhimbálódznak a szellőlengésben.

— A rőtrefakult avarban a fű zöldje életre kapott.

— Mire a gólyahír kibontja sárga pártáját, gólyapár kelepel a szérüspajta födelén. Megszáll a vízililiom zavartalan tanyáján. Meglépi előkelőséggel a csizmájaszáráig érő vizet. Párás alkonyaton nekirugaszkodik s szárnyra kap a levegőégnek. Nyurga nyakát kinyújtja, nem húzza a szűrébe. Így a gém evez haza. Itt szokott halászni a gólya békázó térségén. — Ugy-e, furcsa vagyok kisasszony?

— Szép az tanító úr. Elragadhatja az embert.

— De azért induljunk!

— Pedig nehéz itt hagyni. Útjukban sikegyenes gabonaföldek kisérték. Itt-ott megállt rajtuk a tavaszi hóolvadás. A szél belesírt az akácok ágaiba.

— Sírnak a fák.

— Tavasz után sírnak, felelte Isaák. — Magyar világ tavasza után.

*

A kikelet vendéget hozott a kasznárékhoz. Leányvendéget. Kreol arcát csillogó fekete haj foglalta körül. Szeme parázslott. Duzzadt, piros ajka hajlósan vonalzott a szépszabásu orra alatt. Csupa tűz, sziporka. Hancurozott, mint a gyerek; nevetett, mint a napsütött vízen bukdácsoló sirály; pajkoskodott, mint a falombokon egymásba olvadó, szétszaladó napsugarak; locsogott, mint a parthoz verődő Balatonhab.

Azzal fogadta sétájuk előtt Isaákot:

— Magának van az a szép menyasszonya? Ne piruljon!

Először meglepődött Isaák, de hamar megszokta s elővette ágyuit. „Ha ön sziporkázik, én égetek" füstölögte.

Mindenütt magukra hagyták őket. Kisétáltak a Balatonra. Asszony, lány elmaradtak, vagy nem is jöttek. Hogyha a tanító meg akarta várni őket, rászólt a lány:

— No, ne féljen. Mit törődik azokkal? Róza nénivel csak nem. . .

— De illetlenség.

— Most nincs itt a nagymama, vidéken csak flörtölhet az ember.

— Tekintse, hogy maga lány.

— Adja ide a kezét, Isaák. Itt lefutunk. Nem várta, hogy odanyújtsa; elkapta s leszaladtak a lejtős parton.

Vacsora után, ha távozni készült Isaák, megfogta szóval:

— Hová siet? Aludni?

— Dolgozatokat kell javítanom

— Hagyja azokat a buta béresgyerekeket!

— Kötelesség, kötelesség kisasszony!

— Az is kötelessége, hogyha nő mondja: marad, ha egész éjjelen fönn kell is maradnia azután.

— Hja lovagiasság!

— Persze, maga csak a vallását tartotta meg a középkorból.

— Igen, de ez a vallás ma már a lovagiasság mellé a kötelességtudást tette. Nagyobb társadalmi kötelezettség, mint a társalgás. Különben a középkori lovag az elhagyott árvák, özvegyek védelmére, a nők tiszteletére tett fogadalmi esküt.

— Ezzel azt akarja mondani, hogy én nem szorulok gyámolításra. Megváltoztak a viszonyok s a lovagiasság szórakoztatást jelent. Szóval maradnia kell!

S disputa végén elnevették magukat.

Isaák elnézett a lány arca mellett. Aztán, hogy szemébe mélyesztette nézését, tüzesen nézte a lány vissza. Isaák el is pirult. A kihívást nem tudta visszaverni máskép, mint komolyan, magyarázatlanul vetette a lányra tekintetét. A lány észre tért. Koránlotta a merészséget s más tárgyra csapott:

— Mondja, hol járta a képzőit?

— Egerben és Csurgón.

— Nem emlékszik Csillag Irénkére?

— A Servita-utcában laktak?

— Ott, az az...

— A Servita-közön laktam egy hónapig. Azután csak a korcsolyapályán láttam. A reálisták korcsolyáztatták.

— Az a kislány én vagyok. Sokat változtam?

A tanító végignézte:

— Megnőtt. Karcsúbb lett.

Mást várt, dicsőítést s ellenkezőt ért el. Ismerősöknél kevesebbet alkalmatlankodunk bókokkal s Isaák is másra térítette a beszédet. Kérdezősködött: Puttonyosan járnak-e még az egri parasztasszonyok? Hatalmas-e a Dobó szobor? Átépítették-e a színházat ? Melyik társulat játszik benne? Látta-e sokat Gárdonyit. — Mindenhogyan ki akart térni a lány, de pártnere sakkban tartotta s Gárdonyiról az irodalomra jutottak. Később Jókai regényalakjai kerültek szóba. Magukban ültek a szobában.

A lány gazdag hajában babrált; tűit huzgálta ki a kontyából s a sopjába tűzködte. Egyszer csak leomlott az egész hajsátor, mert varkocsba-fonatlanul, lazán volt föltűzve. Ujjait a fejgyámnál egymásba kulcsolta, japán blúzujja a hónaljáig csúszott s telt karjai közt nézett ki. Ajkán és szemében megismétlődött a hatástalan alakítás.

Isaák színészesnek találta a jelenetet, szatírára nyílt szája s idéző hangon mondta:

— Az omlatag haj illata kábított, bűvölt. — Csattanóját élesen vágta ki. — De a lovag nem térdelt a delnő lábaihoz.

A lány nem szólt, ám az új kudarc rendkívül bántotta s egy árnyalattal mélyebbre pirult. Kereste a szavakat. Lélekjelenlétét gyorsan visszanyerte s könnyedén, találékonyan Isaákhoz fordult:

— Bamba, bamba, gyász vitéz,

Ki a lányra rá nem néz.

Isaák gúnyosan dudolta ki:

— De mikor a szőkének párja nincs,

Még a kerek menyországba sincs.

A lány újra határozatlankodott s megrezzent. Duzzogóan mondta:

— Maga haszontalan.

— A görögtüzes rakéták nem ijesztenek meg. Öreg ágyura számíthat mindenkor. — Fölállt. Mosolyogva, kevéssé kimérten búcsúzott:

— Szép álmokat!

*

Vasárnap reggel Isaák az irodába ment. Ott szokott reggelizni. Az asszony áthítta az ebédlőbe:

— Tanító úr, erre jöjjön! A szalonon át.

Nyitja az ajtót. Látja, hogy a vendég toiletteasztalnál ül s a derékig érő haját fésülte.

— Ne jöjjön erre! — Sikoltotta előre. De már kinyílott az ajtó.

— Ne ijedjen meg, kisasszony. Gyönyörködtem már benne tegnap este. — Nyugtatta meg Isaák.

— Maga vérengző. Egy harapással nem éri be.

— Csak védekezés, kisasszony. Ne méltóztassék megfeledkezni, a hullám-ostromlott én vagyok s áthaladt a szalonon, anélkül, hogy a lányra tekintett volna.

— Délelőtt sétálni megyek. Velem jön, semmi dolga. — Parancsolás-féle érzett a lány hangjában.

— Készséggel. Most nem köt semmi kötelesség. Igazat adok.

Ahogy egymás mellett haladtak, Isaák szeme megakadt a leány fakult arcán:

— Mitől olyan sápadt? — az éjszaka nem aludt...

A lány gondolatlanul nézett. Másodperc is beletelt, mire a lelke tudatába kapott a szó értelme. Mielőtt reflektálhatott volna, vér szaladta be arcát s lázcsattanósra pirította bőre patináját.

Gyorsabban vett lélegzetet. Érzékenyfinoman remegett meg, mint aranyfüstlemez az elektromos közelítésre. A válasza is olyan pillanatnyi kurtaságú volt:

— Ne kérdezzen.

Csendült, pendült a szava. De olyan lélekharang-szavú volt a rezgése. Kihívó szeméből nehézcsukódású bársonypillantás könyörgött. „Seb vérzik a lelkemen. Attól fakult ki a barna arc."

Szótalan lépkedtek.

A lány szeme követte Isaák mozdulatát. Fájhatott neki, hogy érdeklődőnek látta.

Isaák, szokása szerint, ha senkivel se beszélgetett, tétován járt. Hol az úton, hol a fasoron. Sűrűen lehajolt, mert szemlélődő természete gyakran késztette virágnak, bogárnak megfigyelésére.

A lány rátekintett Isaák le-lebukó alakjára. Nagy selymes szempillái félrecsukottan árnyalták szemét. Könnyfátyolos lett. Kicsordulni vágyott a könny, ahogy a kövéren lecsapódott gőzcseppek.

Isaák botorkált az árok mentén. Bogáncs került útjába. Zörgős, kórószáráról lebontotta a buzogányos ragadáncstermést s úgy magának mondotta: „Hosszú telük volt. Kiszemezték. — A madarakra gondolt, mikor idézte: — Lám, azok nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak, mindazonáltal a ti mennyei Atyátok eltartja azokat.

— Hogy mondta? — kérdezte a lány.

Isaák újra idézte a szentírási szavakat.

— Honnan idézi?

— A Bibliából.

— Melyikből?

— Az újszövetségiből.

— Mert engem nagyon hiányosan neveltek a vallásra. — Panaszkodott. — Úgy-e maga nagyon vallásos? — Kérdezte átmenet nélkül.

— Szint vallok bárhol is. Fitogtatni nem is fitogtatom publikánus módra.

— Említette Róth bácsi. Hisz mindenben? Isaáknak ínyére való téma ígérkezett. Fölvillant a szeme s kibujt belőle a Prohászka-tanítvány:

— Mindenben, amit egyházam tanít.

— Sohse is kételkedett?

— Mikor Egerben jártam. Az állami iskolában lettem hívővé. Többé, öntudatossá. Viszont ismerek lanyha tanítókat, felekezeti intézetből kerültek ki s ellenségei a nevelő Egyházunknak.

— Belém gyűlöletet neveltek a keresztény vallás iránt. Krisztust, mint beteges elméjű, képzelődő embert állították elénk. Pesten a történettanárom a középkort sötétnek, durvának jellemezte. S azt hirdette, hogy a vallás nem illik bele a mai műveltség keretébe.

