Árva Kenese
lehetett volna a cim alá irni e részleteiben megjelent apróságoknak, melyek együtt mégis egészet adnak.
Kis Vath együtt ült a szelid pappal, aki verseiben még mindig noviciusnak álmodta magát, a tanító költővel, ki a szentmise megéneklésében ajánlta fel a szivét és a kis város poétájával, aki kinálkozó jóság volt minden strófájában.
A poéták előtt hollókői aranylott pohos üvegekben. Vath asztalfőjét pedig körülbástyázták sárga vajkörtékkel.
— A széphazugságok kenyeresei vagyunk — kezdte Vath. — Hát a betyárromantika himmel bevont meséjét mondom fel boldogult anyám szájából.
— Apró emberke voltam egész bizonyosan, mert álló székben mulattattak. Szu nem eshetett bele, mert ha véletlen mentesitette házunkat a piros csizmás madár, akadt a szomszédban állni tanuló fi, vagy lány. És ez a terhes, öreg jószág dajkahűséggel vállalta és teljesitette kötelességét. Egy szálig kitanitott bennünket állni. Azonban olyan nevezetes látogatója egynek sem akadt az állószékben, mint nekem.
— Anyám mondotta, hogy igen abajgatták a pandurok Sobri szegény legényeit. Téli zimankó fujt s a keményre fagyott földön pattogott a zuzmara.
Apám a nádtetős padláson kukoricát morzsolt. A szobaajtón kopogtattak.
— Lehet — mondotta anyám.
Az ajtó táráson ur lépett be. Köszönt:
— Adjon Isten, kedves hugomasszony.
— Adjon Isten. Kinek tisztelhetem az urat?
Apám fent, a padláson, abban a pillanatban, a lemorzsolt kukorica helyébe egész vékával zuhantott a mérce mellé. Pillanatra gondolkodva vetette a betyár szemét a boltozatra, de megértette a zörgés okát s nyugodtan bontogatta szét a bekecse szárnyát és kis verklit huzott elő. Beigazitotta és azt mondta:
— Öcsémasszony, muzsikálok a kis fiának. Aztán leguggolt az állószékem mellé. A kintornát — pici jószág volt — elejbém tette és kezdte a muzsikát. Az volt az első nóta benne:
Zavaros a Tisza vize, nem tiszta, Rávezetem kis pej lovam, nem issza.
Szép nóta volt az a nóta. Nem varga költötte. Ahogy elkezdette, bámuló arcom lehorgasztottam. Kerek szemem lehunyódott s fekete bársonyát beárnyékolta a rojtos szempillázatom. A fényes, ébenimitációs ládikára tapintó ujjaim lecsusztak a gyermekámulatban. Jobbra-balra megingott vézna csipőm s madárhusu vállam. Tipegni kezdett két lábam. Fölemeltem kis karjaimat és illegettem a levegőben; csináltam a ritmusérzés első szárnypróbálgatásait.
A betyár komor arca földerült. Mosolygó vonásai között kisimult a széles, 48-as sebhely vágása s a kintornáját uj nótára igazította be:
— Ez az igazi nóta, nédd fiam! Erre szedd a kis bokádat — mondotta s a szeme végig csókolt.
A kintorna csavarja fordult egyet-kettőt a tengelye körül. Pittegett-pattogott s csak el kezdte pötyögni:
Fürdik a hold világ az ég tengerében, Bujdosik a betyár erdők sürüjében.
Én elbámultam, hogy ez más. Riszáltam-riszáltam kis derekamat, de aztán beletaláltam az uj ritmusba. A talpam elállt. Csak a riszálást folytattam és bizalommal nevettem föl az örömem forrására.
A szobában meleg volt s füttőzött a vendég. Ám a nóta végén csökönyösen megállt. Visszatartott apássága kicsordult belőle, állam alá tette tenyerét, melyet selyem párnázott ki, aztán kontyos fejem simogatta körül:
— Hugomasszony, a fiához sok szerencsét adjon az Isten! Mert nagy ember nyiladozik benne. De a nagy viz lesésével édesanyjának egyetlen gyerek se okoz annyi szenvedést.
Anyám akkor nem értette a dodonai szavakat.
Nagy, paraszti zavarában, mit a betyár arcának forradása okozott, dadogva kérdezte:
— Mivel szolgálhatok a köllemetes muzsikáért és hogy a fiamat ugy megörvendeztette?
— Hát mit adhat nékem hugomasszony? — kérdezte a vendég elutasitó szívesen.
— Hát e kis diónk termett.
— Hozzon lelkem, ha szívesen adja s a százszin selyemkendőbe kötve, kitett a bekecse alól egy kis ezt-azt. Nézzen, másutt is kaptam.
Ha emlékezném, elmondhatnám, hogy maszatos kis kezemet összecsókolta. Mert jó sziv fütötte a betyárt, csakhogy igen könnyelmű volt. Aztán kiemelt az állószékből. Megillegetett, mint apa a fiát. A térdére ültetett s meglovagoltatott! — Gyü, Ráró! Gyü, te Betyár! Aztán fölemelt a magasba, hogy fejem majd az alacsony, vaskos boltozatba nem vágódott.
— Az apád fiát, nézz a csillagod után!
Aztán letett hirtelen. Aztán beleizgult a szijas nadrágjába. Rántott a vállán.
Anyám fél öröm, fél rettegés között kisérte minden mozdulatát s igy kihuzódva, félszemével hátra pislogva, mondta az ajtóból:
— Tessék várni. Azonnal hozom a diót.
A betyár látta, hogy a padlás felé tart anyám. Tudta, hogy férfi morzsol ott kukoricát.
Statárium és vérdíj volt a fejére kitüzve. Elérzékenyedett, hogy ebből a meleg fészekből menekednie kell, mikor csupa jóság és puha irgalom járja a szivét. Nagyot fohászkodott a visszahozhatlan életén: „Ha a rendes élet nem is adott volna szép juhásznékat, gömbölyü csapláros lányokat az ölembe, kérges tenyérrel és a törvény istrángjai között nem élném a farkasok életét”. Mikor elhallgatott a morzsoló s az anyám gyáva kopogása megállt a padlás feljáróján, bekecse alá rejtette kis csomagját s a kivertségére ébredten, kilépett az alacsony szemöldökü ajtón.
Apámék sietve izgultak le a padlásról, mert anyám lihegve adta tudomásul:
— Itt van Sobri...
A betyárt a kiskapuban találták s visszahőkölt fejük a kamara ajtajából.
A betyár dacos fejjel kiállva a veszedelmeknek, megindult a faluvég felé.
Apámék nekimelegedtek s bebujtak a szobába, hogy a hóna alatt nem vitt-e el magával engem is?
De az állószékben találtak s napokig kinlódtam a tánclépésekkel: Csecse, a a a, bé bé... a a a.
Apámék pedig közben tárgyalták Sobri arcának a forradását. De becsületes szivükhöz árnyalatra se fért hozzá, hogy föladják:
— Kétszáz forint van a fejére kitüzve, aki nyomára vezet.
— De nem vétett a legyemnek se — felelt apám önmagának.
— A fiamat megtáncoltatta — lelkendezett anyám és karjára véve végig játszotta a betyár szereplését apám és bátyáim előtt, akik elszomorodtak a betyár kitüntetésétől.
Apám pedig a hirtelen hajló téli estben, elővette Esterás Pál nádorispán könyvét, a Szüz Mária ötvenkét legendáinak szombattyát és betelhetetlen vággyal olvasta a megbocsátásra:
„jámbor és Szent életü Barát, midőn uttyában csak egyedül egy sürü erdőn menne által, azon erdőnek az közepén egynéhány fosztogató Tolvajt indita rá az irigy Sátán, hogy mindenéből kiforgatnák . . . magát igen megverék, ugy hogy minden testén az vér folyna alá a földre. Ime azért az Istennek nagy csodájára az földre leborulván, nagy fohászkodások után fölkiálta az égbe: Én Uram és én Istenem, a te Szent Anyád kedveért, engedj meg nékik.”
Ős Vath apám és anyám megelégedetten hajtották álomra fejüket s jó szivükbe beköltözött a nyugalom.
Májusban már kézenfogva vezetgettek — folytatta kis Vath. — Ha elfáradtam, fölkéretőztem anyám ölébe. A boldogult mindig emlegette, hamar tudtam járni.
Évenként ujabb és ujabb kép rögzült lelkembe s a mai ünnepségekből kialakul a fürdőavatás teljes körképe.
A nézőtér kötéllel volt körülkeritve, mint Arany Toldi-jában. Igen fiatal nyárfák rezegtették még leveleiket s apró ágaik óriásira tárt karokat, a karcsu, sima, fehér törzsük hatalmas átmérőjü derekakat igértek a jövő nyaralóinak.
Anyám lefizette az ezüsthatost s a tanító tréfálva csipett az arcomon a pénztárnál:
— Te nagy legény vagy. Téged se lehet beereszteni fizetés nélkül — s anyámé helyett az én markomba nyomta bele a visszajáró öt krajcárt egy kopott vörösréz négykrajcáros és egy krajcáros képében.
Anyám boldogan a karjára kapott s bejárta velem a deszkapavilont, a nád és deszka-fürdőkabinok táját. Elcsodálkozott a nádas közé vájt tiszta, szélcsendes öblöcskén, ahogy beszaladt hátára hosszu nyujtózással a hidacska.
Erre-arra ilyen bámészkodók ácsorogtak.
Egyszercsak muzsikaszó hallatszott, pisztolyok durrogtak s a kaszáló füvét gyereksereg lepte el és tömeg tódult jobbról-balról a község felől a bandérium nyomán.
A pántlikás lovasok a kötél-kör előtt megálltak, rendezkedni kezdenek, de a sereg agártól megzavarodnak lovaik. Prüszkölnek, ágaskodnak, csökönyösek és igy az uri fogatok megérkeztéig illően nem fogadhatják a nábobot, a pozsonyi diéták nagy szónokának rokonát, aki nagy eleje dicső kortársának, Széchenyinek pár igéjét segiti valósitani.
Uj pisztolylövések, majd mozsár durrogása következett. A tanító fölállt és vele a falu rendező-bizottsági tagjai: a biró és az elöljárók, a reformátusok lelkésze, a kath. plébános és a jegyző köszöntik a Nábobot. Lábánál és a papokénál az agarak fekszenek már.
Az öreg tekintetes most se csinált parádét. Homokfutóján jött ki csak és öszvérét a versenyszamarak a maguk nyelvén üdvözölték.
Lengén hűs szellő botorkált a falu felől. A viz szelid fodrot vetett. A tekintetes nábob, megyei virilista lekezelt a falu képviseletével, az egyik lovas elkiáltja magát:
— Gyün a vitorlás!
— Csupa ászló! — toldja a másik.
— Nem győzi utól a motoros.
— Jó szele van. Iránt gyühet, nem köll kerülni neki...
Anyám a parolázásokat nézte s öröm futotta el szemét, hogy apámmal is lekezelt a nábob.
