Apróhirdetések
— Már kitanul a főzésből, nemhogy beletanulna.
Az asszony nem szól, csak nehezebben fordul szájában a falat s a könnye kikéretőzik szemesarkából. Alig győzi visszafogni.
Az ember konokságnak veszi a szótlanságot, még jobban rotyog benne a fölgyülemlett epe:
— Mert jól van az ilyen szamárnak, ha zab, ha széna, ha kóró. Csak egyszer férjhez mehessenek.
Az asszony keserübbet nyel. Igen nagy a sirhatnékja, de csak védekezően nyögi s könyörületre kérően:
— Az...
A férfi megátalkodottságnak érti. Jobban megnyomja villájával a csontos hust. Késével le akarja nyeszelni az inas mócsingot, de a kelkáposzta főzelék levességében megcsuszik eszköze alatt a csont s az ünnepes ruha eleje teleföccsen zsiros lével:
Az ember lecsapja evőeszközét, szalvétáját az asztalra, hogy a tányér megbillen és kiborul a tartalma. Ezt megint nem lehet szótlan türni:
— Délben sok levet ereszt a kel! Estére is levet ereszt? A lustaságát, vagy a tehetetlenségét hazudja el? Áltat, mert, mert jól van az ilyen borjunak, mint ez a vén szamár!
Az asszonyka szájában megáll a falat. A szemrehányásból azt a vádoló igazságtalanságot érzi ki, hogy ő nem szereti az urát.
De a gazda még jobban felhördül a gyöngéd védtelenségre:
— Ha olyan kényelmetlen és terhes a hivatása, hagyja itt! Utóvégre én nem tartom rabszolgául. Láthatta előre, hogy szakácsnéra nem futja!
Aztán fölkel s kimegy dölyfösen a teremtés koronájának erősebbike, kit sorsa a gyenge nem védelmére rendelt.
Az asszonyka csöndesen sir. A falnak tapogatózva, bemegy a szobába ólmosra nehezedett lábain. Ledül az ágyra s csak sir tehetetlenül, szánnivalóan.
A nyitott ablak alól kavicsgurulás ver be a döngő, dühös lábszedéstől s morgásából beerősül:
— Menjen a pokolba, ha az én gyomromon akar főzni tanulni!
Halk sikoltás röppen a szobában. Nyomán erő költözik az akaratlanság helyébe és azon módon, egy gallért kerekít csak nyakába, kisurran a szobából az asszonyka és megy, megy ziláltan az estéli vonathoz.
Emberében alábbszáll a gőg valamelyest a kerti sétától s beirányozza lépteit. Az előszoba asztalán ég a lámpa s azon módon minden edény. A csomóba göngyölt szalvéta mintha pöffeszkedne, dagadna az önérzettől gazdájával együtt, hogy: ni, a hires gazdaasszony mindent széjjel hagyott. Kés, villa farkasszemet néznek, már a kanál a puha, illatos kenyér árnyékába menekül hajlékonyan, engesztelten. A szétterült főzelék felszínén fagyosan hunyorog a zsir és kevéske hus gunyolódik a pecsenyés tál fenekén. A fehér abrosz méltatlankodására tátottszájuan várja eltakarítását a kidőlt főzelék. A jegyző orrába belepiszkálnak rendetlenségükkel és tüsszögésre ingerlik. Elfordul. Semmi kedve a rendberakáshoz. Békülékenyebben megy az első szobába. Senki. Benyit a másikba. Senki. Az ajtóban félig huzódozóan, félig engesztelékenyen be is szól, de a kicsinyítő képzőt elharapja a felesége nevéből:
— Lórika!
A méreg jobban ágaskodik benne. Végig tapogatja az ágyakat. Senki. A díványt. Senki. A konyhába megy. A kamarába, a kertbe. Csak üres visszhang mondja utána: Lórika, Lórika.
Egy kicsit megdöbben. Hirtelen kutra, öngyilkosságra gondol, de az a valami ágaskodik benne egyre-egyre, mint a kutgém és kenetlen könyörületlenséggel nyikorog:
— Várok reggelig, ha nem kerül meg, ha itt hagyhatott ilyen semmiségért, akkor jobb igy, mert úgy se szeret. Nem is szeretett, csak férjhez akart menni.