— Jézus Krisztus nekünk Istenünk. A szeretet Istene. Míg élt, számtalan jót cselekedett kortársaival. Hálából keresztre feszítették. Szeretet volt az élete. Szeretetből halt meg. A szeretet, megbocsátás tanát hagyta ránk. A középkor csakugyan nyerserős, féktelen volt s az emberi szenvedélyt csak a hit zabolázta. Az egyszerű szerzetes intésére a leggyűlölködőbb várúr is békejobbot nyújtott ellenségének s ez az őserős vallásosság irányította csak a lelkeket. Az eldurvulást a népvándorlás okozta. Az Egyház a vad, műveletlen népeket fölnevelte. Polgárosultságot, műveltséget adott nekik. Nekünk magyaroknak is az adta. Az mentett meg bennünket az elpusztulástól. Az Egyház segített bajainkban törökkel, tatárral szemben. Román, barokk ízlésű templomokat épített sátorfalvainkba. Homályuk, misztikájuk nem változott, amint nem másítja meg a pillérkötegre erősített villanyfény a csillagboltozat stílszerű összefutását. Villany fújhatja orgonáinkat, gőz melegítheti templomainkat, a tan megmarad, csak az úr Krisztus lelke szelleme, valósága éljen benne. Ha modernizálódik is, a szellem, a lényeg krisztusi. Csak az alak változó. Más a képe az egyháznak az üldözések alatt. Más a középkorban, a reneszánsz pompájában s a barokk fejedelmi világában. Más kereső korunkban.

Isaák meggyőződése meleg szeretetet lehelt. A lány bámulatos arca színeket játszott. Majd bíborra, majd sápadtra, majd az alapszínre. A valóságos színelváltozások, arca lelkének hullámzását mérték. Szállt, szökött benne a vér, ahogy légsúlymérőben a higany és sajnálkozón emlékezett neveltetési irányára:

— Rosszirányú környezetem magyarázza meg ferde életfölfogásom: Míg lány lész, bolondíts! Hallottam nem egyszer. — Igen, még serdülő korukban elkezdik a kokkettirozást. Lelketlenül. Ha a vén lány fogalmához értek, észre veszik, hogy pártában maradtak. . . Férjhez mennek, hogy nevet kapjanak s boldogtalanok lesznek.

— A vallástalanság, flörtölés városiak között terjed el leginkább. A hegylakó milyen vallásos!

— És becsületes, — toldotta meg Isaák.

A Balatonhoz értek. A habocskák odacsaptak lábaikhoz. Bent halk pedálmormolást adott a hullámzó víz, hogy a lélek elandalodott rajt. Szinte szótlan sétáltak hazáig. A lélek annyi mondanivalóját mind hétköznapinak hitték. Féltek, hogy rontják az ünneplő hangulatot.

*

A lány nagy lelki változáson ment át. Asztalnál keveset beszélt s sziporkázó jókedve teljesen kialudt. Isaák kerülte. Részint szerette a magányt. Részint mert vőlegény volt. Másrészt kímélni akarta a lányt.

Az ellenkezően: délutánonként, tanítás végével érte ment és szemrehányóan mondotta neki: Már megint szökni akart!

Egyszer megszökhetett. Festeni akart, hát félórával előbb kezdett a tanításba. Utána összeszedte festőkészletét s sietett, nehogy találkozzék Irénnel. A festés egész lelket kíván. Ha más elvonja a figyelmet, már fáradtság, unottság fogja meg a lelket. De messze is ment. A vasutmenti nyírfák ragadták meg. Oda.

Gyorsan fölvázolta. Lázasan szokott dolgozni: Megadta az alapszínezést s a kidolgozáshoz akart látni. Csörtetést hall a bozótos, avaros oldalban. Lehelve, ugrándozva rohan felé a puszta két szentbernáthegyije. Alig bírja csitítani, lehurrogni s a festéket, keverőcsészét: majd összetaposták. Hogy lecsillapultak, hátra nézett. Irén is jött.

Odaállt mellé s gyászos csengésű hangon mondta:

— Megszökött!. . .

Szelíd, lemondó vágy világolt szemében. A szemrehányáshoz hozzá fűzte:

— Nem tudok maga nélkül meglenni.

S leült egy kis homokbuckára, Isaák háta mögé. Elnézegette onnan, hogy bontakozik ki a kép.

S hogy látta, az egyik csésze víz zavaros a belemosott ecsetektől, kiöntötte. A vasúti híd tövében fakadó forráshoz szaladt s telemerítette.

Mindezek az apró-cseprőségek Isaák lelkét megérintették. Az önzetlen önodaengedés, ahogy a böjti szél a havat, olvasztották a fagyos bánásmódot: „A bűnös iránt is könyörületre hangolódunk, — súgta lelkének jobbfele. — Ez a lány sokat gondolt magáról, rajtam megtörött s járja a szégyenutat lelkében. "Az ingadozástól akaratereje, becsületessége és végtelen szerelme megmentette Isaákot. Mindig kis menyasszonyára gondolt. Maga mellett érezte a lelkét. Látta kedves alakját. Mély részvét kelt szívében s iparkodott gyöngédebben, figyelmesebben bánni a kis pártnerével.

Ahogy a festményt befejezte Isaák, felsóhajtott a lány:

— Istenem, be szép! - Kevés szünet után megtoldotta: Amilyen a lelke...

Isaák nem felelt. Ráfestette a nevét. Tompa színnel, azután neki nyújtotta:

— Legyen a magáé, Irén kisasszony.

Most szólította először nevéről.

Hálásan tekintett Isaák szemébe. Megköszönte a képet és bizalmat.

Megértően nézegette, eltartotta magától karhossznyira.

Bírálgatta. Elég műértően mondta el róla impresszióit:

— Ni, ez a narancssárgás futóhomok recézett háta. A viharra készülő tóvíz: egy zöld folt. S meg van. A partoldalban száraz avar. Milyen őszies, meleg színnel vetette ide. A redvesdereku nyirek fehér kérgét is úgy festette ki. Nógrádi-hatás. Nemde?

— Mások a fehér papírszint használják ki.

— Szép ez a távlatba fektetett sötétlila hegy. Az ege borusabb. Nem komor. Inkább álmos, — de szép. Több és mégis kevesebb, mint amit látott. Költött is hozzá. A párás levegő rózsaszinelése költés.

— Költés. — Ez a felhőpamacs is a hangulat kedvéért tevődött oda.

— Azért.

— A borongósságért.

— Azért.

— A nyirfaárnyakat is megnyújtotta. Alkonyatosabb képet akart.

— A misztikusságban nagyra nőnek az alakok. Aszkétások és hajlékonyabban hosszúak.

— Itt persze csak az árnyakban vihette bele. Azért festett rózsáspárát, bordó hegyet, hogy hosszan egymásba dönthesse az alacsony derekú faárnyakat.

— De, hogy megért engem! — csodálkozott el Isaák hangosan.

— Maga szeret szép világot teremteni; mert szép, nagyon szép a lelkivilága.

— Mindent, mindent szépre!

— Reálitás?

— Tudás is kell. De szebb lehetett Raffael kora, mikor a Madonna Sediát megkonstruálta lelkében... Én szeretem — bár Prohászka szerint nincs igazuk — a középkort visszavágyni. Nem a durvaságért, hanem a szépségéért, hitéért, őserős bőjttartó testéért, művészetéért.

— Van benne megvetni való is . . .

— Ha szavamba nem vág, én is azt mondom...

— A szolgasága.

— Kár rágalmazni, mert ma nagyobb rabszolga vagyok, pedig szabad polgár a nevem.

— Liberálisan gondolkoznék.

— Mesebeszéd. Nem kell szabadelvűbb a Róth bátyjánál... Mégis a romániai botozásért esenkedik... A géplakatos fiával még most is haragban van, mert szemébe mondta, hogy kötelessége volt fölnevelnie... Sokkal több rabot ismerek közöttük... a testiség, a fényűzés helotái.

— Egyszerűbb, kevésigényübb a középkor eleje..

— Bizony a renaissance kora fényűző és bűnös. Bejelentése a XVI. századbeli társadalmi romlásnak és átalakulásnak, hitehagyásnak.

Az urasági kert sövényéhez értek.

— Tanító úr nagyon sokat olvasott s tud, mégis megőrizte vallásosságát... Igen nagyon csodálom.

Mikor haza értek, a lány levitte a bognárhoz a képet. Bekereteztette s fölakasztotta a falra. Ülőhelyével szemben. Evés alatt mindig rátévedt s rajta veszett a tekintete. Kétszer is kínálták:

— Egyék, fiam. Úgy megy haza, mint a beteg.

Oldalt nézett a tükörbe és szemlesütve súgta:

— Nem merek haza menni.

Kínos, kálváriás napok vonultak el fölötte s nagyon megviselték. Meg, mert még csak panaszkodni se tudott. Otthon büszkeségből, később bizalmatlanságból, Isaák előtt meg a szégyentől.

Az utolsó napokban séta-közben hirtelen odafordult Isaákhoz:

— Milyen boldogok ezek a béresek.

— Mindenki aszerint boldog — viszonozta — hogyan törődik bele sorsába.

— A Göbölyös gyerek megrugdosta a kedvesét, mert a Böde Jóskával beszélgetett a kútnál. Most boldog a lány, mert tudja, hogy a legény igazán szereti.

Isaák nem akart vele ellenkezni, mostanában ráhagyta s kímélni igyekezett szegény teremtésnek amugyis agyongyötrött idegzetét.

*

Isaák a kertben sétált. Halk kopogást és ruhasuhogást hall. Felé fordul. S kit lát? Irént. Bánatos volt most is az arca. Várni lehetett, hogy mindjárt sír.

— Már vacsorázni akarnak, kisasszony?

— Illetlenség. Este van. De nem bánom — vágott Isaák beszédébe. Menjünk oda! S a fenyőfás útra indult.

— Bent azzal szöktem el, hogy a Róth bácsit megkeresem a tehénistállóban.

— De kisasszony . . .

— Ne beszéljen. Holnap utazom. Magával van dolgom. Eddig nem mondhattam el. Szégyenlettem volna. Ma este vacsoránál még együtt leszünk. Megkímél. Vacsora után gyorsan távozik, hogy ne kelljen pironkodnom. E lépés miatt... Elitéi... Érzem... Joga is van hozzá...

— Nem... Meg tudom érteni — intette le Isaák, de magában csudálkozott a lány mentegetőzésén.

A lány lázasan beszélt. Szép arca meg-megrándult beszéd közben és Isaáknak csak nagyon rövid észrevételt se engedett meg.

— Idejöttem — folytatta — mint vidám, gondtalan leány. Elmegyek, mint világfájdalmas, gyászos teremtés. Falura jöttem üdülésre. Haza megyek betegen. Nem a testem fáj, hanem a lelkem sorvad. A virága, levele már elfonnyadt. A gyökerén, a törzsében bánat fészkelt meg. A lelkibetegség a legéletölőbb.

Isaák fölvetette szemeit, mintha szólásra készülne.