Én fölálltam az ölében, a szemem kitágult s az ezer millió aranylemezzé tört vizen sikló, nagy fehér csodát bámultam — mondta anyám később — kitártam kacsóimat a nyujtott karocskám végén és tértávolsági csalódással akartam megtapintani, mint a holdat, az Istenke kalácsát s a csillagok égi ragyogását.
Közben a menyasszonyruhás megfoghatatlanság mintha megbicsaklott volna, erőszakosat fordult és óriássá nőve tartott a parttal szembe kifelé. Fehér-csillagos piros zászlója röpködött, orrvitorlája, akár horpadozó bádog, pattogott. Fekete teste óriás bójává gömbölyödött, melyből kiszurt orrának a rudja. A sok-szin pántlikák körülfolyták:
— Csecse, csecse, csecse! — lelkendezett csöppnyi fesledező elragadtatásom. Anyám rámondta. Az ám, Csecse, csecse a kis Vathnak.
A motorcsónak lapos fenekével kijárhatott a fürdőző hidhoz. A csónakból a nábob vendégei szálltak ki.
A vitorlástól csónak szabadult el s vendégeket hozott szintén.
Megbámulták őket s már ujságuk elfeledtette a fogadtatásukra elsütött pisztolyok és mozsarak dördülését, mitől ujra megvadultak a lovak. Izgalmas rendezkedés s fékezés következett.
Mikor ki-ki felismerte a vendégeket, egymásnak mutogatták:
— Az a piros nyakravalós a Dulmi Püspök.
— Az a kis szakállas ember, aszondják költő. — Tették hozzá nevetve: — Talán pénzkőttő?
Az urak összeálltak, a papok s jegyző, tanitó bevonásával és röviden meghányták-vetették a sorrendet.
A bizottság tagjai fölszedték székeiket s a dobogóra kitett asztal köré telepedtek. Az asztalfőre a nábob ült. Ugy, hogy elláthatott jó messze a sikon. A tanitót a háta mögé szólitotta, ha nem birná a szeme, ő legyen az ókuláréja.
— Né, — mondta anyám, — a tanitónkat hogy megbecsülik.
Valaki a hátunk mögött ellenzékbe ment:
— A pápista mester jó talpnyaló lehet.
Pedig a daliás ember nem állt a tányérnyalók alázkodásával, hanem értékének tudatával.
A nábob pátriárkális felsőbbséggel kezdte:
— Hogy nektek emlékezetessé tegyük ezt a napot, fényes ünnepséget rendezünk számotokra. Vegyétek eszetekbe, hogy amikoron megalapitottuk a fürdőegyletet, rátok is gondoltunk. Szép gyümölcsöseitek vagynak, ültettek tyukot, keltettek récét, ludat — csöndes morajló röhögés, mert a paraszti ész libát, csibét kelttet — hogy hát ezekkel ne köllessék Veszprémbe mennetek, milleny jó lesz helben eladnotok. No hát, a lölkötökre kötöm, törődendjetek ezekkel. Figyelmetekbe ajánlom a zöldségtermesztést is, mert annak is jó keletje leend. Csinositsátok lakásaitokat. Jó pénz üti a markotokat. De hogy a legnagyobb magyart kövessük, egy körmöci aranyat teszek le, amétök a legszebb lovat tenyészti és a legjobban futtat esztendőnként. Böcsüljétek meg az ide édesgetett fürdőzőket. Akkor Kenese fölvirulhat. Isten áldása legyen rajtunk!
Az öreg ur még bicegett, aztán hordónyi hasával leült és sokáig erősen szuszogott.
Háta mögött kendő lendült a levegőbe. Éljent ordított a nép, a pisztolyok és a mozsarak a jeladásra pukkadoztak, mitől a lovak ujra vadulni kezdtek.
Az urak egymás után szorongatták végig az öreg ur kezét.
— A fenét, nem kenyerem a beszéd — ütötte el és kezével eltartotta magától az utolsó gratulálókat, mert igen megszorult a levegő körüle.
Mikor meglátta hátrapislantva a tanító lobogtatott zsebkendőjét, odaszólt:
— No csak legyezzen, öcsém uram, mert az ájer igen rekkenő. Aztán kiáltsa ki, hogy következik a lófuttatás.
A népet elterelték a pályáról s fölállt husz lovas.
A tanitó fölolvasta ötnek a nevét; köztük Nagy Vathot, a bátyámat is, aki tizenöt esztendős, vasárnapi iskolás kamasz volt csak. Nagy csikóló rágta a zablát alatta s féltékenykedve nézett a szomszédaira. A lődözés és a sokadalom nagyon idegessé tette a lovakat.
Ős Vath a szérüben szokta rajcsurozni Tatárt s már a középső bátyám is tudott lovat ülni a szőrén is.
Tatárra nyereg hiányában most is anyám vásott nagy kockás keszkenője volt rászijazva és szabad kengyel lógott egy hevederen, hogy bátyámnak legyen miben megfesziteni a lábát.
Indulást jelezve, a tarackok eldurrantak. A lovasok nekiiramodtak. Egy keresztül bukott a megbokrosodott lova nyakán azonnal, a másik dögje csökönyösködött, a harmadik, mikor a lovasa rápálcázott — nem érezve a kocsi rudját, hámot s istrángot — mint a szamár, lehengeredett a földre.
Nevetés, kiabálás, népies tanácsadások között csak a Nábob kisérte figyelemmel a futtatókat, kik közül egész lófejjel a Tatár ért be előbb.
— Kié az a hókafejü?
— Ős Vathé — mondta be a tanitó.
— Irja be elsőnek minőségre is. Az a vasderes, a Kun Józsefé, nehéz nagyon.
Megismétlődő és váltakozó szerencse között öt ló ujrázott s abból a hosszu száru, hosszu testü Tatár uszott be elsőnek. Másodiknak a vasderes, harmadiknak az első gazda sárgája.
A Nábob felállt és nagy figyelem között kiosztotta a dijat. Aranyat a Tatár kapott. Apám önérzetesen vette át. A habos, remegő Tatárhoz odavitt anyám. Bátyám ölelve borult az izgatott ló habos nyakára s apám is nyakon veregette. A második két ló közül öt forintot a Vasderes, a Sárga pedig ezüst pengőt, két tizkilométeres fuvart nyert.
E jelenetet igazi kamasz lelkeknek való számok követték.
A pék, a szamaras Kun, a sánta kőmüves szamarai elfoglalták már a versenyző lovak terét. A pisztoly, mozsár csakugy elsült a futtatás megkezdésére. A keresztes hátu állatok nem izgultak, nem remegtek. Komolyan várták az indulást, az éretlen, kinzó nyergelők nélkül érkezett be két füles. A másikak a fejükön át — kirugva hátra — levetették a szőrén ülőket s nagy nyugalommal félre álltak legelni a fübe.
Egy rudon három pár kalbász ingerelte a kamaszokat, hogy kirágják belőlük az ezüst forintot.
A három nagy lekváros lepény szintén ezüstöt igért. Kamaszok hasaltak neki, mint a szaftos kolbásznak. S az egy ezüst reményeért öt forint ára kárt tettek ünneplő ruháikban. Az állukra szakállt vont a lekvár. Orruk hegye is kulimász lett. Ezüst huszas is ütötte párnak a markát.
A Komor Péter csizmadia sértődötten értesült a hatosról, de Szücs János örvendezett fia huszasának s bohém elégedetlenségét kifejezve rárippant fiára, hogy szálló ige legyen:
— Csak párja volna!
Mikor vége volt a vulgáris sorozatnak, gratuláltak a nábobnak:
— Bátyám a kivitelben megtetézted Jókai fantáziáját.
— Na azt még nem. De megtetézem: mert a Magyar nábob Kárpáti Jancsijának Pünkösdi királyságában sehogyse fordulhattak elő a következendők: Tanító ur adja ki a jelszót, hogy fürdőnyitás s mindenki helyezkedjen el a parton.
Mikor rendben állt mindenki, ott hagyta a söröző asztalt a nábob és intetett a mozsarasoknak három kendőlobogtatással.
A dörrenésre a nádas mögül két dereglye méltóságoskodott elő és ahogy kieveztek a fürdő elé, ketté váltak s az öbölben lebocsátották a háromszáz öles hálójukat.
— Mi e? — Mi lesz itt? — Ni halásznak! Akkora hálóval!
— Iszen ezek egy hét alatt kifogják a Balatonból még a békákat is — sápadt el néhány orvhalász, gyalomos és jegelő téli hálós.
Azelőtt csak Siófokon használták a Tiszáról hozott nagy hálókat és a lapos fenekü dereglyéket. Ezeket a kis keritő háló és a fából vájt bödönhajók előzték meg.
A szakállas embernek megáll kezében az ón és tétováz a vázlatkönyvében, hogy mint és mit huzzon meg a lelkében idegenül álló lomhaságokból. Ő Mészöly Géza, a balatoni kopasz partok, bödönyhajók, opálos ég-viz szinbe költője s ma sziporkázva csillog a viz, Tihany lila sziget, a Dodó-vitorlás egy habcsoda s ezeken a lomha gályákon nem talál semmi festőit.
Mig igy ingadozik s beteg, szépségekből kifosztódó lelke nem tud uj szint, uj környezetet fölinni, addig pár lépésre a fiatal Aggházy sarkig tárt szemmel issza lelkébe a derült eget, a habba öltözött vitorlást és az ujszerü halászati képet. S az elmenők és a megérkezők kettejükben személyesitődnek meg.
De ott a legszebb és legüdébb kép: a vizbe vivő hidon fehér ruhás lányok vincognak futva. Mezétlen a lábuk, hab a ruhájuk, kibontva leng a hajuk. Öt pár tündér a ragyogó vizben, a hulló napözönben...
A szellő lengve siet eléjük s hódolatra készteti a Balatont is, hogy alázkodva nyalja meg a lépcső vizszintjén nyugvó lábaikat.
Uj jelre uj tarackdörrenés — a tiz lány belehull a zöldes habokba s ruhafodor, vizcsipke összeborulnak.
Ennyi szint, ennyi világosságot már Aggházy ecsetje se bir meg, Csók István kellene hozzá.
Ahogy kikelnek nagy sikongások között hullámágyaikból, tiz gyönyörü sellő, csak a költő csodálja meg; de szava neki se lesz rá egész költészetében; vitorlással, halász dereglyével, sőt Mészöly bödönyhajójával együtt sok másra se.
A halászok kihuztak a parthoz közel, hogy hadd lássa a nép. Ladikján a halászbérlő is kijött.
— Na Rosemberg — nyujtotta neki kezét a nábob — egy lépéssel előbbre volnánk.
A vörös ember groteszk alázatossággal hajlongott:
— Azt szeretném, tekintetes uram, én is ...
De már nem figyel rá a nábob, hanem odaint az urak felé:
— Lesz még valami?
— Szavalás — feleli a tanító.