Becsukódik. Maga veti meg ágyát. Nehezen megy és igen kényelmetlen a régi legénymunka. A pelyhes párnákat mázsásaknak érzi.
Kimegy a lámpáért. A széjjelhagyott edény szemen szurja újra, de egyet helyére nem tenne. Mérgelődve lefekszik. Sehogy se bir elaludni. A vánkosokat meredeken rakta egymásra, majd a nyakát töri ki, de nem igazít rajtuk. Hallgatózik, várja, hogy megalázottan bekopogtat, zörgeti a kilincset és besurran az asszony. Semmi hang. Álmos feje szárazan forró s majd elég a teste is. Kitakarózik. Ahogy lefordítja magáról a dunnát, érinti felesége vetetlen ágyát. Fáj neki. Végigtapogatja, mert nem hisz a keze első érintésének, de a valóság hidegvizesen hat rá. Merész, lázas gondolatok kergetőznek agyában. Zörögnek, mint a száraz falevél; deret fagyasztanak, mint hideg, szikkadt őszi felhők. A vánkosán igazít s eszébe jut, milyen gondosan lejtősítette meg a feje alját a felesége, ha az álmatlanul hánykódását észrevette. De féreg rágta a lelkét s félremagyarázta az asszony puhalelküségét. Nagyon betakarózott a szép elgondolás elől s kiizzadt bele. A máskor letakaró, áldott kezet megint vád érte: „Mert bizonyosan már akkor is azon járt az esze, hogy hogyan hagyjon itt. Most is a faluban kószál valahol s megcsal." Hogy kivel? Arra nem is gondolhatott, hanem azért tovább rágódott lelkén a féreg és nem engedte elaludni. Forgolódott, füttősre hevült a derékalja és folyton helyet változtatott, hogy valamelyest a cserével hűtsön a forróságán.
Sok lázas gondolata s hasztalan várakozása közben elaludt. Hajnalban szokása ellenére megébredt. Halántékán most is melegséget érzett. Szemehéja megduzzadt és kiszáradtságában nyekergett a szemgolyóján, amint beledörzsölt. Azontul is nehéznek érezte pilláit, mintha apró tűvel voltak volna alátüzdelve, Fejénél állt a borszeszes üveg, házi gyógyszerül. Akaratlanul felötlött neki, ha ilyenkor panaszkodva fordult feleségéhez, aki mindig megébredt az ő fölérzésével, szó nélkül ledörzsölte homlokát, szemhéját s rácsókolta a szerelmét. De dac merevedett elgondolására agyába újra:
„Csak szineskedés volt. Ha szeret, nem hagy itt!"
Kegyetlen bosszura gerjedt. Lámpát gyújtott. Ujságot keresett elő hármat és mindegyikbe apróhirdetést fogalmazott meg. Mindegyiket megkorrigálta kegyetlenül a hirdetési díjak miatt, hogy kevés szóval, kevés pénzért sokat mondjon.
Az elsőt a Nagy Piszkosba szánta:
Paradicsomba kerül házvezetőnőnek 24—40 év közötti asszony; megegyezés levélben. Régner András, Palotafő.
A Kis Piszkosba szintén Paradicsom jelszóval igy alakította:
30—40 év közötti nőt keresek házvezetőnőnek. R. A. Palotafő.
A Hazánkban, mert már heccelő kedve lelohadt s a Hazánk járt ipa házához is, nem mert kihívó hirdetést irni:
R. A. Palotafő cimen ajánlatot kér levélben házias, jólelkü, árva, özvegy nőktől házvezetőségre.
Korrigálás közben kopogtatást hall. Bár megszokott, mégis hírtelen iróasztalába söpörte Régner a papírszeleteket. Valami örömös, megbocsátó, békülő hangulat kezdte meg a költözködést hirtelen lelkébe, de ott duzzugott a felsőbbségesség, hogy ugy-e, visszahozott a lábad? A békülékenységet hamar eltolta a sárga fagyasztó jegesség és kiült arcára a nemtörődömség színlelésében.