— Hallgasson! — legyintett a kezével. — Rövid az időm. Még csomagolnom is kell. Ki tett tönkre? kérdezte magától. - A Róza néni, mert tanító úr nem szívelte a lányát, elhitt engem. A szépségemért. Arc és termet van még. Akkor volt még napsütéses, vidám lelkem is. Következett a hullámzás, ami magán olyan biztossággal megtörött. Először a bolondító szerepet játszottam. A taktika cserben hagyott. Belébolondultam. A nyugodtságáért, az egyenes sértéseiért, végre a szánó szép lelkéért. Kerestem az alkalmat, hogy találkozhassam. Eleinte flörtölésből, később szükségből. Végigjártam a kínszenvedés minden Kálváriáját, akár a Messiásuk.

— Odaálltam az iskolaajtóba, hogy előadás után ozsonna nélkül ne szökhessen sétálni. Mert előlünk szökött. Tudom. Sohse tagadta. Igaz, hogy magányosan jobban foglalkozhatott ideáljával.

— Menyasszonyom, kisasszony — Javította ki Isaák.

— Róza néni nagyon szekált: ketten se tudtok egy fiatalemberen kifogni? Ez indított a csábítgatás útjára. Megbünhődtem érte. Nyomorékja, koldusa leszek világéletemben. Mikor beleszerettem, úgy véltem, a szenvedésemmel hódítom meg. —

Tegnapelőtt erről a reményemről is lemondtam.

— Előadás után bement szobájába. Leakasztotta... képét a falról. A szemébe nézett. Elragadtatással, hogy belepirult. S utána megcsókolta. Lehunyta a szemét. Hosszasan, arcán tartotta ajkát. Akkor törte össze lelkemet. Kapituláltam.

— Még egy nagy bűnöm gyónom meg. Ez előljáróban történt. A Róza nénivel eszeltük ki. Egy levelének a cimét akartuk megkeríteni. Elárultuk volna, hogy velem szokott sétálni. Maga tuljárt az eszünkön. Vagy maga vitte ki az állomásra a levelét. Vagy a tejes kocsistól küldte. Mikor kudarcot vallottam s láttam, milyen fényes, palástolhatlan öröm ragyog arcán, ha a pósta Tőle hozott levelet, megtörtem. Most itt fetrengek, hogy bocsánatot kérjek. Lealázkodtam. Megvethet, csak ne haragudjék rám. Ne gyülöljön. Bocsássa meg a vétkeimet. Maga a megbocsátás igéit veszi naponta ajkaira. Ugy-e megbocsát a szerencsétlen zsidólánynak?

— Meg kisasszony, az ellenségemnek is, — felelte Isaák, tompán, résztvevőn.

— Köszönöm. Maga nagyon jó. Engem gyülölni tanítottak mindent, ami keresztény. Kivált ha katholikus. Isten vele! Odanyújtotta kis ujjait: Azért ne feledjen el. A János-áldáson ott leszek. Talán. Vagy az elutazás Ürügyével lefekszem.

Összerezzent, mint az őzike. Nagy, fekete szemeit Isaákra emelte. Bánatosak, könnyesek voltak. Kreol, arcán halványság rezgett. Remegő kezecskéit még egyszer kézszorításra nyujtotta.

— Maga maradjon. Kerüljön a balatoni kapura. Én itt szököm ki a kasznárajtón.

Isaák utána nézett. Sajnálta a lelke megbocsátó jóságával. Mikor a fenyvesút sarkához ért, zsebkendőt vett elő a lány s könnyeit letörülte szenvedő szép arcáról. Még visszatekintett. Szelesen, minthogyha a földön keresett volna valamit. Aztán eltűnt. A ruhája suhogása hallatszott. Ciklámenparfömjének illata ott terjengett a fenyők lehelletében. Szellő jött, megrázta a gubancos ágakat és szárnyán elveszett suhogás, illat egyaránt.

Isaák gondolataiba mélyedt. Honkára, a kedélyes, aranykoronás jegyesére gondolt. Képzeletében maga elé állította az örökmosolyos arcával, verőfényes lelkével s átölelte és arconcsókolta. — „Te vagy. Abból csak nevelni lehetett volna..." mondta félhalkan s megindult vacsorázni.

Vacsorán mégis találkoztak, mert a kasznár mérnök fia jött meg. Váratlanul. A lánynak ezért kellett megjelennie.

— Mégis találkoztunk — furakodott Irén Isaák mellé.

— Nem baj. Látja, én sajnálatból rokonszenvezem.

— Csak sajnálatból... — gondolkozott el a lány. De aztán rebbenőleg kapta föl szép fejét. Ingatagság látszott nagy szemében. Bánatos elégedettség, de a feje csüggedt tartásu maradt.

— Ez az ember idejött. Végig kell ennem egy vacsorát... tortura.

— Ne vegye olyan tragikusan.

— Igaza van.

— Mondtam már, minden úgy van az életben, ahogy fölfogjuk. Bele kell nyugodnunk.

— Ez, látja, predikációs hangu. Maga nem predikálni, hanem elragadóan szokott beszélni... Látja, én nagy-nagy fájdalom árán is végigeszem ezt a vacsorát. Jól esik, ha láthatom önt.

— Nem fosztom meg ettől a szegényes élvezettől.

— Gunyolódjék!. . .

— Isten ments! Csak némelykor félrecsuszik a nyelvem — ékelte Irénébe szavát.

— Hanem azért mégis maga mellé ülök. Megkinzom azt az urat.

— Kegyetlenség.

— Maga nem kegyetlenkedett velem?

— Nem én kezdtem.

— Mindig ezzel hozakodik elő.

— Ne legyen következetlen. Kisasszony...

— Csak ne vádaskodjék. Ugyis magának van igaza.

— Én nem... Soha... soha.

— Persze, ha mindenki olyan önérzetes volna, ez se történik meg.

— Az önérzetesség az én bajom, a hajlongás a más haszna.

— Azért jött haza, hogy protekciót kunyeráljon. Isaák olyan formán nézett rá, hogy ugyan kitől kérhet itt kijárást. A lány megértette a fürkésző tekintetet:

— A méltóságos ur már itt van. Ahoz vándorolnak ezek naponként. Most lejött a kedves protezsált is. Hogy lássa és gyönyörködjék benne. Elhallgatott, gondolkozott s csengően fölnevetett:

— Nna hiszen, sok gyönyörüsége telhetik benne.

Leütötte a fejét. Kiperemesítette a száját. Kigolyósította a szemét. A lábát becsámpásította.

Isaáknak nevetnie kellett, ahogy Irén a mérnököt kigúnyolta.

— Irénke! Mi lelte?

A lány megrezzent. Kiegyenesedett. Bámészan függesztette szemét Isaákra. Csöndesen mondta:

— Rendetlen voltam. De azért nem vet meg?

Szánakozóan felelt Isaák:

— Nem, Irénke. Én nagyon becsülöm magát.

Elgondolkozott újra s folytatta Isaák:

— Annyi őszinte érzést egy fajabeliben sem láttam. Maga úgy megszépült lélekben.

— Maga mellett.

— Mellettem is.

— Teljesen mellette.

— A csirának a lelkében kellett lenni. — Maga még kikeresztelkedik.

— Csakhogy kiskoru vagyok.

— Az nem számit, lélekben lehet keresztény. Ha meghalna, mint keresztény halna meg. Ez a vágyakozása a vágykeresztség.

— Nem is leszek boldog a magamféle nyája között.

— Pedig ilyen nagy lélek boldogságot érdemel.

— Vezekelnem kell a multamért.

— A csapásoktól ne rettegjen. Azok hullámos utak az örök boldogság felé.

— Elég nagy Kálvária-keresztet adott az Isten... Ennél nagyobb már szenvedésből nem lehet: Örökvágyás valaki után... És csak betöltetlen vágyakozás marad.

— Most szenved. Meglássa boldog lesz még, ha megtörik lelkén a hullám.

— Nem, én nem lehetek boldog. — Maga elé meredt s félhalkan beszélt bele a lámpavilágos szoba levegőjébe. — Becsülés... Érzem, az kell az élethez. A szerelem szétfoszlik. Szivárvány csak. Bámulat, becsülés... ez a kinyitója is, a zárója is az életkapunak ... Hangosabban folytatta: — Maga gazdaglelkü. A sivatagba is bele tudná vinni nábobi lelkét. Szépnek nem szép, csakhogy kis bajuszkája alatt kicsucsorodík a szája. Az teszi kedvessé az arcát, meg a lelke... Ugy visszasugározza az arca, ahogy tükör a napot. A lelke vert meg abban az ütközetben, amit a testemmel indítottam ellene... A lélek örök... a testiség veszendő.

A konyháról pecsenyeillat tódult a szobába.

— Ma egész lakodalmat csapnak — gúnyolódott Isaák.

— A protezsált kedvéért. Ugy-e még nem látta? Nagyon okos ember ám: a Pesti Villanygyárból kidobták, üzleti titok elárulása miatt.

— Jellemző ...

— Eddig abból a kétezer koronából élt, amivel megvesztegették a titokért.

— A pénz . . .

Jöttek a kasznár meg a fia.

Nemsokára vacsorához ültek. A mérnöknek Irénnel szembe, Isaáknak mellette mutattak helyet.

Isaák szótlan maradt. Nézésében, mosolyában lehangoltság volt. Untatta az üres fecsegés és nem is érdekelte a tárgy. Elég figyelmetlenül Bácskából, meg az ország Isten tudja hányadik helyéről előszedett rokonságról beszéltek, de különös jó értesülésük volt anyagi és egyéb állapotaikról.

A mérnök foglalkozott a lánnyal, aki félvállról beszélt hozzá. Kigúnyolta, csipkedte. Vacsora végén megjegyezte Isaáknak:

— No, ezt megkinoztam!

— Uti társa lesz. Együtt utaznak Pestnek.

— Mit bánom? Én már semmivel se gondolok,..

*

A gyermekek eldicsértessékeltek. Isaák visszament iskolájába s nagy hivatalos borítékot vett elő. A vázlatkönyvében lapozott s kitépett belőle vagy három levelet. Rámérte a borítékra. Hogy nem fértek bele, lenyírt a szélükből.

Eközben meglepte a lány. Az ablakon át kérdezett be:

— Mit nyirkál tanító ur?

— Semmiségek.

— Szabad?

— Kérem.

Oda vitte. Három gyerekkép volt, közülük kettő csoport, egy magános.

— Nagyon szép. De miyen találó cimek! — B e-t ü z g e t ő k. Látom, reggeli kép. A kisleány haja milyen keményrefonottan áll el a vállától. Jó az összebujásuk. Egy könyvből silabizálnak. Ennek a csöppségnek az arcán ott fénylik, én már tudom: b. A másik álmosan bámészkodik, hogy iszen én is tudom, de te előbb kimondtad. A kis kendőcskét mintha ráfojtották volna a nyakára.

— Ez a félszegvállu, a kis Göbölyös János.

— Igen.