— Aztán valaki bocsássa el a népet, mert este lesz. A költő a fehér léckerités mellé erősitett lócákra állt, szakálas szelid fejét szomoruan hordta körül s kiröppent belőle:
Azután ódai lendülettel szárnyalt egyre följebb a saját szerzésü verse:
Köszöntlek lelkem Tusculanuma Borágövezte ormaid tövén, Hol a dús nádas ős regét rezg, Ezüsthidat épit a holdsugár.
A nábob bágyadtan bólintott; a festők figyelemmel hallgatták: az ünneplők várták a helyeket, ahol tapsolhassanak. Poétaértő finom lélekkel csak a Dulmi Püspök csüggött rajt és veleszállásának jeléül szelid, szép kék szemén boldog izgatottsággal igazgatta a szemüvegét.
A jó nép mulatott, mint a lakodalmi, névnapi rigmusokon. Igy örökődött az már eleik véréből beléjük, hogy a hegedös, igric nevetségre való: udvari bolond.
Szavalás után a szép, fehérmegyei tiszta tipusu, szerény méltóságában is mosolygó biró lép elő:
— Tekintetes és nemes Uram! csengett a szava s az oszladozó tömeg megállt. — Jó szivvel megköszönjük, hogy a falut, akinek fejévé rendelt az isteni végezés, igy megörvendeztette. Volt részünk nekünk a magunk mulattatásán kivül magunkba szállásra is példánk. Mert ime a kócos, likas zabon, ostornyélen tartott ló csökönyösen vissza crukkolt, a jól nevelt állat pedig a gazdája örömét hizlalta. Tanuság volt nékem az a tiz fehér ruhás leány is arra, hogy itt a fölfrissülést, a gyógyulást keresik, akik ide jönnek. Példa rá az fiatalság, ámbátor példa arra is, hogy a szemérem ellen ittenék senki se vétsen. Isten áldja, Isten oltalmazza ezért a falum népével összütt Tekintetes, nemes urunkat.
— Köszönöm biró uram!
A helyre beszédért az urak megszorongatták a biró kérges tenyerét.
A karórágók megszólták, a jó lelkek büszkék voltak a birájukra.
Utána cigányzene vette át a csend és nyugalom birodalmát.
Ős Vath a feleségéhez lépett:
— Menjetek haza. Én is haza sietek.
Aztán, hogy meg ne szólják fösvénységgel, azoknak fizetett néhány liter bor áldomást, akik huncutkodva erre fölhitták.
Anyám Ferencnével vitt, vagy vezetett hazafelé. A káposztás kertnél betértek. Kemény, cserepes földje volt az előző esőktől, a rákövetkező szeles időjárástól.
Ferencné nem vette ölbe a fiát, mert idősebb volt nálam, hanem kézen vezette.
A nagy beszélgetésben huzta a gyereket, aki csetelt-botolt utána. A kertjük végében kis vizgödröt lépett át s fia keze kimaradt a tenyeréből. Lépés közben magával rántotta a fiát s az éles göröngyökre vágódott arcával. Állát összetörte, orrából vér bugyogott és sirt, mert a nyelvét is összeharapta.
Anyja, hogy enyhítse fájdalmát, bosszura ingerelte:
— Rugd meg a földet! — és toppantott maga is a hantokra.
Anyám fájdalmasan, ősi magyarságát érzően jegyezte meg:
— A földet vétek bántani, mert visszabosszulja az embert.
Ferencné mintha mit se hallott volna, annál nagyobb erővel taposott a göröngyökön s korholta a gyerekét:
— Rugd meg! Rugd! Igy a Feri! Igy!
A gyereknek csak, mikor lecsillapodott, kidühöngött érzésében a fájdalma, akkor törülte le zsebkendőjével álláról a véres nyálat.
— A földet szeretnünk köll. A föld hordoz hátán minket és táplál bennünket és halálunk után eltakar, hogy ugy ne vesszünk el, mint a vadak.
Volt ebben rokonság az áldott fehérmegyei költőnek, Vörösmartynak lelkével. Anyám is a biróval együtt onnan származott Kenésére s ott muzsikálta szivében a szó:
Ez éltetőd s ha elbukál, Hantjával ez takar.
Apám igéreténél valamivel későbben szabadulhatott csak. Mikor betoppant, első szava volt a mentegetőzés:
— Megkéstem, de ez a fránya bor, meg a társaság... Rendben vannak az állatok? — fordult Nagy Vathoz. — Na, elmehetsz a Fördöhelre — s egy hatost kotorászott elő zsebéből — odahajította: ha valamit megkivánnál. De a kilenc órai harangszó itthon találjon.
A gyerek duzzogásából felvidulva, kiosont. Apám pedig, ahogy anyám ölén elaludtam, melléje ült s azt mondta a hold világánál:
— De szép vagy, Juli.
— Ej, ne ellenkedjék, mosolyodott el anyám s a karjára tett dolgos kezet elhárította a könyöke emelintésével.
— Azt tartod, a bor beszél belőlem.
— Ivott.
— Semmi se az. Egy-két pohár. Odagyün a tanító. Köszönt, hogy örül, mert én nyertem el az első dijat. Hát füzetni köllött még egy litert.
— Fölváltotta az aranyat?
— Volt eszembe! Itt van a s ahogy a mellényzsebből előveszi, megcsillan rajta a hold szelid fénye.
Anyám megenyhül:
— Hát apjuk — csordul le szájáról a családias megszólítás most már bizalmas szeretettel és nagy megbecsüléssel — tudja, mit gondoltam, a Tatár első lett, aranyat kapott. A lóasszentáláson, ha Isten segitségével elvinnék a katonák alá...
— Ej, de jól gondolkodsz, anyjuk.
— Aztán avval nagyot törleszthetnénk a maradék adósságunkon.
— Né, te csak áldott jóság vagy! s megcsókolja egészséges paraszti hálával.
Anyám hagyja. Ebben az érzésben egyek voltak egészen.
Apám a dereka után nyul, hogy körülkarolja. Anyám kifejlik:
— Ne, aptya, nézzen a nyolcadik már és úgy szégyellem. Nem vagyunk már egészen gyerekek. Mit mondanak!
— Mindig szebb voltál, ahányszor gyereked született. Emlékezzél, hogy az utolsónál is gyerekágyadra ültem. — Te kétségbe estél, hogy már hányadik, de olany voltál, mint a kinyilt rózsa. Ha le nem tudtam volna birni férfi erőmet, harmatosságodban agyonöleltelek, uj szerelemre csókoltalak volna.
Anyám elpirult és elérzékenyedett a meghatódottságtól. De aztán a megszólástól való félelem, a röstelkedés jó tanácsra igazitotta be ösztönét és beszélt, hogy eltérítse aggodalomra okozóját, mint az Ezeregy éjszaka Seherezádéja a halált.
Ős Vath vetkőzni kezdett s Pázmány Péter gyönyörü imádságának esti gondolataival aludt el.
Lipót zsidóhoz betoppant a boltba Ferenc.
Az ősz segédet, Fájtlit találta, aki iskolatársa volt:
— Te Fájtli, itthun a ténsur?
— Ben van — intett fejével az ajtóra.
— Aggyál a gyereknek két krajcárért cukrot, ha kigyüvök lesz pénzem, kifüzetem.
— Mér akkor lesz pénz? — engedte magát tegezni, de nem viszonozta.
A deákosan könnyelmü Ferenc odavágja nyeglén:
— A fene beléd, hát ád a gazdád kölcsön, aztán lesz.
— A zsidó a leszre, meg a majdra nem ád!
— No ne ellenkedj! Legalább mérd ki, hogyha kigyüvök, ne kölljön várnom — mondta elbizakodva és ment be.
Bent szembe vele az udvar felől Ős Vath lépett be. Mindaketten meglepődtek. De a könnyelmü Ferenc találta föl előbb magát:
— Te, Vath pénzt hozol. Én pénzt kérek.
— Épen én hozok.
— No, majd meglátjuk. Ténsur, a tinóm mellé párt köllene vennem, mert ez a semmiházi szolgagyerek megszakasztotta a párját. Kénytelen leszek mészáros kezére adni. Amit kapok érte, nem adnak a vásáron a másikhoz illőt.
A zsidó a Talmudból pillantott föl:
— Olany kalappal köszön az ember, amilleny van. Amillenyt kap, olat vegyen. Vagy adgya el a jót is. Asztán vegyen összeillőt, ha gyöngébbet is.
— Nem tanácsért gyüttem.
— Kölcsönt pedig magának nem adhatok, mert ugyis van adóssága nálam is, a veszprémi papoknál is, a sporkasszába is. Nem dobhatom sárba a pénzem. Csak annak a kamatját győzze törleszteni... de avval is adós. Mintha ott se lenne Ferenc. Ős Vathoz fordult a boltos.
— Üljön le szomszéd. Ezen felhorkadt Ferenc:
— Kifüzetem a rongyos pénzét, de ne kapcázzon az emberrel!
— Csak mennél előbb, mert a türelmem fogy és dobszón adom el.
Ferenc dühösen fordult s bevágta maga után az ajtót. A zsidó nem szólt, de megvetően nézett utána.
— Nézze Ős Vath, az Osztályföldje mellett van ennek a semmire-kellőnek a földje. Vegye meg.
— Nincs énnekem arra pénzem. Örülök, ha kifüzethetem az adósságomat.
— Hallom, jól eladta a csikaját.
— Hát ahogy a katonaság veszi.
— A nábob szólt mellette.
— A főbírónak.
— Az a futtatás egészen kitisztitotta magát az adósságból.
— Ki ám, az én, meg a feleségem futtatása.
— A felesége okos asszony! Tudom, meg is van a vásár.
Ferencnél tiloson orozott hal sül-fől. Egy része tepsiben ecetesen-foghagymásan, a fazékban paprikás hal. Sütnek kirántott halat is és finom süllők halomnyi ikráját, derekát. A hozzá való zsirt orozott halon csereberélték, másként már nem jutna rántásnyi se. Forgolódik Ángyán Klára s pazarlón öntögeti a zsirt s rakja a tüzet, forgatja az ecetbe pácolt halakat.
Tágra nyitott csodálkozó szemmel kisértem mozdulatait. Pöttöny, de ésszel fölértem, hogy nálunk sohse esik ilyen eldorádó. Olyan módján, de mindig van mindenből mértékletesen.
Meg is kérdeztem a szomszédasszonyt:
— Asszonynéném, mél esznek eccel csat tenyeret, máskol meg annyi halat?
Kellemetlenül érte a tudakozódásom, a gyerek igazság.
— Mert nem vagyunk fösvények, mint anyád. Délfelé már megérkeztek a gyerekei, mert a halbőség hazacsalta őket.
Terített az anyjuk. A cseréptányérak mellé se villa, se kés nem került, csak bádogkanál. A messze eső tányérak közét telerakta tepsikkel, lábasokkal, hogy a faragott vén jószág roskatagon nyikordult meg a terhes pazarlás alatt.
