Három keszeg
Ugy készült neki az alkonyat, hogy tiszta, csillagos éjszakát igért. A Papnádas meg se lendült. Pirosság is kevés szinesedett a napnyugtán.
Kun Ferenc a házavégében emelő hálóját vette már szemügyre. Hogy semmi javítani valót se vett rajt észre, bement a szobába, hol mellette a felesége babot válogatott s nagyot nézett az ura mondására:
— Anyjuk, leszaladok, megemelőzöm a füzest, a pataktorokban.
— Nem ölég kódis? — pattant rá az asszony. Még több is köll?
— Csak hadd el! — fordult sarkon, mert tudta, mi következik.
Az asszony utána kiabált:
— Hálni jár belé a lélek... még jobban tönkre teszi magát. Csak keserít. Ki nem birom! — aközben a válogatni valóból belehuzott néhány szemet két első ujjával a térde közé szorított cseréptálba. — Göthösködik. A tüdejét köpi és akkor illen csalóka időben, amillen most a május, elmén vizet tiporni. Hogy veszne ott! — fakadt ki az ujsütetü menyecske. — Hogy halála hirét hoznák! Mert amit a kemény fejébe vesz, azt ugyan ki nem veri onnajd az Isten angyala se, nemhogy a szegény fejérnép — szorult ki szerelmes szivéből kétségbeesésében az átok.
Kun Ferenc sietett, hogy pénzosztásra se készebben. Gyanutlanul állította össze szerszámát s azonmód csizmástól, mindenestől beállt a pocsolyás vizbe s emelgette a merítő hálóját.
A Nepumuki szobra előtt halk áhítattal elcsörgedező viz szinte elsekélyesedve folyt itt a Balatonba. Elsekélyesedésében óriási nádas terült el. A nádtors, veretlen nád, szedetlen gyékény és sás szürkélett az esti homályban. Körüle vadlud gágogása, vadréce csörgése verődött ki s a dobosgém buffogása beledobolt.
Kun Ferenc háromszor merítette meg a vizet s eredmény semmi. A negyedik merítésnél akkora keszeg akadt a hálójára, amekkora a fűzfalevél. Visszahajította, hogyha már nagyobb nem akadhatott, hadd nőjjön. Az inra szövődött hinárt, békalencsét letisztíttatta a viz sodrával, aztán megint csak a viz alá nyomta hálóját. Korai bogarak dongtak el mellette és áttelelt szunyog muzsikált a fülébe. A szakállas szigonyra emlékeztető békanyelv dugdosta ki a posványból pállottzöld hegyét. Nem érintette lelkét, hanem halásztürelemmel figyelte a szerszámát.
A tavalyról lehullott nád-káka, idehullámzott zalai vízinövények rothadó szaga ülte meg beteg tüdejét s bágyított az izmain, de szenvedélyes lelkét megkeményítette. Más elunta volna a fele várakozást is. Leaszott karja nyugodtan emelte ki a hálót s bizony terhesen, mert az üres háló a legnehezebb s mentől teltebb, — halászvélemény szerint — annál könnyebbnek tetszik a háló. Megsoványodott alakját nem görbítette meg a vérveszteség, de a fogát nem birja eltakarni a görhességtől. Csizmája szárában lötyög a lábaszára, akár köpüben a nyele. Hálójának a rudja alá tartja vállát, hogy le ne csusszon a soványodott keshedéséről. S minden gondolkodás, elmélkedés nélkül szüri tovább a vizet. Csak egy kétkedő izomrándulás se fut végig az arcán. Ludbőrös a teste a vérszegénységtől s fázik, mert beázott a csizmája s metszős az éjjeli szél gyérszövésü ruháján. Hideg borzongatja végig: acéllelke rá se hederít. Nyugalommal emeli meg hálóját s tengernyi keszeget markol le róla. Kidobja a füre. Utána néz s csak nem is érdekli, hogy szegény pára mint kapkod a levegő után. Hánykódik, egyre kisebbet dobódik föl, mert nem a szokott elemében van. Kun utána tekintése is nagyságmérés volt csak: lehet tenyérnyi.
Ha pipálhatna, most elfüstölné a szunyogokat, hogy ne erőszakoskodjanak. De arról lemondott az orvos kedvéért. Kis bort tett a tarisznyába, abból huz időnként egy kis itattal. Most nem veszi a gusztusa, amin maga is csodálkozik, mert a tavaszi szél nagyon keresi a gombolást.
Még két keszeget dob a füre.
A mennyei mécsek hidegen csillognak. Erősebb szél is kerekedik észak felől.
Érdeklődéstelenségéből lábdobogás veri ki. A móló töltésén két alak sötétlik s a csillag pislogásánál megraggyan a szuronyuk fénye.
Kun észbe kap, hogy ennek fele se tréfa. Tarisznyára vágja a keszegeket s el, be a nádasba. Csobogfőcsög a mocsárié s akadályozza a veretlen nád ; gödörbe zökkentik a zsombékközök; csizmaszárán beüt a viz és telefolyik a csizma, amitől ragad, szotyog s rácsapzik nadrágja a lábára.
A csendőrök lelövéssel fenyegetik:
--- Állj! Ha nem állsz, lelőlek!