— Mindjárt megismertem. Ez a lilásra vásott barna bársonydolmányka s vedlett sapka, félrejárt apró csizma azé. Még az örökkön nadrágba dugott kéz is. Ugy-e ezt a tipikusságáért festette meg.

— Csupán.

— Rajzolva nem is hatna...

— K ö n y v s z ü k é b e n, — olvasta Irén.

— Félév után szegődtek béresnek és nem jutott nekik könyv. A kasznár ur nem vesz.

— Hárman. A középső tartja a könyvet. A másik kettő követi az ujjajárását. Olvasnak. Az a kis pufitos-képü a Tollár Róza. A szájaállásáról is megismerem. Takarosan összeszedi. Akárcsak mindig avval gondolna. A menyasszonyának küldi?

— Honkának.

— Talán Ilonkának?

— Nem, Honkának.

— Ilonka a neve. Nem?

— Az. De olvassa a cimet.

— Sellős Ilonka...

— Nem vesz észre semmit?

— Semmit.

— Az I-t, meg az l-t ahogy összeírom, H-nak látszik.

— Csakugyan.

— Otthon első levelezésünk óta ezért csak Honkának híják, meg én is annak mondom.

— Eredeti név.

Leragasztotta a boritékot. A választ pár nap mulva Irén előtt bontotta föl, hisz előadás után maga a lány hozta el.

„É d e s M i n d e n s é g e m! Csókolom a kezedet. A szádon kellene kezdenem. De azért az édes fáradságodért, engedd, hogy mégis a kezedet csókolhassam meg. Mennyi örömet szereztél! A vágyat pedig csak duzzasztottad bennem, hogy mennél előbb láthassam a puszta népét. Az iskolád kis honpolgárait. Ugy elnézem..."

Pár sor toldalék. Azt a sógorasszony irta:

„A béresurfiak nagyon tetszettek. Honka egyebet sem tenne: csak azokat bámulná."

— Olvassa az utolsó sorokat!

Átfutotta a lány:

— Jellemzőek. Nemde?

— Azok.

— Nem emlékszik?

— Ne említse. Nagyon felületes voltam. Nem volt szivem.

Elnézett Isaák vállán át. Rezignáltan folytatta:

— Ma nagyon is érzem, hogy van szivem.

— Fordított a szívbaj, meg a betegség. Betegségben tudja meg az ember, amit veszített. Ennél a betegségnél fáj, amit nyert.

— Ne kínozzon!

Elkapta Isaák kezét s a szivére szorította. Akadozva dobogott, azért sziveszorultan mondta:

— Ha egy csepp rokonszenvet érez irántam, többet nem mond ilyet.

Isaákon sajnálkozó rezgés áradt végig. Megremegtette s kérően felelte:

— Bocsásson meg! . . . Bezárta az iskolaajtót, kiment a lányhoz és indultak ozsonnára.

A lány felsóhajtott. Keservesen, hogy az arca is belefacsarodott:

— Jaj, — rándult a válla — csak meg ne bolonduljak!

Isaák visszagondolt a jelenetre, a mérhetetlen szivdobogásra. Megborzongott. Talán vádolta is lelkét:

--- Szegényke. Miért maradt itt? Akkor... ment volna el.

— Itt fogtak. De jobb is. Ha nem láthatnám, nem tudom, mi lenne velem.

Látszott rajt, hogy erőlteti az egyenes járást. Még igy is meg-megtántorult.

A verandán levetődött egy karosszékbe. Ráborult az asztalra és keservesen zokogott.

Isaák életében először, olyan félszegen ült vele szemben. Szólni azonban egy félvilágért se szólt volna.

Nézte a meg-megránduló testet. Napsugarak arany-szinszáza botorkált a lány fekete haján.

*

Isaák örömmel fogott a vizsgai készülődéshez. Ismételtetett, új énekeket tanított, vagy régit gyakoroltatott be s csak ugy harsogott az iskola. Egyik indulóhoz tornagyakorlatokat vett s az éneket, tornát együtt idegezte be a Hárssoroson, délutánonként.

A lány is oda ment és gyönyörködött a fegyelmezettségben.

— Látja, ha elmegyek, nem vihetem meg a hírt a fővárosba, hogy pusztán is terjed a műveltség...

— Tegye hozzá, hogy felekezeti iskolában.

— Miért? — Mert sokan mindenáron a más iskoláknak tulajdonítják a műveltség szétültetését.

A lány várta a folytatást.

Isaák egyelőre nem akart többet.

A lány kapott a gondolatán.

— De hisz ez nem keresztény iskola.

— Bizony az. Csak a fentartója nem. S mig én tanítok benne, ha akármilyen jellegü lesz, de a szelleme keresztény marad.

— Ha megfosztanák jellegétől?

— Akkor is. Engem felekezeti iskolához választott meg a Tóth uraság és felekezeti tanítónak. A tanulók keresztények. Én is az vagyok. Az maradok, mint tanító is.

Isaák az órájára nézett.

— Négy óra kérem, — fordult a lány felé. — Bocsánat! hajolt meg Isaák a lány előtt és vezényelte:

— Sorakozz!

A játszó gyerekek pillanat alatt sorba álltak és csak mukkanás se hallatszott.

— Jobbra át! Páros sorba fejlődj! Indulj! Ének!

Sárgalábu kiskakas,

Kiugrott a gyöpre.

— Milyen ütembe lépnek. Szinte kényszerítik az embert, mondotta a lány és velük lépett az észrevétele után.

Előadás után Isaák bocsánatot kért, hogy nem kisérheti el sétájára.

— Mi dolga?

— A rajz és kézimunka kiállítást rendezem el.

— Inkább segítek. . .

— Kérem, ha nincs terhére.

Isaák előszedte a rajzokat. Az asztalra rakta.

A lány kézbe fogta:

— Mennyi?

— De még mennyibb volna, ha...

— Ha?

— Ha Tóth volna az uraság! Az minden iró-rajzszert meghozatott a gyermekeknek. Most... — fanyarta száját Isaák — még a kötelező naplókat se akarják...

— Terhes az iskolafentartás —panaszkodott Róth bácsi.

— Terhesebb ilyen helyen a tanítóskodás. A szülő szegény. Épen hogy a betevő falatját megkapja a kis konvencióból.

— Sehol se külömb.

— Ne higyje, nagysád.

Isaák hosszu spárgát húzott elő az asztalfiókból. Elosztotta a rajzokat: a kézügyesítő és a természet után rajzoltságuk szerint.

Irén fel-fel kiáltott, vagy kacagott a bohókás vázlatokon:

— Ni, ezek a vitézkötések! Ügyes dolgok. S csak III. osztályos rajza? Leleményesség, hogy a tojásvonalakat hányféle komplikációban rajzoltatta.

— Hogy a kezük szokjon hozzá a különféle tartáshoz.

— Csigamenet, kör... szedte kis ujjai közé a rajzokat. — Miért nem rajzolt mindegyik szines ceruzával?

— Mert elfogyott a készlet. Még a Tóth uraság vette. A kasznár ur inkább egy sor fogát engedi kihuzni, mintsem költséget adjon...

Kis ollót vont elő Isaák. Két szomszédos sarkán kilyukasztotta a rajzpapirokat és fonálra fűzötten falra feszítette.

Azután a természetből vett képeket.

A lány mindent megjegyzéssel kisért:

— Maga még itt is kompozíciót keres! Akár a tájképeiben.

Isaák hallgatott.

— Itt van együtt: fogó, kisüllő, kalapács, aztán balta meg törzsök. Itt meg tejesköcsög A fényt tanító ur rakta föl?

— Azon az egyen. Mutattam.

— Parasztkorsó, vászonkancsó. Ezt is összhangba hozta.

— Az idén lehetett. Jövőre már nem.

— Miért?

— Nem lesz festék. Rajzpapir is honnan kerül? Kiátkoznak a szülők, ha a gyerekkel vetetem meg.

Ami megragadta a figyelmét, tovább is észrevette Irén. Pedig akadt: Gyümölcs, falevél, lomb, virág, szőlőfürt is. Ha kezdetleges is, de volt, egész kis gyüjtemény. Kiegészítette a fa és papírmunka. Szénvonó, járom, evező, sütőlapát kicsinyítetten. Sokat nem is ismert a lány. Sohse látta.

— Miniatürök... Ujjongott. Annyi veleérzést váltott ki belőle a sok aprócseprőség, hogy Isaák is belátta a rokonságot lélekben. Ahogy tanító a tanítványban.

Esteledett, mikor végeztek.

— Sétáljunk? — kérdezte a lány.

— Ahogy tetszik.

— Azért indítványoztam.

--- Mit is tegyen egyebet az ember? A természetben gyönyörködik. Igy alkonyaton lehet.

— A Balaton nagyon szép.

— Végtelenül... Mindennap más. Azért szeretem ezt a pusztát, mert a Balaton mellett lakhatom.

— Pedig kár a pusztán ilyen tanító. Annyi ambícióval a fővárosban is lehetne.

— Itt szárnyát szegik a becsvágynak.

— Nagyon magasan repült.

— Akaraterőm, hitem volt. De sokszor gáncsoskodtak. A szülők hiábavalóságnak mondták a rajzot, kézimunkát. A kasznár ur haragudott rám, mert nem engedtem ki munkára a gyerekeket. Ennyi hullámostrommal szembe állni! . . .

A homályban apró alakok mozogtak a fasoron. A naptalan nyugati ég rájuk vetette bíborszínét. Ahogy közelebb értek, színesedett az arcuk, a ruhájuk körül pir rezgett. Lánykák s a kötényük tömve vadvirággal.

Isaák hozzájuk ment s megsimogatta arcocskájukat. Lehajtották kis fejüket. Csak Bangha Lujza vetette föl. Nagy-nagy szeme még a homályban is kéklett. Tisztavizüen, mint a napsugaras Balaton.

— Te milyet szedtél?

— Kakukfüvet a padlóra. Kankalint, gyöngyvirágot bokrétának.

— Vadrózsa is van a kötődben.

— Az is van, tanító ur kérem.

Irénke oda állt. Belenézett a szép, bámész szem tompult kékségébe, aztán nyájasan mondta:

— Itt leülünk és én csokorba szedem.

Vastag akácfatörzs nyujtózott az árok mentén. Ráterítették a virágokat s Irénke összeválogatta.

A csendben csak a virágok halk zizzenése hallatszott. Meg a harangok Áve Máriája. Ugy össze szövődött akárha egy faluból kongott volna ide. Volt az tizé is.

A lányok örömmel siettek haza. Kötőjük csücske helyett most már a csokorba szedett virágokat szorították markukban.

Isaák meghítta Irént a vizsgára.

Eleinte mentegetőzött, hogy nem akar bámulat tárgya lenni, aztán mégis hajolt a sok kérésre, biztatásra.