Mohón, csámcsogva látott neki a család, köpködték a halszálkát, vele a kenyeret. Nem nagyon rágták, tisztogatták le a csontokat, hanem az asztal alá hányták s a kutya és a macska marakodtak rajta tovább, amit egy-egy nyüszögés, macska morgás, köpködés jelzett.
Tágra nyitott szemüen lestem, hogy mikor kinálnak egy ropogósra-resre pirított szárnyat, farkat. Utóbb a kutyának szórt, lekaparatlan tagokat is esennen kisértem szemmel az asztal alá s a szájukból is kikivántam. „Micsoda jó mód van itt most!” eredt meg nyálam a gondolatra s édesen nagyot nyelve kortyantottam le. Aztán tovább néztem az evésben kiizzadókat: „Milyeneket nyelnek! Hogy csámcsognak! Jaj, az az ecetes-foghagymás, forró zsiros halszag!” csurgott utána a nyálam s még a szájam szélén is kifolyt. Az étkes Ferencék nem gondoltak vele. Éhesen, mohón tapadt étkükre a szemük, mint hogyha egymás elől ették volna el a táplálékot.
Végre szájam kiszáradt s egy pár korty nyál jött már csak a torkomba. Az is kesernyés volt.
Szédültem, elkábultam s ájultan rogyok össze. Csak akkor kaptak hozzám. Mosdattak, élesztettek. Életrekeltés után kináltak három féléből is. Nem tudok enni többet. Betegen vittek haza.
Anyám ősz fejjel is el-el beszélte s gyerek nem lehetett nálunk, hogy meg ne kinálja:
— Ne, lelkem! a fösvénytől telik, de a torkostól nem is jut — mondotta és a kenyér szegésekor késével keresztet hányt a fenekére.
Kis Vathot lirai hangulat lepte meg:
— Az apám parasztember volt. Földturó, feltört tenyerü, de a maga ura. Lerótta adóját s a haza vagyon és személybiztonság cimen visszafizette. A föld nem parancsolt neki. A föld hivta: szerelmes szóval, tavaszi szelek repeső könyörgésével, hogy hasítson sebet a tagositott arcára s a szivébe fordítson magot. Hogy aztán nevelő erő által kalászba csörtettesse a nappal, enyhe és friss éjszakák üdítő harmatával és megérlessze véres verejtékre: bronzos barnára lesült kenesei szőke ugorok s feketére piritott kunos fajták kaszája alá.
Az apám is haladt s azt szándékolta, hogy én is kövessem. Eleget szerzett, három fi megél azon.
De engem nem hítt a barázda: hasztalan vert madara, a fürj s lantosának, a pacsirtának is csak az éneke érdekelt.
A hullámzó buzatenger helyett a nagy viz szerelmesitett ringó halászdereglyéivel, nádasaival és füzeivel. Barázdának csak a hajókázás tetszett. Madaraimmá sirályok, szerkők, bujárok, szürbe huzott nyakkal evező méltóságos gémek avatódtak. Szinekben csak az ég kékjét szerettem, mert lefestődött a nagy tóban. Foglalkozásul a halászat, a hajózás tünt fel nemesnek. Valami ősöm csavargó vére költözött belém, pedig jó századok óta a polgárosultság nyugalmas barázdáin taposták az eke nyomát.
Már kinőttem az országut porából, hol játékainkat meg-meg zavarta egy-egy vágtató uri fogat, éngem, aki álomból szőttem jövőmet, halászdereglyén indultam el, de vitorlafeszülés a vágyam.
Az utcakapuban álltam. Szélesre szelt lekváros kenyér alá lapult kis maszatos tenyerem s a lekvár nyomai szakált, bajuszt vontak szájam köré.
A szomszédék kiskapujában is megjelent egy kunos kis fej. Hozzám iramodott dicsekvően:
— Józsi, nédde, lekváros kenyér! A pajtás tette magát:
— Bánom is én!
— No, gyere, haraphatsz!
— Nem köll.
Előttem majd a szemét vetve ki, simaszőrü, penésszin kutyánk állt esdeklő szemekkel. Ha tudna, megszólalna: „Kis gazdám, adjál még!” Hátrál-előréz, ágaskodik és első lábával nekitámaszkodik a gyerek mellemnek. Apró legényesen magasra tartottam inyességemet, hogy el ne vegye Penész s kincstartó kezeim miatt a mellemmel löktem el magamtól előre:
— Fene beléd, Penész!
A kutya tisztességérzéssel leült farkára. De megszólalt bennem a kutyaszeretet. Haraptam a mázas eledelből és Penésznek köptem:
— Ne, Penész!
— Mér acc néki? — mondja Rózsa. — Harapd le a lekvárját. Aztán csak kenyeret pökj neki!
— Mi közöd hozzá?
— Kutyának az is jó.
Penész hálásan tüzel hűséges szemével kis gazdájára és semmibe se veszi a Rózsát.
— Azért olyan éhenvesző a tietek — vetem oda.
— Mindig a szemétdombokat járja.
Szomszéd Józsi őméltóságát is odacsalja a beszéd.
— Gyere le a Balatonra! — mondja a szilvalekvárizre ébredve.
— Förönni?
— Megtanítalak uszni — a gusztusos kenyér láttán nyel a nyálán, hogy csak ugy kortyan: — Adj egy harapást!
— Most már nem. Előbb imádtalak.
— Ha nem, edd meg magad.
— Ugy is. Csak a Penésznek adok.
— Ne annak adj. Adj nekem — irigykedik-fösvénykedik Rózsa.
— Megtanítalak uszni — igéri ajándékozón Jóska
— szedek csuhát, gyéként. Nyalábba kötöm. Ráfekszöl. Aztán uszol.
— Na harapj — kináltam eléje a kifecskefarkozott karajt.
— Mekkorát haraphatok?
— Ekkorát e! — mutattam az egyik csücsökre. Józsi éhes vércsekölyökként fülig táltja a száját és belevágja fogát a kijelölt területkébe. Aztán fölkapja az állát, szinte azzal feszíti le a szilvaizes kenyeremnek majdnem a felét. Nem birja befalni a darab étket s kézre veszi.
— Adjál nekem is — könyörög a lány nékem.
— Adjon a szeretőd, Józsi. Én nem adok, ugyis akkorát letört a szodé.
Józsi hűségesen ketté harapja neki a kenyerét. Talán annyit csal, hogy a lekvárosából fal öregebbet.
Rózsa csámcsogja. Aztán lenyalja az ujja hegyét és torkoskodva körülnyelveli a szája szélét is.
Penész is nyelint nyelvével az orra körül. Maga alá vágja farkát. Ráül és türelmetlenül tappog egy helyben első lábával. Köpök neki az utolsó falatomból.
Uzsonna után megindul a tanakodás:
— Aztán há menjünk?
— A fürdőházhoz.
— Óó, azt hiszed, engednek ott fürödni?
— Hát a hajóhidhoz!
— Hát gyertek! Megerednek.
A nádszélben Józsi neki lát a csuhé-kákalevél szedésének.
Addig kis Vath a sekélyesben két tenyerére támaszkodva, fölveti két lábát a viz színére és irtó csapkodást visz véghez egyhelyben; majd csobogva-locsogva megindul a két karján járva. Tutol, fütyöl a szája, mint a gőzhajóé. Józsit kellemesen emlékezteti a szilvaiz édessége, nagyoskodva neveti:
— Megy a Helka!
Még jobban buzdulok. Eszeveszetten tutolok: Tutúú! Aztán csenget a nyelvem: csinglingiling. Jóska öregeskedik:
— Ez az első csöngetés!
Még kétszer csenget a szám. Azután még irtóbb föcsölést, csobogást, locsolást végezek. Annál öregesebben jelenti ki Józsi és nevet hozzá:
— A Baross!
Mikor jó ölre valót szedett a gyékényből, miből, füzvesszővel nyalábba kötötte. Maga elé fektette deréktájon és uszó mozdulatokat végzett előttem. Oktatott közben:
— Béka-uszás. Öreg fejszés. Hanyatt uszás. Oldalvást.
Utánzom. Penész ott ugrál-örvend körülem. Mert egy kutyahűség mindég kisért életemben — asszonyé, vagy ebé, mindegy, de kisért.
Egy hét leforgása alatt sikerül annyira vinnem, hogy néhány pillanatra a viz szinén tartom véznaságomat a köteg nélkül is.
A másik héten már hosszabbat uszom.
Elég gyerekkel találkoztam, eldicsekedtem nekik s husszor neki vetkőztem bemutatni a tudományomat.
A gazdag Vörös Jancsi gyerek orrhangon fitymálta ki:
— Ugy uszol, mint az öreg fejsze nyelestül.
De nem lehetett kedvemet szegni. Már a nyakig érő vizbe merészkedtem.
Kenesének volt a leghosszabb molója a Balatonon.
Az uszni tudást a kikötői nagy vaskampóktól számitottuk, mértük.
Egy-egy hidláb meghaladásánál lelkendezve mentem a gazdag Jancsi elé:
— Máma az első lábig usztam. — Ma az első kampóig. Ma a második kampóig, a derekáig, a lámpaducig...
A rátarti gyerek tehetetlen felsőbbséggel vágta szemembe:
— Hadd lám, na!
Lerepült kis kék ingem, szennyes hétvégi gatyácskám. Ágyékam köré csavartam foltos, lyukas köténykémet szemérmesen. A hid korlátgerendájára ugrottam és csak ugy zuppant-feccsent körülem a zöldes viz, lemerültem. Fehéren habosodott fölöttem. Gyürüzött, haragoskodott és temette véznaságomat és kezdett simulni fölöttem, mikor uj léket ütöttem a fejemmel rajta. Aztán megrázkódtam, mint a pöröntyös eb s csobogva megindultam a viz széle felé. Olyan föcsölést vittem véghez, hogy a hidról szemmel kisérő kis társaimat is bevizeztem. Körülük féltékenykedett Penész is és nyüszitett utánam. Minden korlát támasztó duc között ki-ki dugta a fejét, mintha szabaditani akarna.
A Jancsi gyerek röhentett s az utánam sóvárgó kutyát a vizbe lökte, hogy a hullámverésétől megtelett a szám.
Szükölve, vonitva kormányzott hozzám Penész. Mikor elért, minden áron lábamra akart mászni s akadályozott a szabad mozgásban. A vergődésben, védekezésben viz szaladt a torkomra és a gonosz tettel együtt ingerelt, köhögésre késztetett. Szerencsére a csónak kikötőjéhöz eveztem. Fölkaptam vaskarikáihoz s a veszedelemből menekedve, elnyomtam a köhögést. Enyhe büszkeséggel vágtam Jancsi tokás arcába:
— Hasztalan lökted rám a kutyát...
— Ki lökte?
— Te! Még hazudsz is?
— Ki hazudott?
— Te! De azért kiusztam!
S győztesen szedtem föl a ruháimat.
— Józsiii! Józsiii! — sikoltott ki az előre bukó viskóból.