Megismeri a hangjáról, ám tudja, hogy az igérete szófia csak. Másnak nem olyan igen olcsó a más ember élete, ha magunkat tönkre is teszi a saját bolond vérünk. Gázol tovább gyékényen, sáson.
A csendőrök utána. Fegyverüket két kézre fogják, a fejük fölé tartják. Esnek-kelnek s a kettős csobogástól, egymás lármájától elvesztik Kun nyomát, aki csetelve, botolva, de egérutat nyer és zsombékról zátonyokra vetődik. Ott gunyaszt ázva-fázva és azon jártatja az eszét, hogyan halászhatna? Folyása nincs a viznek.
Hogy hozzászokott szeme a környezethez, tájékozódik s szénaboglyát fedez föl. Szétfurja és belebujik. Didereg s a köhögés erőlteti. Darabok szakadnak le a ki nem tisztult tüdejéről s meleg vért érez a szájában.
Nem bánja.
Megtapogatja a tarisznyáját, hogy megvannak-e a keszegjei? Előhuzza-szedi s a sötétben füstölögve méregeti:
— Az első egy araszt. A második nőhetett volna még a jövő ilyenkorig. A harmadik éri meg legjobban a fáradságot. Kövérebb is lehetne ugyan, az igaz, de azért ez pótolja helyre a többi hitványságát s megbékélően jutott el utolsó igazságára: „Az első kettő husosabb. Ez meg kotlós már."
A széna melegedett körüle. A csizmáját lerugta s kiöntötte belőle a melegedő vizet. Fűtőül kiitta a borát s ujra belefuródott a szénába, hogy aludjék. Hanem a köhögés kínozta kíméletlenül, végre is a kimerülésben szenderedett el.
Nem sokáig pihenhetett. A zsombékszélen maradt sásban, aratatlan nádban madarak lármája kerekedett, mert hajnalodott. A fűztelepes vakvarju serege fölrajzott lomhán a levegőbe, mert valaki kirezzentette s a nádas fölé kerekítette. A kvákvákogásra fölneszelt Kun Ferenc. A bozótos, hallotta, erőszaknak engedett, mert csónak közeledett törtetően a viz felől s arról férfihang elegyedett a madárlármába:
— Ezek a komiszak fölverik! — morgott a csónakos.
— Dörrentsen közéjük! — biztatta a másik hang.
— Akkor vége az egész hajszánknak.
Kunt állatfinom ösztöne meglökte s menekvésre indította. Nem sok kedve volt a pocsétába való mászáshoz, még kevesebb az elfogatásra. A veszedelem sodrában járt, hát vagy-vagy. Csizmáját ölbe fogta, tarisznyáját a nyakába kerítette. A hálót már prédául kellett hagynia. Aztán futóra! A csónakosok megneszelték menekvését. Szerették volna meglepni és úgy elfogni. Hogy nem sikerült, újra fenyegetőztek:
— Állj, tudom, kinek hínak! — ordította.
— Ha tudod, minek kérded? — felelte Kun.
— Lelülek, kutya!
— Ne főcsögj — vágott vissza Kun.
Vesztére, mert nem tréfáltak s elmordult a rozsdás.
Kicsi híjja, hogy orra nem bukott az első ijedelemben. Hanem csikorgásra szorította össze fogát s visszakiáltott:
— Azért se, kutya! — kínjában keserveset káromkodott hozzá, szorította erejét s törte a nádat. Mint a sebzett állat, fujtatott. Erejét összesürítette, hogy össze ne roskadjon s nehogy elfogják, nehogy nevethessenek rajta. Hátából vér serkedt és összefolyt a sós, faggyus verejtékével.
Tüskön-bokron keresztül futott hazáig. Az ajtón úgy esett be s még akkor is csikorgatta agyarait. Fájdalmában és bosszuságában.
Az asszony fölölelte s a pokolira fűtött kályhája mellé fektette. Lehuzkodta lankadt, összeesett testéről a csatakosra átázott ruhát és meleg ágyába fektette, melyből egy szál ingre vetkőzötten ugrott ki és szaladt borért. Mézet öntött bele, meg fahéjjal hintette meg. Felforralta lobogóra és úgy itatta meg az urával, hogy kiverje tőle az izzadtság.
De elfogta Kunt a köhögése s melléből tiszta piros vér tört föl. Az erőlködésben, rázásban kidagadtak a vérágak a nyakán, homlokán. Asszonya halántékon fogta, hogy könnyebbítsen rajta s akkor látta, hogyan barázdál hátán a szivárgó vér.
Nem szólt, pedig úgy a száján volt a ragmálódás, hanem felöltözködött.
Legelső dolga a tarisznya kutatás. Aztán a dolmányt nézi ablaknak fordítva. Foltos, tarka hátán finom lyukasztások. Megérti a hát csörgedezését. Megbizonyosodásért szagolgatja a sörétlyuggatást s szelid, szemrehányó hangon mondja:
— Lássa, köllött e magának? Három rongy keszeg! Érdemes volt érte?
Az ember lázas szeme megcsillant és vérmázas szája szóra nyílott:
— Még egyért is, nem hogy háromért. .. nyögte ki keservesen és piros, meleg vér bugygyant föl a száján újra.
Lábjegyzet
Megjelent a Balatoni levegőben c. kötetben.