Tipikus falusi vizsga volt. Egyéb, hogy a rajz s kézimunka, torna ujdonságszámba ment.

A gyerekek arcáról üdeség, jókedv áradt szét, szinte rásütötte a tavaszi nap és bronzosan meg is rögzítette, ahogy szobrokon. A tarka viganós lányok ünneplős hangulatot ébresztettek, mert kis csizmáik kopogásától elszokott a fül, hisz tavaszon már a mezítláb járta. Visszafogott lélekzettel várakoztak és szokatlan lázzal ültek a padban. A vasárnapi ruha, vagy hogy az iskola okozta?

— Hétköznapi ruhájukban dolgoztak itt s nem hallgatta senki más őket, csak a tanítójuk.

*

— Május. Elseje, másodika . . . tépte le Isaák a fali naptár nyelveket. Derekasan haladt az idő. Megemberelte magát a virágfüzéres, illatterhes május. A természetben verőfény, napragyogás, pezsgő munkás élet keringélt. A pásztorgyerek, lenn a csapáson, hol se kut, se semmi, megsértette a nyirfa kérgét s olyan csordulása lett, hogy szomját enyhíthette belőle. Utána megszállta a nagy rókalepke. Szürcsölte és mámorában a szárnyát libegtette.

Isaák lelkét is megtöltötte ez a hangulat. Családi életre vágyott. Megvolt a vizsga, hát semmi se akadályozza. Anyjában leküzdte a kétkedést és már elragadtatással beszélt a menyéről:

— Csupa szeretet, fiam. Bátyáid felesége közül egyik se becsült meg annyira. Kellemetesen tud irni. Nemhiábavaló lány.

Fiának jólesett a megelégedés egyszerü mondása. Meleg kiejtésük tette jólesővé.

A lakáskérdéssel nehezen boldogult. Csalódott első hitében, hogy a kasznárcsalád jóindulattal van iránta. Addig jó volt, amíg reménykedhettek. Nem árulták el. Takargatták, titkolóztak. Még a lány taktikáról is hallgattak. Csak célzást se tettek. De mikor a lakásügyet felvetette, szeget ütött fejükbe: mi készül? A kasznár hallani se akart róla.

— Nincs helyünk uj lakáshoz — vetette oda kurtán és tovább állt.

— Hisz kevesebb a cseléd . . . S van is alkalmas helyiség — ellenkezett Isaák. A törvényre hivatkozott, amely kertet, lakást rendel a tanítónak. Isaák a volt uraságtól kapott leltár-másolattal bizonyította a lakásjárandóságot. Nyugodtan, heveskedés nélkül, mert békés elintézésre törekedett. Mikor a belátásra nem számíthatott, a közigazgatási bizottsággal fenyegetőzött.

Papja határozatlanul huzódozott:

— Kedves tanító ur, lássa én öreg ember vagyok. Forduljon az esperes urhoz.

Isaák nem tanácskozott többet senki fiával. Megirta a panaszkérvényét:

— Ne mondja kasznár ur, hogy szó nélkül teszem. Itt van. Viszi a póstás gyerek. Az urra lenne megszégyenítő, ha végrehajtással erőszakolná ki a közigazgatási bizottság. Biztosan utasítja a főszolgabírót.

A kasznár mig szót hallott, gondolta, az csak szó marad.

— Kérdezősködtem. Mások is az ön álláspontján vannak — beszélt kelletlenül. — A nagyságos ur is beleegyezett. A hajdulakás majd megfelel.

Ez is elintéződött terhesen. Megtette, mert attól is várta a boldogságát.

*

A tanítás már nem fogta le Isaákot, hát fészekrakáshoz látott. Menyasszonyát meg akarta lepni. Kert, majorság s egyéb szükséglet kikerült édesanyjától, aki hozzá költözött. Nem járt a kasznárékhoz kosztra. Esténként eltervezgettek, hogy a király is szívesen cserélt volna velük gondot.

Irén maga hozta le Isaák póstáját, hogy csak találkozhassék vele. Mártirképe lett, ahogy látta, milyen gondoskodás, szeretet várja itt Isaák menyasszonyát.

Átadta az utalványt, meg a hivatalos levelet.

Isaák sejtetlenül bontotta ki. Majdhogy nagyot nem ugrott örömében. Gyerekesen ujjongva lobogtatta kezében a lila papirost:

— Lesz gyerekek slöjd, rajz, torna. Minden, minden lesz. Veszek én!

Irén is elmosolyodott ekkora öröm láttán:

— Van ember, hogy a legelső pillanatban is önzetlen célra gondol? — mondta féltékenyen és belemosódott nyájassága a bús arcvonásaiba. Csak a lélek alakulás látszott rajt. A megértésért szenvedő léleké:

— Öt arany! Ha nem is az arany, az elismerés szép.

— De iszen jutott az én fiamnak a képzőben is...

— Ne, ne édes anyám ! — tiltakozott Isaák enyhén.

— Az Eötvös-dij, a Mátry-alapítvány...

Isaák nem szerette, de édesanyja meg épen szeretetből beszélte el. A dicséret végeztével kihítta a lányt a kertbe, a tyukólhoz s megmutogatta, mit terveltek.

Irénke bágyadt édességgel érdeklődött, pedig fájdalom nyilalta lelkét, bizonytalan nézéssel nézte a kertet s halkan mondta:

— Isaák néni! — Összerebbent. Szerette volna, ha nem kell folytatnia! — Én ilyen várás nélkül is nagyon boldog lennék olyan ember oldalán.

— Szelid, jó ember a fiam.

— Sokkal több. Nem lehet csak igy elmondani. Ismerni kell.

És követte a tipegő öreg asszonyt, aki vezette a kertben. Hogy egy utat hányszor bejártak, észre se vették. Valami gondolatféle összekötötte őket.

Isaák csomagolt. Eljegyzéshez készülődött Pestre.

A lány elepedt a nézésben, mikor nagy figyelemmel tett el olyasmiket is, aminek semmi köze se volt az eljegyzéshez.

— Ez a képkeret minek?

— Én csináltam a tavaszféllel.

Fenyőpikkelyekből kirakott keret volt.

— És mit akar vele?

— Honkának viszem.

— Ez a nászajándék?

— Ez is.

— Még más is?

— Nem gondolja kisasszonyka, hogy ezzel az ócskasággal...

— Nem, világért sem, de...

--- De?

— De nekem ez is elég lenne. Elég, mert lesz ebbe kép is.

— Lesz.

És gyönyörü tájképet huzott elő Isaák. A kép beszélt:

— Alkonyat. A nap lement. Piros, lila, kénsárga szin párázik az égen. Szeliden, mintha odalehelték volna. A háttérben homályba öltözött a füzes. A fehér torony belemered a szinességbe. Bátortalanul, mert a pirosság is ott lebeg körüle. A Balaton megnyujtja a képet; a színeken tompít…

— De ez igy lesz ám! Egy szürke blokkot vett elő Isaák. Beletette s a keretbe erősítette. Vagy két lépést hátrált, úgy mutatta Irénnek.

— Maga mester. Hogy eltalálta a hangulatot. Alvó füzes; alkonyi szinek égen, tóban... torony . . . Talán épen most harangoznak Angeluszra. - Én azt érzem ki a képből. — Az a keret mélyít a szineken. Miszticizálja. Csupa összhang... mint a lelke! — Darabosan szakadt föl a szó Irénből. A tragikusság benne volt még a lélekzetében is. — Eltévesztette a pályáját...

--- Én?

— Iszen művészlélek.

— Erre a pályára épen művészek kellenek. Nem mesteremberek...

— Szebben érvényesülhetne...

— Igaz, zsákutca a tanításkodás. De nekem nem.

Kitett egy bőrkötésü könyvecskét. Címlapján gótikus betükből: Á v e M á r i a.

— Ez is ajándék?

— Igen.

— Szép. Csupa ízlés. Bár keresett a puritánsága. Isaák röviden felelt:

— Lehet. ízlése válogathatja. A tartalma költemény. Remekei az imádságoknak.

--- Szokott imádkozni?

— Lelki szükséglet most már. Valamikor lomha voltam benne, nem is tudtam volna a gyerekarcokat igy megfesteni. Az ártatlan lélek hamvát a lélek érzi meg. Ha nem imádságos, az élet letörli a hamvát. Pedig gyerekarcokra az ártatlanság irja rá a himporosságot.

— Én nem tudok imádkozni.

— Nem is bir megnyugodni. Tanuljon meg!

Kis négyszögletes skatulya borult föl Isaák rakosgatása közben. Kinyilt. Fényes aranykarikák gurultak ki. Isaák fürgén ugrott utánuk.

— Szabad? — tudakozta Irén fájóan.

— Kérem.

--- Ez a kettő jegygyürü. Elegánsak. Nem domboruak. Azok mesteremberesek. Ez meg rubintköves. Nagyon szép köszörülés. Drága lehetett. — Van-e még valamije?

— Van, van.

— Ugyan!

— Egy rajzlapot huzott elő: rajta a kotlós körül sárga apróságok düllöngélnek. Némelyik vagdosott a kölesszemekhez. A vékában tojáshéjak. Felek és üresek. Egynéhányban még nedvesen kászolódik az ébredő élet.

A lányt könnyre fakasztotta a figyelem.

— Csak az fáj, hogy minden annyira eredeti, annyira szép az ajándékában.

— Valaki annak örül majd igen nagyon.

*

Isaáknak természete, amit nagyon szeretett, arról keveset beszélt. Minthogyha szentségtelenítésnek vélte volna.

Honkáról, az eljegyzésről fukaron hallgatott. Kinálkozott más tárgy is, a névnapozás.

— Tegnap jól mulattak? — kérdezte Irén.

--- Jól.

— Kik voltak ott?

— Az egész egyház.

Irénke bámuló tekintettel nézett föl rá.

— Igen, igen, — bizonyította paradoxonszerü állítását a tanító.

A partszélre érkeztek.

— Itt vagyunk a világvégén. Lelógatjuk a lábunkat. Ahogy az obsitos... Itáliában.

A lány elmosolyodott. A közbevágást az alkalom teremtette. Alattuk meredeken szakadt meg a talaj, hát lógázhatják lábukat.

--- Csakhogy én most is nagyon szédülős vagyok.

— Addig megfogom, mig leül; a karján, ha megengedi...

— No, most lásson hozzá az egyházhoz..

— Ott volt az öreg pap, a káplán és a kensai plébános. Az első kettőt ismeri látásból. Ha nem untatja, jellemzem az utolsót:

— No, még új oldalról akar bemutatkozni. Ugy is bolondja vagyok.

— Ez olyan gyönge lesz, hogy menten kiábrándul belőlem.