Hogy semmi jel se mutatkozott, még élesebb szó rikoltozott a gyerek után, közben pedig szorgalmasan tisztogatta a halat, melynek pénze a cseréptál vizének szinén uszkált. A pereme pedig teleragadt pikkelyekkel, amint beletörülte a teleevődött késpengét. Egy-egy pattantyut levágott a bélből s az ikrával együtt félre tette. A belet pedig a macskának dobta. A hiuz-csikos kandur morogva kapta el. Egy nyelés volt neki. Aztán fölágaskodott. Első lábát az asszony térdére tette s buksi fejével nagyokat lökött asszonya könyökén.
Józsi anyjának megint eszébe jutott, hogy kevés az öblitő vize, ujra visítva kiáltott a fia után.
Hogy nem jött, fölölelte a nagy macskát, becsukta az ajtót s kiállott a sárból gőzölgő esős utcára:
— Józsii.
A szóra visszakiáltott a gyerek:
— Tessék? — s a rét kopott füveséről előkerült a gyerek. Kutya ugrálta körül. Játszva kapkodott a gyerek vörösre kékült keze után. Majd eléje került s elfutott tőle pajtáskodóan.
A félhold alakra palánkolt kert mögül lányka szólt utána:
— Józsi, visszagyere ám!
— Édesanyám keres, de visszagyüvök.
Mire Józsi visszaérkezett, Rózsa macskát ölelt magához.
Józsi bolondos kedvvel futott s a kutya táncolt előtte. Lélekszakadva kiált:
— Neéd, Rózsa, hólyag!
A macska dorombolva állta a simogatást s kéjelegve eregette ki apró karmait. A vizslaszemü kutya fölfedezte s támadó állásba vágódott. A macska kiugrott az ölelésből és szaladt fölborzolt farkkal a kerítésnek. Ugrott, de elhibázta. A kutya a házsarokba szorította s elkapja már-már a gunyáját, ha a macska szembe nem fordul s körömmel, pesszegéssel nem védekezik. Józsinak tetszik s jókedvvel hahotára fakad s uszit az ebén:
— Harabd meg! Fogd meg!
Rózsa nyájas, játékra váró arca elsavanyodik s odaáll Józsi elé:
— Mit, te még a macskánkat fogatod avval az éhenkórásszal?
Józsi elképed, hogy az ígérkező tréfának harag a vége. Az ebhez szalad s oldalba rugja. Nyüszit és félre oldalog.
A macska egérutat vesz.
De az ebet nem csalja természete s utána ered. Kikeriti a szabad rétre s ott kedve szerint nyulász vele.
Megint összeszólalkoznának, ha Józsi az okosabb és alázatosabb belátásával nem hüti Rózsa indulatát:
— Hát oka vagyok én? A rétet nem hajszolhatom össze értük! — mondta öreges komolysággal.
Rózsa duzzogott, de a fiu otthagyta. Lapos fejtésü homokkövet vett. Rátette a halhólyagot s rádobbant lábával.
Elpattant.
Rózsát gyötörte a kiváncsiság, félszemmel odasandított, de oda nem ment volna, hanem a félszemét is behunyta egy-egy hólyag pukkantásakor.
Józsi édesgette:
— No gyere! Látom, ugyis óhéntod! Pattancs egyet!
— Nem kívánom — bögyösködött a lány. — Köll is a rongy hólyagod!
A fiu szerelmes alázatossággal vitt neki követ, hólyagot. Letette a lába elé:
— Tiporj rá!
— Azért se.
— Noo! — kérlelte a fiu s megfogta a durcás lány lábaszárát és erővel huzta.
Elmosolyodott Rózsa, mert bontakozó hiuságát legyezte:
— Ne izélj!
— No! — késztette a fiu.
— Mit izélsz? Mondtam, hogy hijába is izélsz! — s rátaposott, de nem durrant, mert ugy morzsolta szét a talpa.
— Gyere, adok másikat.
A lány akaratlan örömmel követte s örömében, hogy sikerült a második, valamennyit elkérte.
Józsi édesörömest adta.
Ahogy összebékülten belemelegednek, Rózsát kiabálja az anyja:
— Merre vagy?
— Itt vagyok!
— Má megint avval a fattyu Józsi gyerekkel? Gyüsz be mindjárt!
A két osztálytárs szétválik s Józsi szivére rásulyosodik árvasága. Pedig egy fi. Csak ugy háza van, mint Rózsáéknak.
<br
A Balaton áramlott. Huzott a viz, vagyis az alsó hideg réteg kifelé sietett melegedni, sütkérezni a langyos szélekre, a fölmelegedett pedig ment vissza frissülni. A déli parttól az északi felé dagasztotta vizét a szél. — A közepe morgott, zugott és epévé irigyedett a reggeli üde, napsugaras kéksége.
Megint uszási rekordjaimat próbálgattam.
Vitorlásozáshoz kedvezőre fordult a szél és a skótstilü villa tulajdonosa hajózni indult.
A hidon fiuk-lányok tolongtak. Teletorokból kiáltottam oda elbizakodottan:
— Hiszitek, vagy nem, de beuszok a lámpaducig.
— Hullámnak? — Nem hisszük. Hadd lássuk! Usznál ám, ha tunnál! — ingereltek.
Beleereszkedtem s szerencsésen elusztam a célig. Mig oda nem értem, a zsüri biztatott ugratva:
— Hoó Vath, te csalsz. A ducon tul köll visszafordulnod. Nem álljuk! Nem!
Figyelmem, apró tüdőm s vézna izmaim kimerültek. Alig birtam már vergődni. De azért erőlködtem s jóval a kivánt ponton tul kezdtem visszakanyarodni. A nagy körivben, meg az egyoldalu munkában elhagy az erőm s a fujtatóm sem birja. Küzdtem, vergődtem s a friss vizben is verejték verte ki homlokom. Erőlködésemben nyögtem, majd a halálfélelemtől nyöszörögtem. Küzdöttem-harcoltam tudattalanul is a Rém ellen. Fáradtan eveztem odébb és le-le ereszkedtem, nem éri-e lábam ujja a feneket? De ijedten kellett fellöknöm testemet a lábammal. Huzott a viz. Ruganyosságom elvette a tömege. Tovább vergődtem. Reménytelenül, mert a szám, mivel azon keresztül lélekzettem, tele szaladt vizzel s a torkomat, tüdőmet kinozta. Krágogtam, a segitségért nyöszörgésemet kiröhögték.
— U köllött! Kábosztába hus köllött! — némelyik a tenyérkéit összecsattogtatta gonoszkodón.
A feneket még mindig a lábamujjával értem el. Ám az iszap volt s a vergődésben teleszaladt a szám ujra s tüdőmet a végtelenségig izgatta.
Végleg kimerültem. Ösztönösen könyörögve könyörögtem:
— Dobjátok be a hid toló szál-fá-ját! Csak nevettek a kis bestiák.
Pillanatig tartott volna nekik a hid felszálló helyéig futni és a fenyőszálakból egyet kihuzni és a vizbe lódítani.
Már le-le merültem s csak a viz dobott föl. Apró kezem fején az ujjak kimeredtek vézna karomon. Markolásztam a semmit. A habhoz kapkodtam. Vizzel tele szaladt szájamból egy utolsó sikoly szaladt ki.
Mókázásnak hitték a szemlélőim és csak nevettek rajtam.
Észre sem vették, hogy mulatozásuk közben, a fehér haju pap mögéjük kerül.
A hid pillérfájára lép s a piloták körül vergődő, fölvetődő, meg lemerülő testemet a hirtelen kimeredő karomnál fogva kiemeli a vizből. Azaz a halálból az életbe.
Aztán mérgesen rémít rá a gyerekekre:
— Hát ti semmirevalók ezen nevettek? Eltakarodjatok a szemem elől!
Fölvetődő szemeimmel s aludni készülő öntudatommal láttam, hogy jóságos kék szeme villámot cikkázott rájuk.
A vitorlásról odaintett matrózzal ápolás alá fogtak. Kiöntötték belőlem a vizet s hamar életre ébredtem, mert csak az ijedelmem volt nagyobb a bajnál. Mikor lábra álltam és bámészan megköszöntem kézcsók kiséretében életem megmentését, ismét jóságosan tündökölt a kék szeme és a szokványos minisztránsának annyit mondott:
— Kis Vath, ha uszni nem tudsz, ne menj a mély vizre.
Leütöttem kinverejtékes homlokom és ösztönösen rakta össze kis agyam a mondani valókat: „De az én életem ez a mérhetetlen nagy viz — szerelmem, napom, álmom — rajta egy fehérbe gyolcsositott vitorlás”.
Már akkor ébredt bennem a művészgőg, hogy álmainkat elsirhatjuk, de ki ne tálaljuk minden szireszóra és szerényen és szemérmesen csak bólintottam:
— Igen!
Anyámmal a halas Páléknál jártunk halért. Alig kattanja le utánunk a kis kapu fazávárját, hát a tyukok óllából — lábait tolva előre — fehérnép mászik ki háttal.
Pálné fáradt a fisérkedéstől s remeg az indulattól s csak vár, csak vár, hogy a szeme talán mégis csalódik. Mindegy, mert a háttal kibujt asszony senki más, mint menytársa, Ferencné. Indulattól fütve megy eléje. Keresi a szót, hogy nyugodtan sokat mondjon. De a kitekert nyaku jércéje s a félkötőre való tojás láttára elönti epéje:
— Hát e meg micsoda cigányság? A két asszony szemközt néz.
Ferencné megbörzenkedik s hazugságra vetemedik:
— Az én jércém!
— Na, ha a maga jércéje... de a tojást má csak nem cigánykodhatja a magáénak?
— Hazulrul hoztam, mert láttam a jércém, aki régen elveszett. Aszt tojásostul utána gyüttem.
— Utána ám a nem tudom mijének — akadt el mondani valójuk és még gyülölködőbben néztek szembe.
A Pálné hirtelen mozdulattal lerántotta a tojásos kötényt a sógorasszonya elől. A tojás földre ömlött s jó része szétloccsant, a többi állta a földkérgét s ha meg is repedt, nem fordult ki a meszes héjából.
Anyám az igért halát feledve, hogy biróul, tanuul ne híjják, elsietett a viszálykodás jelenetétől. Éngem is csuklón markolva vonszolt volna vissza, de kiszabadítottam kezemet a jó tágas markából.
Pálné sajnálta elhirtelenedését s lehajolt ép tojásaiért, hogy kötényre szedi s a szétzuzódottakért pedig majd bögrét hoz.
De ahogy kötényre szedte volna, eszébe villant pörös társának, hogy hazugsága szerint őt illeti a tojás és döglött tyuk. Ha fölengedi szedni a veszni induló értékeket, hazugságban marad. Marakodó kedv fogta el. Belemarkolt menytársa konytyába s gugolásából hátra rántotta, hogy Pálné hanyatt vágódott.
Ahogy a levegőbe kapott, a földről fölmarkolt öt tojásból kettőt elhajított, három pedig a markába mázolódott s lefolyta a keze szárát.