Ajtót nyit elbizakodottan, hanem csodálkozóan hül el csalódásán: a takarítóné jött.
Sápítozón tudakozza ez a szokatlan ajtótárótól:
— Beteg a tekintetes asszony?
Régner bosszuságában és szégyenletében nem felel, hanem bevágja a szoba ajtaját, hogy megrezegnek a gang színes üvegjei. Eszébe jut, hogy mindig az asszony szokta a bejárónét is beengedni. Megint gyanu férkőzött a kényelmét féltő jóság elösmerése helyett: „Ki tudja, miért kelt föl olyan korán? Ez a vén szipirtyó miért lepődött meg szineskedően annyira a látásomon? Öszszejátszottak! Kidobom ezt is!"
Ám annyira még se ment, mert önemésztése közben eszébe jutott, hogy kitől küldi a reggeli indítás előtt póstára a hirdetéseket, melyeket most kárörömmel huzott elő a fiókból.
— Klára néni — szólt a bejárónak rekedt, dühös hangon levél-rendezés után — vigye ezt a póstára!
— Mingyá, csak begyujtok a tej, kávé alá.
— Ha mondom, mondom!
A konyhából hallatszott a takaréktűzhely ajtajának becsapása s valami békétlenkedő morgás.
Régner elfordult a bünrészesnek hitt özvegytől s úgy nyujtotta át a kivül-belül felbélyegzett leveleket.
A falu már sugott-bugott. Egyik látta az asszonyt, a vasutnak ment. Bizonyosan elemésztette magát. A másik a patak felé látta s eddig már halak, rákok lakmározzak. A harmadik szerint az ura elejbe ment. A negyedik elverette az urával. Volt, aki a tanítóval látta. Akadt, aki meg az ágyból keltében beszélt vele.
Legerősebben járta az a hit, hogy elverte a jegyző. A válásoktól hemzsegő faluban sok magyarázatot füztek a mende-mondához: rossz gazdaasszony, többet várt vele a jegyző duskáltak a szapulásban a módos, jegyzőre váró parasztmenyecskék a vén Klári néni szája nyomán.
Régner megmosdott. Megváltoztatta bosszuskodó arcát s az irodában megelégedetten szorított kezet a bíróval, aki szokása szerint kérdezősködött a tekintetes asszony egészsége után is.
Régner tréfával ütötte el és erőltetve hangosat nevettek, hogy üres lelke kongott tőle. Lassan belevezette bizalmasan a birót az eseménybe s jól esett neki, hogy elmondhatta szive a nyomását. Verte a mellét:
— Milyen házvezetőt hozok a házhoz. Lássa a feleségem, ha egyszer ilyen semmiségért ilyen csufságot tett rajtam!
Nagyobb nyomatékért átsietett az apróhirdetések fogalmazványaiért és felolvasta.
A biró helyeselt, de mégis kiszaladt a száján :
— Csak ott a bökkenő, hogy a jegyző ur hitin nem választják el, teszem, mint minálunk.
— Köll is nékem. Én kötöm a házasságokat!
Régner, mig az első csomó ajánlat megérkezett, végletből végletbe esett a hét leforgása alatt. Hol sajnálta az asszonyt, hol áztatott rajta, hol meg visszakívánta, mikor a vén Klári ócska, a jóból is rossz ebédei kozmásan böfögtek az orrába.
Az első szállítmány után másod, harmad nap ölben hozta hajduja a póstát. A hivatalos pultszerü asztal egészen megtellett vele. A bíróval közösen bontogatták, olvasták és gusztálták a mellékelt fényképeket.
Szerencsétlen özvegyek, asszonyok, lányok, férjüktől elvált anyák, gyerekesek és gyerektelenek, ákombákomos és finom gyöngyírásos, kitünő stilusu és rossz fogalmazásu, de valamennyien elsőrendü, gazdaasszonynak predesztinált, takarékos, pontos nők voltak. Akadt szerénykedő, sokat igérő, keveset ajánló, pénzes és pénztelen. Némelyik a bájaira hivatkozott, másik szükszavuan csak a fényképét ajánlta figyelmébe Régnernek.