— Ne, ne... kínozzon.

— Magas szálember. Az arca hasonlít nagysádéhoz. Színben értem. A mozdulata leírhatatlan. Különösen változatos. Más, ha a kelyhet öblíti, ha a mostranciáért nyúl, ha a breviáriumában forgat. De egystilü és eredeti. Ha litánián letérdel, úgy a mozdulatlanságában mozgalmasság van. Nagyúri vér. S előkelően pap. Művészpap, aki Donatellót, meg egyéb művészt szeretné a kis templomában képviseltetni. Erre nincs ereje. Anyagit gondolok. Kifesteti magyar emberrel. Olyannal, aki Rómát járta be és Cellinit, Rafaelt csodálta meg a színezéséért és a vonalazásáért. Eltanulta ezt, ha nem is eredetien, de kitűnő másolóhoz illően. És a kis templomuk művészi. A beszédje színtelen. De csak hangban. Egyébként fénypontokkal rakja meg s körmondatokban rajzolja körül s úgy rögzíti meg. Legnagyobb baja, hogy mindig magasan repül, mert hívei röstelnek az alkonyatos csöndességbe beleköhögni, elalusznak a hallgatói. A kenetet érezteti. Hat lépésnél közelebb senkit se enged magához bizalmasságban. De Örömest megy a legáporodottabb szagú viskóba beteget gyóntatni és hitközsége javán tépelődik örökkön. Ez nem ember. Nem is pap. Egészen nem. Több.

— Tud még róla?

— Nem egészen Taineszerü, úgy-e? De a pap és az ember benne van.

— Halljuk a káplánt!

— A káplán a ma papja. Prohászka ég benne. Tesz, beszél a hatása alatt. A gyóntatószék, a munkábamenés, mind alkalom, hogy megismerhesse népét. Beleolvas az éjszakába. Ritkán éjfélig, többnyire éjfél-utánig. A tudását nem szórja el a predikációs székből. Tudja, úgyse értik meg. De az evangéliumot beleviszi társadalmi témáiba. Azokat úgy adja elő, hogy épen a falu értsen belőle. Geológiát tanulmányoz és Darwincáfolatokat. Szentbeszédeiben pedig Asszizi szent Ferenc rajongásával int a természetszeretetre. Istentől van...

— Taine elmélete teljesen ráillik. A földnépéből emelkedett ki, köztük él és környezete hat rá.

— A másik szebb volt.

— Az hálásabb beszédtárgy, de hálátlanabb szerep.

— Miért?

— Sohse értik meg. Nem népszerű. Legföljebb a hitközség történetébe jegyzik be utódai, hogy az Úr legjobb sáfára volt.

Ezt szeretik. Barátságosnak mondják, ahogy a plébánosát. A mi népünk gyönge s ki is használják a gyöngeségét. Lent a szatócs, fönt az urak.

— Nagyon őszinte.

— Más oldalról aligha ismer.

— A plébános?

— A tegnap. Majdhogy mindent meg nem mondottam róla. Magyar és semmi más. A gyöngeségeinket örökölte. Udvarház a parochiája. Boldog-boldogtalannak tárva a kapuja. Sok jó barátot szerez, még több irigyet. A legtelhetetlenebbek szidják jóságáért. Nemes ember. Pató Pálból sokat rá lehetne olvasni: az emberre.

— Csak dicséret?

— Van hiba is. Idézek: „Ne nézd az embert! Péter, az halász, Calixtus szabados, Szilveszter tudós, X. Leó humanista, VI. Sándor erkölcstelen, I. Sándor vértanu . . . nagy és szent egyéniségek sokat segítenek s gyarló emberek sokat rontanak ..." Körülbelül hűen mondottam. De igaz is. S megtépdeltem a nimbuszom, de jól esett. Nagysádnak meg használt.

— Megint...

— Higyje meg, nem bánnám, ha használna. Én a mosolygó lelkeket szeretem.

Siralmas hallgatás ékelődött közbe; ez a hallgatás sírt. Isaáknak nevetett a lelke: egyeneslelküségét megnyilatkoztathatta.

*

Isaákhoz a kocsis nyitott be korán reggel. Még öltözködés közben. Egy levelet nyújtott át; alig várta, hogy elmenjen; a felismerhetetlen írás izgatta.

Megszólítás nélkül ez volt benne:

Az egész éjszakát keresztül bőgtem. Ha baja történik miattam, engem okozhat. Mióta nem járt föl kosztra, vacsoránál örült a lelkem, ha magáról beszéltem. Nagyon szépen tehettem, mert komoran hallgatták. Csak most emlékszem, akkor nem vettem észre a nagy örömben.

Az este is bemegyek. Egyedül voltam a sötét szobában. A beszédje hatása fogott le, gondolkoztam rajt . . . Bejött a hugom és gyujtót gyujtott. Mégis abban a merengő hangulatban ültem, mely bágyasztott, de még mindig tüzelt. Több anyagot gyüjtöttem magáról. Rendeztem. Mire a lámpa nekibátorodott, készen voltam. A Róth bácsi is bejött, lánya az asztalhoz ült. Először nem szóltam egyebet, a bácsit köszöntöttem, aki tudakozódott a délutánom után. Eleinte csak néhány szót vetettem oda, hanem hamar elragadt a szó. Beszéltem ... beszéltem . . . áradattal. Szépen, nagyon szépen, mert a Róth bácsi fölugrott. Rám meredt a dülledt szemével s a vér elfutotta. Riadtan hagytam abba a szót... Azt mondta, kapkodva, ideges gyűlölettel:

„Mit ... mit jár avval a . . .? Nem tűröm, hogy vele járjon. Egy zsidó lány . . . egy gójjal!... Nem ... Pakkoljon . . Holnap megy . . . Különben is nyakát tekerem annak a nyakasnak."

Hogy azután mit mondott, nem tudom. Rosszul lettem; forgott velem az egész ház. Leszédültem a székről s ugy mosdattak föl. Marasztottak. Most már én nem maradtam. Nagyon ócska népség. Ide híttak s hogy lelki koldussá lettem miattuk, kivertek. Már boldog voltam a boldogtalanságomban. Ezt is megirigyelték. Fájt nekik a magas repülésem, a megértésem, a lélekmentésem.

Isten vele! Csak bocsásson meg. Ujra vétettem. Talán éppen a megértésemmel. A bácsi — ismerem — mindenre képes. Én követ adtam elragadtatásomban a gonoszságához. Ezért bocsásson meg! Hibámat iparkodom javítani. Megirom: vigyázzon, hogy bele ne avatkozhasson-köthessen! Remegek, hogy én okoztam kárát. Még egyszer bocsánatot! Maga imádkozni szokta s tudom, meg is teszi. Isten meg is áldja! Áldja is ! Kivánja: C s i l l a g  I r é n.

Isaák elbámult a levélen, amelynek hangja megállította, az aggódása szinte ellágyította. Finomszövésü érzés keletkezett lelkében. És ismételte gondolatában: miért nem előbb? Annyiszor gondolta, hogy megijedt tőle s bizony, csaknem becstelenséggel vádolta magát. A szépsége, jósága lekötötte. A részvéte s a tanitószeretet mellé nagyon finom érzelem lopózott. Akárhogy küzdött, vagy mert harcolt ellene, ujra meg ujra ismétlődött: miért nem előbb? Ebben el is ringatózott. Persze, feleletet adott rá. — Hogy: nem jött előbb, azért vagyok becsületes.

*

Koszorus, virágillatos, madárhangos a természet. Akárcsak a kedvünkért volna ez a napos idő.

Az aszfalt forrón verte vissza a napsugarakat. Csak a nagy bérházak és a körülrácsozott fák árnyékában volt türhető a járás.

— Itt már a május is fulladt — válaszolta Isaák menyasszonya örömösségére.

— Azért vágyom vidékre. Milyen más is lesz a Balaton mellett, Istenem! sóhajtott Honka s arcát elöntötte a vágy melegsége. Szinte sugárzott.

— Megnézzük a lakásunk és utrakelünk.

— Minek, édesem? Legszebb nászut lesz, ha délutánonként ki-kirándulunk a Balatonra. A mohos, gyöpös, csurgó forrásnál letelepszünk. Legalább nem szenved hiányt a ház tájéka. Holdvilágos estéken csónakba ülünk s beevezünk a tavon. Kis háztartás, munkás élet, igy képzeltem mindig. Füledt vasuti kocsiban . . . halálos gyötrelem volna.

A terv maradt.

Édesanyjuk várt rájuk. Honka ölelte, csókolta. Annyi jót, szépet mondott és irt róla az ura még vőlegénykorában.

Most csak sirt az anyjuk. A tuláradó örömkönnyek lefölöződtek a szivén s utat kerestek.

Megozsonáztak. Utána sorra jártak kertet, majorságot, épületet. Anyjuk a fiára hárított minden érdemet.

--- Nézd, lányom, ezt is a Sándor találta ki... Itt is rád gondolt.

Honka leginkább a pelyhes kis csirkéknek örült. Utána is kapott egynek s mondta:

— Szakasztott olyan, mint az én kis kendermagosom. Nini, ez mind kendermagos lesz! Még az ól is a pestire hasonlit.

Odáig volt az örömtől, mert egyik meglepetés után ujabb érte. Szeretettel nézett urára. Bele nagy, fényes szemébe. Szeretet, mondás, hosszu beszéd volt a nézésében. Sándor úgy, de úgy megértette, hogy a mondott beszédet se lehet jobban megértem. Belekaroltak édesanyjuk karjába. Jobbról Honka, balról a fia. Igy jártakkeltek a kerti utakon. Ez volt anyai szeretetéért az apotheozis. Bent a szobában is közre fogták, szinte a tenyerükön hordozták.

Szoba csak egy volt teljesen bebutorozva. Nagysiku, izléses butorok álltak benne. A vetett ágy fölött Zatzka Madonnája függött. A képpel szemközt, az ágy végénél bordó bársonyos imazsámoly állott. A falon tájképek, Isaák aquareljei.

Isaák Honka mellé az imazsámolyra térdelt: a Szűz átszellemült arcát keresték és a gyermek Jézus glóriás fejét. Összehajtották fejüket. Lélek lélekbe ömölve térdepeltek s ott csókolta először szájon a kis feleségét.

Honka egy-kettőre beletalált a pusztai életbe.

Ellátogattak haza is.

Verőfényes reggelen indultak meg ; terhes akác-illat, mindent beöntő napsugár, eget visszaverő tószin s harmatcsillámos kövér fű között.

Üdén, kipirultan érkeztek meg.