Nem volt rest, fölugrott s tojásos kézzel sógoraszszonya arcának esett.
Mindez szótlan sehogy se eshetett meg, de tettleg annál kutyábbul folytatódott. Az eltojásozott asszony bőszültében a kicsavart nyaku tyukot a lábánál fogva hozzávágta ellenfeléhez.
Uj éktelenkedés származott ebből: ruhaszaggatás és hajcibálás, egymás erkölcsébe való gázolás s a leánykori félrelépéseik mind napvilágra ugrottak.
Civakodásuk közben megérkezett a halászbokor.
A fejek, a két hálótulajdonos halász testvér nem birta mire vélni. Hanem alig pillantotta meg urát Ferencné, egyenest melléje pördült és torkatáltva kiabálta, ami a zuzáját nyomta:
— Ha igazságot nem tesz, itt hagyom.
— Ha elnézi ezt a cigánykodást — folytatta Pálné — hogy mig én a halával faluzok, azalatt ez a cigány kitekeri a jércém nyakát, elorozza a hétszám fölgyült tyuktojásomat...
Ferenc is maga mellett érezte társát.
— Biróhoz vigye kend, mert ha nem, egy minutumig se lát a háza táján.
A testvérekben feldült az igazság és menykő csapkodott szavaikból s ugy összejöttek, hogy keservükben a biróhoz szaladtak.
Az asszonyok ismét egymásnak estek a biróháznál. Nem lehetett tőlük szót érteni s kicsibe mult, hogy uj kontyolás nem esett meg.
A birónak a hajduval kellett kivezettetni az alpöröst.
— Nem megyek! — ellenkezett Ferencné, de a hajdu megmarkolta s a nyitott ajtón kilökte.
Ferenc hasztalan méltatlankodott a sérelem miatt, mert a biró lehűtötte forrókásás száját:
— Ferenc öcsém, ha ittbent akarsz maradni, csöndben ülj, mert neked is kivül lesz tágasabb.
Hangja és nyugalma hatott az egyébként csigavér Ferencre.
A vérmes asszonynak fájt, hogy cserben hagyta az embere, bekiabált:
— Hát ha kee ezt el tudta nézni: menjen, főzzön, süssön, mosson magára!
Darabig járkált, tétovázott a nyitott tornácban, de aztán otthagyta az igazságtevést. Mikor kiszólt érte a hajdu, a hült helyét látta. Igy ura előtt hirdették ki az igazságot:
— Hát öcsém uram, magad is belátod, a feleséged találtatott ludasságban. Hát aszondom, egyezzetek össze. Testvérek vattok, nem idegenek. Még a is megbocsát egyik a másiknak.
Feszült figyelemmel pislogtak bozontos szemöldökük alól, hogy a másik kezdi a megbocsátást.
Ferenc a pör abban maradását várta: Hisz a tyuk döglötten, de bátyjának marad s még megehetik. A tojást minek törte össze az ángyom? Elfakult barna bőre, majd kigyuladt telelő szinre.
Bátyját kapzsiság lepte meg s kivált a felesége lelkét elöntötte, mint füvet a dér.
A biró a se szó, se beszédre hidat épített eléjük jó szóval:
— Na nézd, Ferenc, adtok egy tikot, meg ahány tojás kárba veszett.
Pál beleegyezett volna, de a felesége fölugrott egy ültéből.
— Mit? Biró ur? Hát a böcsület? A sok piszok rajtam száradjon? Hát világ rossza vagyok én? Hát hát? létrázott a hangja, de sulyosabbat nem tudott mondani, elfuladt.
— Te se beszélj. Tanuk állíthatják, hogy nem maradtál adósa. Száz szónak is egy a vége: Ferenc öcsém, megadjátok a jércét és a tojást. Ha nem, menjetek, ügyvédkedjetek. Végeztünk!
Ferencnek harag gerjedezett a szivében.
Páléknak fájt a kevés igazság, de feszitette lelküket a dölyf, hogy nekik szolgált a szerencse.
Ferenc nem talált otthon asszonyt. Tudta, hogy micsoda vér, tudta, hogy e semmiségért is ott hagyja. Asszony nélkül pedig nem lehet el a halász ember háza tája, mikor napszámra sincs otthon.
Került fordult s nem találta helyét. Elbusulta magát és pálinkázni járt a Lipót zsidóhoz.
Mikor a tyukpörből, mint kis koronatanu elszabadultam, a hajókikötőbe siettem.
Dodó árboca az égnek állt s a kötelek szétsugároztak róla s karcsu árnyéka ráfeküdt a hullámtalan vizre.
Reggeli fényben, a párás sárga levegőben nagyon szép volt. Lelkemmel végig cirógattam le az árboca hegyétől a tövéig; orrától a kormánya szárnyáig.
Gyerekkoromban kis községünknek Dodó volt a büszkesége. A Baross, Helka, Kelén gőzösök jóformán meg se pihentek. A vitorlás uri kényelemmel várakozott a szelek irányára.
Alig melegedtünk a moló karfáján, apró csigáin végigszaladtak a kötelek s mind ott termettünk a kikötő végében, hogy közelebbről csodálhassuk, mint öltöztetik Dodót fehérbe.
A nehéz matróz alatt megingott s fodrosan árnyalódott rá az ébredő, párában mosakodó, napsugárban törülköző viz tükrére. A szellőcskében meglebbent a biborszin, csillagos zászlócskája ideges vágyódással, mint a prüszkölő mén sörénye.
Mikor a szellő széllé fokozódott, neki eresztették s tártkaru patyolatszárnyán szelte a vizet, akár fecske a levegőt. Orra nagy habot turt s mégis csodálatosan tiszta maradt nyomán a viz. A hullámok egymásba fordultak, mint a barázda szántása: bodrosan, örvényesen s aztán elsimultak.
A hidfőnél siklott el, hogy azt gondoltuk, menten neki szalad s visszább huztuk kiváncsi fejünket. Dodó félrehajtotta sirályos szárnyát, még a zöld moszat is látszott oldalán. Vitorláit kifeszítette s úgy elröpült, suhanva orrunk előtt, hogy alig maradt időnk belekukkantani. Ezért örökösen izgatott a vágy, hogy rajtülhessek, hogy ne csak lelkemmel, de kezemmel is végigcirógathassam.
A matróz állt benne: igazgatta, vagy karikába fejte föl a köteleket. A szél ereje és iránya szerint lazította, feszítette, — leeresztett, vagy fölhuzott egy-egy vitorlát.
A kormányánál jóságos arcu, havasfejü pap tartotta a rudat. Piros kolláré, lilaszegett reverenda, kormányrud, atyás arc püspöklelket sejttetett velem.
Azonban a messzibe futott vitorlás óriás nagytoll alakja a szürke kiabáló társaim között csak az én hallgató, sápadt lelkemre festett piros vágyat.
Másnap megint a bójája mellett vesztegelt Dodó: reggeli párában, vitorlátlanul jó kőhajitásra a hidfőtől. Ujra áhítattal, izgalmas sóhajtással tekintettem rá s a vágyam netovábbja sarkalt: „Csak egyszer, egyetlen egyszer foghatnám meg vasmacskája láncát s kapaszkodhatnék föl kormánya szárnyára.”
Loppal néztem körül. A kora reggelben csak aszszonyok mostak. A püspök villájában még leengedett függönyös ablakokon kopogtatott a napsugár. Tehát lázasan levetkőztem, fejtetővel beleugrottam a vizbe és usztam, usztam... szabálytalan lélekzettel, pihegve, ványadt izmaim végső feszüléséig. Küzdtem hinárral, gyerekgyöngeséggel s a vergődésben teleszaladt szám, orrom és izzadt torkomat, ziháló tüdőmet köhögésre késztette, kivált mikor türelmetlenül vágtam föl fejemet célom előtt. Egyszer csak ott voltam. Kétségbeesett erővel kaptam a bólya lánca után, de nem értem fel fáradt izmaimmal. A vizbe estem s mert szájjal lélekzettem, viz szaladt a fujtatómra. Másodszor krákogva, de nagyobbat lódítottam egy erős rugással termetemen s boldogan csingalóztam a láncon. Kimerült fejem zugott. A szám még mindig nyitva volt a lélekzésre. Hogy valamennyire megpihentem, a kormányra tartottam. Bátorság szállt meg s fölültem a lapátja élére. Kimondhatatlan ujjongással néztem végig a viz szélén mosó asszonyokon. Diadal, gyerekes őrültség lobogott lelkemben: leküzdöttem az elemet!
De a hajóba csak fölkukkantgattam. Szemérmesen, mintha idegen palotának ajtajában állnék s az én ágszaggatta ruhám, véznaságom nem illene össze a környezettel.
Csobbant a viz s megfeszítettem gyerekerőmet. Fejemet beleütögettem a vizbe s féloldalt fordultam, hogy könnyebben kibirjam a hosszu túrát.
Kiértem. Fölkaptam a hidra s mert dideregtem a reggeli hüvösségben, hát hamar rám kaptam kis nyári ruhámat. Köténykémet kicsavartam s a hidkorlátra teritettem száradni. Aztán végig nyujtottam kis testemet a kikötő tölgyfa padlózatán s melegedtem. Csak a testem fázott. A lelkem lángolt már bizottan, hősen.
Közben gyerekek gyültek körém. Erős, nagy fiuk, hogy véznaságommal elvesztem közöttük. Odaálltam a Vörös elé, aki félvállról nézett rám gőgjében. Merészen vágtam hozzá a kérdést:
— Voltál már a vitorláson?
A husos, zsiros gyerek kétkedőn nézte vissza a nagy s ragyogós szemem tüzes dicsekvését s lomha gunnyal kérdezte:
— Talán te voltál?
Szótlan lehánytam ágszaggatta ruhácskám és ujra beusztam.
A két halász testvér kitünően borító, könnyü hálót örökölt apjától. Adósság egy rézgaras se maradt rájuk a falu bankárjánál, a Lipótnál.
Apjuk életében egy családban éltek, kevésszavuan; de halála után Ferenc Kossuth-szakált eresztett s a hangja kimélyült kvakvákogásra, mintha megforróbbult volna szájában a kása.
Jobban meghömpölygette nyelvén a szavakat s az orrán engedte ki, nyakát pedig hátra szegte.
Lipótnál ha nem is, de vejénél Samunál szaporodott az adósság. Csöndes fajta volt Samu. Fekete bőrével és fekete szőrével, sovány arcával hasonlított Salamon királyra. Hogy szén szeme mit izzott? Pálinkázói nem kérdezték.
A háló fejét, Pált figyelmeztette:
— Pál gazda, van egy szavam. Öccse egyre iszik. Aztán a közöshöz akarja iratni.
— De nem irgya?
— Ne nézzen éngem...
— Hát aszondom, ne is irgya!
Pál kilépett a küszöbön és visszafordult:
— Mégis nem bánom, irgya csak föl a közöshöz.
— Ha Pál gazdának nincs kifogása.