A hivalkodó külsejű, tolakodóan parfümös szaguak közül utolján szerénykedett elő igénytelen, vidékies egyszesüségével egy lila boritékocska. Majdnem félrelökték, majdnem megbántották. A jelszó se kiabált róla reklámosan, felkinálkozón, mint a pestieken: hogy „Jó gazdaasszony ; kitünő rendtartó ; gondos nő a férfi boldogsága; tiszta asszony fénye a háznak, becsületet szerez a gazdának..."
A biró kezeügyébe esett, de utána se nyult a kevés izgalmat kínáló egyszerü levélnek, hanem újra vizsgálta a többit, a kiválasztottakat.
A jegyző csöndesen, sejtelmesen, de félve is bontotta föl. A borítékba szorult fényképet erőszakosan kellett kihuznia. Szalagszerüen körül volt pólyálva pár sor írással. Más vonásai voltak, mint a borítéké, nőiesen finomak, de keresetlen, majdnem iskolás egyszerüségüek.
A biró turkált a szétválogatott jelöltek között. Kéjelgőn szítta bortüzes orrán át a levegőt, hogy tágultak fujtató cimpái. Szürte a nyálat:
— Hej, ha én a jegyző urnak vónék, na, azt föl se hozom, kit választanék. Ajnye, micsoda képek! Ez aztán derék e fehérnép! Ezt szemelje ki a jegyző ur! Ezt! — turta orra elé a képet.
A jegyző ideges boldogsággal olvasta a szallagosra ollózott lila papiros tartalmát:
Igen tisztelt uram!
A Hazánk folyó hó 31-iki számában közzétett hirdetésre bátorkodom csekélységemet ajánlani be-becses jóindulatába: szeretettel, hitvesi hűséggel, ha meg nem bántom — a mellékelt fénykép ábrázoltja. . .
— Na, jegyző ur, válasszon má! Ne bajmolódjék avval a...
A jegyző átszellemülten remegtette, váltogatta szeme előtt a fényképet s az ajánlatot. Odatartotta felesége képét gyerekes örömében a biró pápaszeme elé s megrázta :
— Ezt választom. Ilyen kipróbált ajánlattal egy pesti se jöhet — foglalta össze lenézően a felkinálkozókat egy szóban.
Aztán a kisbirónak kiáltott ki:
— Bódi, fogasson be s azonnal jöjjön ide a fogatos!
A biró csóválta fejét. Gondolta, hogy milyenek a szerelmes gyerekemberek s az atyafi-részről valók. Csak annyit morgott basavérü kálvinistás parasztgőggel, mikor a kocsi előállt:
— Ha rajtam azt a csufot fejérnép megejti, az én küszöböm többet körösztül nem lépi.
A jegyző nem hallotta már, sebtiben, szeleburdian kezelt el a bírótól s futott a kocsira.
A biró pedig tovább vájkált a dámák szagos képei között; a szemrevalókból párat zsebre vágott, aztán odaszólt a kisbirónak is :
— No, válogass! Jó lesz a kászlira cifraságnak...
A falu egy héten belül csodájára járt a faintos uri népeknek az öreg biróhoz és a hajduházhoz, ami fülébe került az újult boldogságu jegyzőnének is. Loppal elment megnézni, de a biróné rajtakapta:
— A csodának visszagyüttem volna-e galambom, szülöttem, ha engem igy kicégéresít az emberem? Illen dámákkal — mondotta lenézően — egy tisztességes fehérnépet?
— Annál édesebb a kibékülés, édes biróné aszszonyom, ha annyi kényes-fényes dáma közül engem talált az uram legkedvesebbnek. — Elégtételadást véve, győző, de nem hivalkodó diadallal nézte le a sublóton közszemlére kitett fényképeket. — Nekünk az egymás megértését, a boldogságot az apróhirdetések hozták meg — nevetett bársonyos kacagással és elkövetkezett.
A biróné szineskedve köszönt, de csomóra ráncolt szájjal morgott utána: „A pápisták asszonyai milyen kevésre tartják a becsületüket."
Lábjegyzet
Megjelent a Balatoni levegőben c. kötetben.