Az unokaöccs eléjük futott:

— A Sándor bátyja!... A Sándor bátyja! . . . Eleinte idegenkedett ángyától. De az úgy tudta a szóval édesíteni, hogy az anyjuk se jobban. Egyenesen megbabonázta a gyerekeket. Az ősrómai család puritán, tiszta köre éledt Isaák lelkében. Nap-nap után feszült e hithur, Honka meg édes nótákat pengetett rajta.

*

Az iskolaév megkezdődött. A kis cselédgyerekeket megfésülten, kimosdatottan vezette föl az édesanyjuk. Napbarnán s megnyúltan néztek szét az iskolapadból. Hozzánőttek a pad magasságához. Szoktatóul csak ismételgetés járta s egynéhány új ének, Isaák feleségének a születésnapjára. Senkit se vártak rá s Isaák is csak annyit ejtett el a szóból:

— Ha más nem, a bátyám gyerekei megjönnek. Gyereknek kalács a fő. Huson nem kap. Süss édesem jócskán!

A nagy nap reggelén csak fölhangzik ám : Él j e n soká! A csengő gyermekhang diskantja szaporán énekli:

— Éljen soká! Éljen soká! Éljen soká!

— Éljen . . . éljen . . . soká! -- tartják ki az altot éneklők.

Az énekre megjelenik Honka, könnycsepp rezeg szemében. Barátságos tekintetével végigcirógatja az énekkar megtisztálkodott tagocskáit. Mikor végeztek, besiet. Az asztalszárnyait kihuzza, nagy fehér abrosszal leteríti. Most már érti, miért rendelte meg férje a dióspatkót, mákoskalácsot s nemsokára huszonnégy pár kopogós kiscsizma lógott le a hosszú kerti lócáról s székekről. Tördelik a dióspatkókat s ujtermésü dió, mogyoró ropog hozzá. Szelíd jósággal kérdezte-vallatta őket a vendéglátó ünnepelt.

Hamar neki bátorodtak s feleltek értelmesen. A nyáron még szilajon elfutottak előle, vagy szótlan bámészkodtak rá. Most már érzett rajtuk az iskola himpora, amit kíméletlenül lesöpört a libamező s a tehénpásztorkodás.

A bátrabbja megmondotta:

— A Jóskának üres dióhajat igért... Ropogtathatja karácsonykor.

--- Téged megdicsértek?

— Abrakos tarisznyámba szentjános kenyeret tesz a kis Jézuska.

— Tesz, kis fiam, ha szorgalmasan tanulsz és jól viselkedel, — biztatta őket, mert tetszett az őszinteségük. Ezt becsülte legtöbbre benne Isaákné, hisz a kasznár-családot a raffináltsága miatt kerülte.

Isaák is csak hivatalos dolgokban érintkezett velük.

Az előző uraság szó nélkül rendelte meg a gyermekek könyveit, mert a törvény szerint szegénysorsu gyermekek szükségletét az iskolafentartó szerzi be. Bezzeg megtagadta ez:

— Imádkoztasson velük! — Ernyedt röhögésre a szögletes arca, annyira tetszett neki otromba elszólása.

— A szabadelvüséggel ellenkezik ez a mondása.

— Teletömik a gyerek fejét. Törvényekkel védik a bérest. Ma már nagyobb ur a cseléd, mint a gazda.

— Nagyon egyoldalu itélet — felelte a rosszmájuságra Isaák.

— Deres, meg bot kell, nem humanizmus — tetézte embertelen gondolkodását a kasznár.

— Kérem, káplárbottal, deressel a felvilágosultság századában nem kormányozhatunk.

Az élt kiérezte a kasznár, mert ő szokott a fölvilágosultságával előhozakodni.

*

Az iskola árnyéka kinyujtózkodott keletnek. Isaákné fonott vesszőszékben ült. Előtte s körüle libák nyujtogatták a nyakukat. Olvasmányát letette s hol a jobb, hol meg a bal kezével terelgette kifelé a nyitva feledett ajtón. De biz azok nem tágítottak. Ha a jobb szárnyát kiverte, a bal dadogott, gigyerészelt körüle. Utoljára is tele kosarat vett s megetette őket. Aztán visszaült helyére s a képeslapot vette kezébe. Alig futott át néhány sort, leejtette ölébe s elbámult. Mélázó, boldog tekintettel.

A kertiuton a cica jött. Egeret szorított a szájában. Leült. Nyivákolt. Erős, hivó hangon. Hiuzszürke szőre fénylett, sárga szemét a konyha felé irányozta.

Az asszony megértette a macska szándékát. Benyitotta a konyhaajtót s bekiáltott:

— Mili!

Kis apróság ugrott ki a takaréktüzhely mellől. Fürgén hallgatózott a hivás után. Álmos fejecskéjét megrázta, prüszkölt. Két lábával beledörzsölt a szemébe és a vén macska nyávogására odaszaladt. Határozott irányzással, de álmosan.

Az öreg elengedte az egeret. A kicsi mohón harapta át s ugrott vele. Ledobta. Az egér szinlelt. Mozdulatlan feküdt. Megpisztotta egy lábával s kimozdította a fekvéséből.

Az öreg ült és éberen, szemmel kisérte. Az egér megmozdult. A kicsi elengedte, meg fölkapta, aztán visszavitte az anyja elé. Az öreg egykedvűen nézte.

A kicsi átugrálta. Pofozta. Hogy elunta, megette.

Azután odaszaladt anyjához, arcába dörzsölte orrát. Megölelte kis lábaival. Az öreg oldalt dűlt s fia rátapadt a mellére.

Egyhangú dorombolás, halk csemcsegés és ki-kiszaladó körmök jelezték a megelégedést.

Isaákné úgy elbámult a családias jeleneten. A jövőből kép merült fel a szive alatt hordott teherről s melegség futotta át ereit. Elgondolta:

— Az öreg cica egeret fogott. Nem ette meg. Elhozta a fiának. Rá meg is szoptatta . . .

A tekintete határtalan messzeségben függött. Bágyadtság fogta el, kezét zsibbadtnak érezte s a folyóirat is inkább hogy térdén nyugodott, mint ujjai között. Az édes érzés mellett félelem lopódzott lelkébe. A kíné valakiért, aki már van, de még sincs. Talán nem is lesz. Talán hogy mindketten belepusztulnak s egyikük se lesz?

A pusztáról fogat robogott ki. Az uraság ültben családostól. Isaák mosónéja a kerítésen belül kerül s odaszól a tanítónénak:

— A difteritisz elől menekülnek.

— Sok a beteg?

— A Tollár Róza kiterítve. A Bangháék kisleánya, a Jolánka is halálán.

— Ezek az elől futnak?

— Az elől. Jaj, a Tóth György uraság — az Isten áldja meg még a lépését is — bezzeg nem szaladt el a beteg elől, de meg is látogatta. Lehetett szegény akármilyen nyavalyában. — A nyavalya úgyis megkeresi az embert mindenütt. —

Védekezni lehet ellene.

A iszen a tekintetes asszony is csak úgy gondolkozik. Ugy-e megmondtam, hogy holdtöltekor ültessen tikot? Nem hitt a szavamnak. Benn is fulladt a csibe.

— A kotlóstól volt az . . .

--- Attól ám! Attól volt, hogy huszonegy tojás helyett huszat tett alája s ha leszállt a kotlósa, meg nem pöködte volna a tojást. Pedig ...

— Mert félre ült a kotlós. Nem a tojásra.

— Az urak nem adnak ilyesmire. Babonaságnak csufolják.

— Pedig a hold fogytán lesz holnap. Akkor el se jön mosni?

— Akkor jó csak még! Úgy megtisztul a szenytől, hogy . . .

Isaákné jóizüt mosolygott a béresné babonáján s eszébe jutott a kasznárlány:

--- A kasznár kisasszony álma se teljesült. Pedig Feketéné mesélte, hogy kislánya lopott neki férfiharisnyát. Az uraméból... András-napkor...

— Az más ...

Elhallgatott.

Éktelen kiabálás töredéke hallatszott a pince felől.

— Én fizetek... tartok... intézek... Megmutatom!

A kasznár ordított.

— Menjünk be! — rázkódott össze Isaákné.

— Úgy reszketek, ha gorombáskodást hallok.

• 
  

Alázatos kopogtatás után benyitott a csősz Isaák-hoz alkonyaton.

Parancsváróan megállt, ahogy a kasznárnál kellett s nagy bocsánatkérően megszólalt:

— Engedjen meg, a tanító ur! Iszen eljárt a szám. Tudom.

— Jól van Zsilaji. Én már régen elfeledtem.

--- Egy kis tanácskérésem volna, ha meghallgatná tanító ur.

— Szivesen.

--- A kasznár ur, hogy úgy lepocskolt, hirtelenségemben fölmondtam neki. De mitevő legyek? Nagy családom, apró gyermekeim vannak. Elmenjek?

— Ne menjen Zsilaji. Lássa, idő s nap előtt mozog, nem nyilik a számára hely.

--- Mindjárt azt tartják ilyen esetben: hogy nem tisztaingü az emberfia.

— Lássa, itt iskola is van. Amilyen, olyan. Nagy a családja. Falun fizetnie kell utánuk, kisebb pusztán pedig nem iskolázhatja a gyerekeit.

— Tanító ur szólna mellettem...

— Jól van.

Ahogy kikocogott, Isaák magára vette kabátját s ment a kasznárhoz.

— Ne vegye kasznár ur beavatkozásnak. A csősz nálam járt...

— Igen? — vörösödött ki Róth. --- Az az ember hörcsög . . .

--- Én nem tudom, mit tett. Csak .. .

— Elvittek a nádasból három bokor fűzvesszőt. — Összeszidtam. Fölfortyant.

Isaák is hallotta a mosdatlanságot, de nem szólt, mert leronthatta volna célját:

— Fogadja vissza kasznár ur. Nagy családja van. Apró gyerekek.

A szalonon át az asszony is beleszólt:

— Könyöröghet érte tanító ur. Jól megköszönte; előre. Volt az arcán bőr, odamenni?

— Az én dolgomhoz nem értett, mikor beleavatkozott. Példát se látott jót, hát csodátlannak tartom, kérem.

— Annyi gorombaságot ilyen könnyen elfeled?

— Odajött. Megkövetett — mondta s hozzá gondolta, hogy keresztény vagyok.

— Mindjárt nem kellett volna engedni. Szarvat adunk ilyesmivel a cselédnek, — mondta a kasznár.

— Én sohase szerettem az ellenségem, vagy a bántalmazóm megalázkodásában gyönyörködni. Én fölemelem a térdeplőt — szólt engesztelékenyen Isaák.

— Mi bizony nem. Hadd csusszon-másszon! Csak akkor sajnáljuk meg.

— De most visszaveszi kasznár ur? Az én kértemre .. .

— Hát engem mire néz?

--- Bizonyára jóvá teszi, ha vétett... Előbb várja, hogy dülőre jusson.