— Darabig a tizedesek se tudják. Isten áldja! Ferenc ugyanakkor fölszeszelten érkezett haza.
Nyomába lépett két esküdt, meg a hajdu:
— Nyolcadnapja, hogy a birságot kirótták keere. Mért nem füzette?
Ferenc a tornácon próbálgatta kerekeit, melyek nehezen tartották. Kénytelen kelletlen neki dülleszkedett a tornác falának, hogy el ne essék. Két tenyerére támaszkodott, hátrább vágta a fejét és kihivóan akarta kérdezni, hogy mi keresni valójuk? De nagyon belehabarodott, a forró kásától nem forgott a nyelve:
— Majd el-véégezzem én a bátyámmal.
— Ha elintézte volna, nem járna nyakunkra a sógorasszonya.
— Hadd járgyon, ha nincsen egyéb dolga.
— Mi, mi se a dolga, a jércét adja elő, meg a tojásokat. Ha nem, visszük, amit látunk.
— Viszik ám a vivő fenét.
— Sándor, fogj egy jércét — utasitották a hajdut — a fészekből szedd össze a tojást.
Ferenc fölegyenesedett a tenyereléséből:
— Nem szégyelik, dologtéé napon nem találnak otthon munkát. Asszonyi vergölődésekbe ártódnak. Komol emberek?
A tyukól tájékán erőszakos fogás ellen tiltakozott a baromfi. A gazdát bántotta a tyuk segélykiáltása s még jobban forgatta nyelvén a forró kását.
Hivatalos nyugalommal állták az esküdtek, mig a bibijükre nem lépett Ferenc:
— A feleségére ügyellen föl, jobb lesz.
— A karórágó Pilátusát magának, elhallgasson, mert a falhoz kenem! — válaszolt az esküdt.
A részeg megijedt valamelyest a kilökött hang erejétől, de annál ravaszabbat pislantott s felelőtlen észszel srófolta tovább a fölhuzottat.
A hajdu kötényre szedett tojása és a tyuk csöndes önmegadása szakította ketté — a késhegyre ígérkező beszédet.
— No, hadd olvassam össze — mondta a csöndesebbik elöljáró.
— Össze ám a magadét!
— Kettő, négy, hat — lódulj vele Sándor! Menjünk!
— Hát Varga nem szégyelled, hogy tikászságra adtad fejedet? A feleséged meg azalatt a szőlőhegyet járgya. Azért tettek meg esküdtnek, hogy láb alatt ne légy — kiabálta és jártányi ereje se volt, hát rátalpalt a tenyerére.
— Részeg, föl se vegyék — mondták pártolóan Pálék. — Majd elhuzzák még jobban is a nótáját, hogy ne kevélkedjenek a pipes asszonyával.
Pál pedig reggel megint elment a bokor pálinkájáért s odavetette félvállról Samunak:
— Még mindig a közösre fogyaszt?
— Ja.
— Mennyire rughat a restanciája?
— Öt forintra.
— Elitta a hálójussát — mondta Pál csigavér.
— A hálójussát?
— Az Isten nyugosztalja — emelt süvegén Pál — apánktól örököltük. A hét végén már külön irgya a téns ur.
Samu szeretett volna egyetmást kifaggatni, de Pál szükszavuan elköszönt.
A hét végén számadás esett. Vasárnap összetatarozták a hálójukat. Jó fogások estek és sok helyen szakadt a háló. Hát közben csak ugy átöltötték egy-egy zsineggel, hát vasárnapra maradt az igazi javitás.
Utána kiosztották a halász szerencsét. A gazdáé az elsőség, utána hálótársát, Ferencet illette volna a jussolás sora:
— Neked nem jár pénz!
— Má mért ne járna?
— A Samunál kontónkra öt forintot ittál.
— Ha ittam!
— Lefogjuk. De nem is futja.
— Te is ittál: két kupával.
— Ittam a részem. Iszok is, mer éhgyomorral nem járkálok a béledbe valóért. Érted? Aztán ki látta, hogy egy kupánál több érte a szám szélit?
— Senki. Senki. Én se. Én se — igazolták a halászok.
— Izgágáskodj! Kákán csomót! Mert aki a Megteremtőjét, nem neked, hanem nekem áll föllebb! Vedd tudomásul, hogy egy krajcár se jár a hetiből. A Samu pedig pöröl. Van főded, házad, hálójussod. De az ártikulus világosan kiirgya, hogy aki hamisságban találtatik, nem vehet részt a kompániában.
— Eladom a jussom. Apám ugy rendölközött, hogy elsőbbet a testvéreket illet a juss. Vedd meg! Füzesd ki!
Bent meghányta feleségével s a kofálkodásból előkerült az összetakarítgatott sok négykrajcáros, krajcáros. Alig tarkázta a vörös rezet egy-két fehér ezüst hatos. Forint pedig csak egyetlen egy akadt. Sok időbe tellett, mig kiolvasták. Hát ujra meg ujra számlálgatták.
Mikor sok szóváltás közben dülőre jutott a házaspár, Pál kilépett a szabad tornácról. Aggodalom redőzte arcát:
Hát öcsém, nyolcvan öles a háló, felire esik negyven öl. Tiz forintot kóstált szegény apámnak — emelt a süvegén Pál.
— Ne présmitálj. Mit szánsz érte? Mit szánok? Négy forintot!
Paroláztak.
Következett a kikrajcározás. Sokan megsóvárogták a négy forintot, mert kincs volt akkori időben.
Az egyik templom a falu legmélyebb völgyéből fehéredik föl. Festőt nem fogott még meg. Szakadékos mélyében patak csordogál a kőhid alá s a hid fölött Nepomuki szobra őrzi a gyónás titkát. A szobrot fa-lombbal takartatták el, de az én liskaszélü kalapom mindig lekerült láttán a fejemről. Esterás Pál szombatos könyvének csodás világa rárétegződött a lelkemre. Templomi szolgálataim pedig tömjénfüsttel illatositották be minden redőjét. Lomb hasztalan takarta, kis fanatikus társaim hasztalan gunyolódtak rajtam, kalapom megemelintődött a fekete birétumos, csillagfüzérrel diszes fejü jámbor szent előtt. A szakadék keskeny átjáróján félve osontam át s azalatt mindig a királyné gyóntatójára esett bizó szemem, hogy őrangyalként kalauzoljon.
Bent a templom zsongott, mint a méhkas.
A cifra katedrán fiatal pap beszél s az izzadó hőségben morajló otthoniasság szakad föl egy passzusán: „Mert ez a templom olyan gyönge, olyan elhagyatott, hogyha az a gólyamadár reászállana, beszakadna alatta.”
A papszékben két behavazott fejü öreg elnököl. Ruhájuk zöld a régiségtől. A prófétább fejü föladja a gazdag Vörös gyereknek a kérdést:
— Hát madár-e a ló?
A gyülekezet nevet a kérdésen és hahotáz a feleleten:
— A mi lovunk, Madár.
Vontatott hang igazítja helyre: — „A neve Madár csak.”
A nép otthonias, bizalmas s akkor neveti el magát, mikor kedve tartja.
Csak az uri szék hivei komolyak s mosolyintásnál többet nem engednek meg maguknak. Az eszesebbel egyvágásu, magyaros szépségével olyan igen összeillik az uriszék nagyasszonya.
A férfipadsorok elsejében ül a hosszu falu jegyzője, mellette a költő, azon belül Mészöly Géza szakálas, szomorkás feje hajol le a zsoltár fölé.
Épen a „gonosz jezsovitákról” felel kis pajtásom, árva Józsi. Szerencse, hogy csupa tudattalanság kunos barna fejének az egész.
A feleletek után a keresztszülők megjutalmazták keresztgyerekeiket. Külön senki se kapott jutalmat, mert az jezsovita szokás és haszontalan versengésre ösztökélte a diákságot.
Az egzáment után csak az urvacsorás asztal előtt terpeszkedő háromlábas fali tábla és az uriszéknek dülő sánta számológép támaszkodtak tovább egy azon kötelezettséggel a templomban.
A templom előtt a presbiterium formált félkört, a tiszteletesek sorba kezeltek a presbiterekkel.
Ferenc csak kirukkol biráló hangon:
— Tiszteletes uram, hát millenek azok a jezsoviták?
— Látott ördögöt?
— Nem én.
— Na hát annál is feketébbek.
A festő és a költő a tiszteletesnékkel és az uri vendégekkel a lelkész lakás előtt vártak.
A háziasszony kedves empir mozdulattal tessékelte befelé az urakat. De a festő odaintett, aki bámészkodtam és hallgatóztam:
— Te kis fiu — szólt hozzám s a szelid barna szem rám szórta lelke jóságának minden sugarát — hid el apádat. Otthon van?
— Otthun.
— Na csak szaladj — s jutalmul egy négykrajcárost nyomott a markomba.
Kis gyolcs gatyám s ingem alja fehér foltként tünt tova; az utánam meredő meleg szempárban csak bödönyhajók, cigánykaraván, delelő gulya, lassan fogla latoskodó halászok nyugalma fért el. Lábam gyors szedését nem tudta volna megörökíteni.
A nagy viz se élt vásznain.
A költő még addig se jutott el verseiben.
Apám leakasztotta szép kékbeli dolmányát, nyakára hurkolta fekete selyem kendőjét, ahogy Vörösmarty. Kalapot vett és a Szombatos könyvet, a csudák ötvenkét legendáját föltette a polcra.
Én előre szaladtam, hogy bejelentsem jövetelét.
A nagyszobában találtam őket. A festő szomoru szemmel nézegetett szét. A falon rossz olajnyomatos és szabadságharci, merev alakos képek függtek.
Az asztalt azonban roskadásig rakták ételekkel.
Mészöly fájdalmasan állapította meg mimóza lelkével, hogy szinte hétre szóló jólakatással szivesen látják, kivendégelik, de nem tudják értékelni; föl se értik nagy nevét; nemhogy vennének tőle, de csak meg se dicsérik, hogy legalább rájuk lehetne varrni ajándékozó kedvvel egyetlen festményt is.
Szinte akaratlanul bántják most is világhirét.
A két őszfejü szép matróna a kereveten ül és közre fogja a költőt:
— Azt olvasd föl, azt, hogy a B a l a t o n. Olvassa. Az asszonyok ty-getnek nyelvükkel csodálkozóan. A költő szürke szeme, halványsága kigyulad. Szakálas fején él az arc. Költői pályáján ugy érzi, a nap kelte neki ígéri a világ minden dicsőségét.
Ott izzott pár ragyogó szénparázs: fölissza a képet.
Nyilt az ajtó. Beléptek izzadtan, fáradtan a tiszteletesek. Óvatosan hátra és szétnéztek a szobában s kikelt az esperes:
— No hát illent!
A verses hangulatból kiesett a költő csoportja.
— Mint a pogányok, támadnak reánk.
A lelkész leült fáradtan. A káplán szégyenkezve huzódott a sarokba.