— Nem érdemli meg. Nem is szeretem, hogy visszajön. Hadd lássák a többiek és okuljanak rajt!

— Szebb, ha a jóságot szeretik meg az emberben és azért becsülik.

— Engem ne szeressenek!

— Kasznár ur más... De én keresztény vagyok és jól esik a ragaszkodás.

Isaák maga is meghökkent. Attól tartott, hogy elrontotta Zsilaji sorsát, pedig ennek az intézésére kérte.

A kasznárt sziven szurta a kifejezés. Elvörösödött. Fékezhetlen vére kavargott, lelke szennyes indulata is háborgott, gáttalan.

Isaák érezte s megkerülte a csőszért: -- Lássa kasznár ur, református ember Zsilaji. Kálvinistákkal jobban rokonszenvez...

Lecsillapult.

— Mondja meg neki, maradhat, ha bocsánatot kér.

Szegény Zsilaji bocsánatot kért, amiért legazemberezték.

*

Új szokás kapott lábra a pusztán. Az ingyen dolgosnak volt csak becsülete. A régije a robotolást régen elfeledte s nem tudta újra megszokni. Szegődött bérért külön munka! az uzsora egy neme. A régiből maradt az özvegy Feketéné; urára ráhullott az asztag ponyvája s belehalt. Az uradalomtól kapott féllakást és valamicske konvenciót. Kis lánya lakott vele. Mosni, varrni járt, de ingyen munkára nem. Esős idők köszöntöttek be s otthon szorult. A kasznár uradalmi zsákfoltozást bizott rá. Olcsón vállalta, négy fillérjével darabonkint, mikből a napszámosok hatot foltoztak meg naponként.

Mikor fizetésre került a sor, letagadta a felét s csak két fillért adott darabjáért. Az özvegy követelte és ezért kirakodtatta a puszta közepére. Feketéné árvájával ráült a cókmókjára s zokogtak. Az iskolás gyerekek kíváncsian állták körül. Párás, gőzölgő délelőttön az ázott földbe lesülyedt a gyerekek lába s a talpuk nyomása ott maradt.

A tanító iskolából ment haza s kérdésére elbeszélte Feketéné a kasznár szivtelenségét. Szánalomra indítóan függesztette rá szemét Isaák:

— Jőjjenek! A feleségem majd ad ebédet. A csárdás elviteti majd a szomszéd faluba, hol a nyugalmazott jegyzőre takarít s azért kap lakást. Majd irok neki.

Egy csomóba rakták a szétszórt jószágot.

A tanító megindult. Rövid déli árnyék követte. Feleségét hirrel lepte meg:

— Édesem, a kasznár a mosónét is kiüldözte a pusztából. — A Talmud kéjelgője jut eszembe. „Nyomjuk el a szegény igazát és ne kiméljük az özvegyet. Az legyen a törvényünk és igazunk, hogy erősebbek vagyunk."

Egymásra néztek és sejtelem szállta meg lelküket. A vész megérzése kissé torkukat folytogatta, de Isaák leküzdötte: „Aminek jönni kell, jön. Az igazság részemen s e tudat kibékít." Csak a módot, ahogy szembe kerülhetnek, nem tudta még.

Kinézett az ablakon. Sárga cselédlakások terpeszkedtek jobbra-balra. Meg istállók A lakások előtt négyszögletü tyukólacskák. Tetejükbe ültetve harangvirág, bazsarózsa bontogatta leveleit. Esküvőjük évfordulója közeledett. Diszlett az akácvirág hava s májusi hangulat szele csapta meg Isaák lelkét.

Kertjét nézte Isaák, zöldült benne a jácint, meg a futóka. A rózsafák tajtékszin hajtásai enyhén zöldeltek. Emlékezett a téli világra, mikor a lehajtott rózsatörzseket hóboa takarta s a drótkerítés hálózatán hó szelelődött át. Megis rakódott a vékony drótháló köze. Eltünődött... Alig vette észre, hogy ebédre hítta a felesége.

Délután nem volt tanítás, hát a félhavi mulasztást mutatta ki.

A kasznár más új szokást is akart meghonosítani. A gyerekeket tavaszi munkára szerette volna felhasználni. Isaák a törvényre hivatkozott és a rövid szorgalmi időre. Aránytalanul nagy volt a mulasztók száma s mert a szép szó nem használt, hát szigoruság kellett.

Igy került a kasznár szolgálója a mulasztók sorába, nyíltan tette, mert ha vele részrehajló, a többivel szemben is annak kell lennie.

Felküldte hozzá a megirt iveket ; hogy a posta vigye.

Este ment a havi fizetésért. Az asszony ezzel fogadta:

— Maga gyülöl minket avval a pesti...

Honka nevének hallatára elfutotta a vér Isaákot

— Ki ne ejtse száján — vágott szavába.

Személyeskedően mondta a kasznárné:

— Ki maga? Parasztgyerek!

Isaák nyugodtsága visszazökkent. Elfogta a régi gunyoskodó kedve és fölénnyel válaszolt.

--- Származásom? Hm. Nem batyuval jöttek be őseim. Nem sippal, se nem csalással szerezték kenyerüket, de a tenyerük törött föl bele s verejtékük csurgott hozzá. Büszke vagyok rá, én a gazdag földmives szegény fia. Önök gazdagok s rászorulnak a szegény özvegy pár fillérére...

A kasznár a beszéd végére érkezett. Mikor kiértette a tartalmát, felbőszítette a szemrehányás. Szemei vérben forogtak s kitört belőle a másfélgimnáziumi modor. Az asztalra vert öklével, hogy táncoltak az iratok, tintatartó, toll dült és tollszár potyogott. Káromkodott is dühöngésében:

— Magát én tönkreteszem. Kihordatom ... Kiszóratom. Elmehet az uristenhez panaszra.

A tanító állt. Nyugodtan. Sajnálta a szót, de felelnie kellett, mert az igazságérzet sarkalta:

— Minden vétkem, hogy az uradalom érdekei helyett a törvénynek, a kötelességemnek éltem. Hogy nem árulója, hanem védője voltam a cselédjeinek. Ez a vétkem. Ez s még van egy égbekiáltó bünöm, hogy megházasodtam. És úgy házasodtam.

A kasznár tehetetlenül tipródott dühében:

— Menjen ki!

— Még nem. Ön szolgának született. Ismert tettei annak itélik. Szolgalelkü marad. Isaák Sándor szabadnak született. Ezzel a szabadsággal élt és élni fog, de nem a köztörvények kijátszására.

— Menjen ki! — ordította ujra.

— Kimegyek, de előbb fizesse ki a havi járandóságomat !

— Nem fizetem. Megmutatom, hogy elmegy innen egy krajcár nélkül.

— Elmegyek. Igaza van. De a saját jószántamból s a határidőt én szabom meg. A kulcsot én teszem zsebre. Próbáljon csak hozzá is nyulni lakásomhoz. A pénzt majd lefizeti a bíróságnál.

— Semmiféle ijesztgetésektől meg nem ijedek.

— Ki is ijesztgette ? Még találkozunk. Jó éjszakát!

*

Jó éjszakát! Mintha csak magának mondta volna Isaák. Még tegnap a nyomorba lököttet segítette föl és most maga szorul segítségre. Egy hónapja volt hátra a vizsgáig.

A hold magasan járt. Nagy fehérszegésü felhők úszták át az eget. Isaák hátra fordult. Az árnyéka megrövidülve követte. „Az Ádám nyomorusága olyan, mint az árnyék. Mindig követi az embert. Egyszer megnyúltan. Másszor rövidülten. Most épen ellenkező: rövid az árnyék, de annál nagyobb a jövőm insége. Innen-onnan harmadmagammal koplalok. Addig a koplalás is hagyján, mig maga van az ember."

Elborult a lelke. Fénytelennek, sivárnak tetszett az élet. „Hárman éhezünk majd!" Rendkivül kisértetiesen hangzott lelkében.

Haza ért. Habozva tette kezét a kilincsre. Talán most ingadozott életében másodszor. Szeretett volna elrohanni, semhogy azok közé lépjen, kiknek a romlását okozta. Minek? A nyomoruság postása legyen? Szinte összetörött, leroskadt a kavargó gondolatok alatt. Öregnek, tehetetlennek érezte magát. Szeretett volna fölkiáltani : „Van-e koldusabb ember a földhátán? Jöjjön! Megvigasztalódom."

A kilincs megnyikkant s hang ütődött át az ajtón:

— Te vagy, Édes?

Isaák fölébredt. A hang beszólította. Gondfelhők borusították be az arcát. Összeráncolt szemöldöke megrándult a lámpavilágnál. Kedvetlenül tette le a botját. Megállt a szoba közepén:

— Az uradalom érdekei összeütköztek a törvénnyel.

A rövidség, a hang megzavarta az asszony nyugalmát. Lesöpörte ajkáról a fogadó mosolyt, mert a rossz sejtés őt is boruba vonta. Csak a szomoru csend uralkodott. A vihart is percnyi nyugalom előzi meg. A csendbe belekongatott a fali óra. Vészharangként. A megsemmisülés tizenkettedik óráját verte. Kálváriás volt a hallgatás. A kereszt szegeinek verésénél lehetett ilyen halálcsönd, mikor a kalapácsütések tompa zöreje ütődött a kereszthez, sziklához, emberhez.

Még mindig hallgatás . . .

Az asszony félt tudakozódásával a jövőbe nyulni.

Embere a titok hatásától félt.

Maradt a sejtelmes mondás: — „Az uradalom érdekei összeütköztek a törvénnyel."

Isaák állt. Mozdulatlanul, halványan. Végre az asszony rászánta fejét s kérdezett.

Az ura szeme megtelt könnyel. Potyogtak és velük elhagyta egy-egy szó az ajkát és szive megkönnyebbült. Kezdett kiegyenesedni.

Végére járt az összeütközés elmondásának. Az asszonyka megfogta kezét és odavonta a Madonna-kép elé és letérdelésre késztette:

— Ha az örömnapokban könyörögtünk hozzá, a fájdalom pillanatában nem hagy el.

— Titkos értelmü rózsa — felelt Isaák s rákönyökölt a bordóbársonyos imazsámolyra.

— Édesem — szólalt meg könyörgés után az asszonyka. Az állatokat pénzzé tesszük. Neked ugyis fegyvergyakorlatra kell menned. Addig otthon leszek. Megélünk...

Isaák dehogy birt volna ilyen rózsásan gondolkozni. Hálásan nézett a feleségére s elveszett, lemerült a tengerszemekben:

--- Kis édesanyám!... Kedves kis édesanyám !...

1911.

Lábjegyzet

Megjelent a Balatoni levegőben c. kötetben

---

Előzmény          Tartalomjegyzék          Folytatás

---