Észre se vették jól, hogy apám belépett. Tisztesseggel köszönt jó napot.
Mészöly engedelmet kérve, kivezette:
Mikor betették maguk után az ajtót, apám után intett a lelkész:
— Minő más bölcsőben ringatták ezeket. Nem dölyfösek. Tisztességadók. Nem akarják kiturni az öreget. Pedig a rablótámadás óta szegény János kollégám se predikálni, sokszor még hangos misét se bir szolgálni nekik vasárnapi napon.
Ahogy Mészöly benyitotta az ajtót, kiosontam mellette s apám után szaladva, belecsimpeszkedtem dolgos, husos kezébe.
A Nepomuki ájtatosan hajtotta félre fekete birétumos fejét. Apámmal egy pillanatban emeltünk kalapot előtte.
Anyám szorongva kérdezte, mert főbiró hivását gondolta:
— Mi végre?
— A járásbiró rokona hivatott, hogy adjam el neki a kertekalját. Villát építtetne rá. Az árán ötször anynyit vehetek. Mondok: „örökségem, hát megbeszéljük otthun a feleségemmel.”
Az álmosságot mintha kitörülték volna a szemükből. Máskor ott feküdtek a tilalom ideje alatt a parochiák napheves oldalain s ugy elterültek, mint piszkos rongyok.
Az idegen megugatását a házőrzők vállalták.
A lelkészé két olasz, a plébánosé két orosz. Az olasz agarak föl se vették a nagy meleget. Vékony ruhájuk nyárra készült. Az oroszok a telet kedvelték. Erősebb volt a mellkasuk, fodros szép ruhájuk zászlós farkban diszelgett. Gazdáik lovon szoktak kirándulni agarászásra. De már a plébános feje nem birja a vágtató lovat. Ma se próbálkoznának, de a tiszteletes elkedvetlenedését kivánják kihessegetni.
A Nábob is hozzájuk szegődik a kétkereküjén. A kutyák köszöntik egymást farkcsóválással. A Nábob borissza hangja szól:
— Na Jancsi, ne vedd a szivedre a parasztokat.
— Polgár, polgár — javítja ki ijedten a lelkész s védi is a legkonokabb emberét:
— Az a Ferenc mostanában iszik. A felesége is oda hagyta. Hát nem csoda.
— Az uraktól látják, — tesz szemrehányást a plébános.
— E célzás rám. De a Nábobok khán vére ne essék a parasztba. Mi fene lenne a társadalommal, az anyaszentegyházzal, ha a mi vérünk verendné őket?
— Te, édes Tekintetes — szólította a plébános mindenkihez kedveskedő hangján a nábobot — hát ti csakugyan megbomlatok valamennyien?
— Nem tudok Nábobot, akit ne vert légyen a vére. Átok-e, vagy áldás ez?
— Biz ez átok, édes Tekintetes, a svábnak is benő a feje lágya negyven éves korára.
Az öreg jóizü nevetéssel siklott át a sértésen:
— Uri mód gondoskodtam a feleségemről. De mennénk! — szólt ki belőle a sértődöttség és a parancsolás.
A buzatáblás szőlőhegyek hátáról ereszkedtek alá, honnan elláthattak a szemnek szép, mérhetetlen tükörsikon, amely az eget másolta magára. Izzott a határ. Kopaszon sárgálott a vetetlen dombhát, hol még remélték, hogy kifakad a szőlőtőke. Vagy kevély pásztékban zöldeltek a különérő kukorica táblák.
Nyargaltak sató-utról düllőutra ki.
Kutyáik egy-egy keskeny szántóföldet ugrattak át és a legszélesebben is keresztül usztak két-három izomrugaszkodással.
Szerencse kevés.
A nábob, hogy el ne riassza a dögöket, nem lőtt rá a foglyokra, fürjekre.
A két egymás mellett ülő csendesen állapította meg:
— Agárhoz ló köll, édes druszám.
— Ló.
S érezték, de nem tudták, hogy ez az utolsó agarászó kedvük.
Ahogy hajszolják az izzó határt, szántók, aratók süvegelik meg őket.
A lelkész hivei gőgösen és sokan.
A plébánosé szerényen és kevesen.
Egy nyul ugrik föl a lelkész szukája előtt. Az ugar vackosából.
Az eb utána nyulik.
A buzatarlót Ős Vath buktatja alá. Völgyben áll. Ösztökézi az eke vasát, amelynek kormánylemezén vakít a napsugár.
Csikó poroszkál a barázdában. Már fáradt a tüző naptól. Ahogy megpillantja az uszó agarat és a hegynek föl-földobódó futó nyulat, nem lát, nem hall, anynyira megrémül. Az anyja mindene. Belső remegéssel iramodik hozzá.
Apám sem gondol mással, csak az ekevas megszabaditásával: rögtől, taractól, gyüjténytől.
Hirtelen ismeretlen erő löki meg s átbukik az ekéje gerendőjén. Nyomán ráesik eke, csikó.
Az anyakanca kifordul az istrángból s hátra nyeheg a fiának.
A csikó visszatorpad.
Apámra vér ömlik.
Nincs tisztában vele, hogy honnan. Azt hiszi, maga vérzik; de látja, hogy a Cukros szügyéből könyök vastagságban ömlik a piros, fiatal, nevelő erő.
A szekéren álló vizes lajthoz fut. Kétségbeesve lekanyarítja az inge alját és vizbe áztatja. Aztán a pokrócot kapja. Fut vissza. Kötőféket old s a vizes ruhát a csikó szügyére pólálja; de nem fogja oda a pokróc és a kötél se.
Az anya röhög csöndesen, anyai ösztönének értetlen butaságával. Hanem segíteni annyit se tud, mint az eb; az nyalná, fölinná a vért; a dolgos, igavonó szomorubbra hajtja járomba görnyedt nyakát és tovább röhög — a gazdáját őrjítően.
„Mára a munkának harangoztak!” — gondolja Ős Vath. Föláll a delelő nap alatt s körülnéz a szabad, hullámos határban. Keserü a lelke, de nagy megpróbáltatásában egy zokszó se száll az Isten ellen.
Nyulat, agarat nem lát.
Az öreg agarászók szemének is csak az ökröm szarváig a legmesszebb és a vén kutyáik ugy se fogadnak szót.
Én egy fa alatt állok. Urangyalát imádkozom. Mellettem nyargal el a papok kocsija.
Fejemen nincs kalap, de megszokottan fölbökök imádság közben is köszönésképen a fülem tájékára. A kocsizörgéstől nem hallják a harangot. A plebános óráját nézi s példának leveszi a kalapját.
Még idecseng a templomunk harangszava. A harmadik verset huzzák; Imádkozzál érettünk Istennek szent Anyja!
A szomszédos zabtáblán serényen kötözik be a kévéket: kálvinisták s nekik nem szól a nándorfehérvári diadal Angelusza.
Csak az egyik kévéről emelkedik fel szálasan, daliásan az öreg Perczel Pál. Széles mozdulattal keresztet vet magára s azalatt utban van a nagyszélü kalapja a fejére.
Megyek.
Messziről látom apám készülődését. Azt hiszem, deleltetéshez készül és etetéshez. De a lovak már a kocsi elé vannak fogva.
— Ülj föl! — mondja apám s ma nem enged kezet csókolni.
A szántatlan földre nézek. Aztán megakad szemem a bebagyulált csikón. Nem értem.
— Édes, mért kötötte be a Cukrost?
— Beteg — felelt kurtán, mert nem tud szólni a fájdalomtól.
— Mi baja?
— Véres — szakad ki száján a szomoruság s a torkát fojtja a keserüség az oktalan szerencsétlenségen.
Igen lassan megyünk. A szántó lovak fáradtak és éhesek.
Mire a zabtáblához érünk, csak Perczel Pál van ébren. A többiek alszanak a keresztek hüvösében. Apám föl se veszi. Tudja, hogy az Urangyala imádkozási mulasztását pótolja helyre, azért nem fekszik. Kiköti a rendjét.
De int széles kalapjával, hogy álljunk meg.
Apám hátra tekint; talán a csikó maradt el. Az előbb nézte: a szekér csapásán koszogott. Most is a nyomában.
Hogy nem áll meg, ujra int s indul felénk.
Gubbaszkodva ülünk az ülés deszkán.
A döcögéstől folyik az ebédes kosaram tartalma. Nem akarom apámat bántani. Látja, hogy folyik, de az öszszeszorult torkán le nem menne egy morzsa se s ki nem férne egy szó se.
Dicsértessékkel köszön oda Perczel. Amilyen szép szál ember, olyan nyilt, becsületes a szakállas arca.
Elmondja, hogy a nyulászó agarak kergették az eke szarvába a csikót s lökették föl apámat.
— Nem tehetnek róla. — Nem készakarva tették — felelgeti apám. — Föl sem támaszthatják...
Igazságérzetében bosszusan vág rá Perczel:
— De hát a kedvtellésükért csak annyit tegyenek, hogy gyógyíttassák.
— Majd főzünk neki, aztán mossuk farkasalma levével.
— Na hát én nem engedem annyiba. Végzünk. Utamba esik, beszólok.
Apám megadóan rándított a vállán:
— Hasztalan fáradság, sógor — köszönt és rájuk pöcintett a lovak hátára ostorával.
Halász Pálék a hálót kijavították, Ferenc pedig beült a Lukács kocsmába s duhajkodott-nótázott.
Hamar hire futamodott. Hire annak is, honnan szerezte a pénzt.
Az asszony fülébe is eljutott. Elmondta anyjának abban a hiszemben, hogy a Ferencre teritődik rá a vizes lepedő.
Hanem szélváltozás állt be s anyja a leányának esett:
— Te vagy az oka. Ott köllött hagyni? Nagy okod volt rá! Mert a törvényháznál nem engedtek papolni. Mért nem vártál a sorára?
— Mért nem beszélt a? Annak köllött volna pártolni. Bezzeg ölöget járt a lepénylesője, mióta be be káful. Mikor a jércét, a szép bubos jércémet elvitték, alig állt a lábán, de rágta a forró kását.
— Éngem az uram, az apád meg is csépelt, még se hagytam ott.
— Jó tette — gunyolódott Ángyán Klára.
Érd be vele, ha eladta a hálót s elitta a heti keresetével. Még elissza a házát is, az ördög bujjék a szodé belibe! Aztán majd visszamehetsz kódulni, zsöllérnek.
Nem vétettem neki. Én mennyek utánna?
— A se vétett. Épeg azt hánytorgatja, egy ujjával se bántott.
— Értem gyühetne!
— Érted, még mit nem. Mikor nem is vétett neked.
— Ha szeretne, értem gyünne.
— Gyün a fenébe. Ereggy a kocsmába, aztán csald haza. Talán még nem késő. A hálóeladást is le lehet misolni. Mindent lehet...
— De világcsufjára hogyan menjek érte a kocsmába.
— Na, ha te nem mész, majd én elmenek.
— Aztán ide hijja.
— Hijja a ménkü.
— Hát?
— Mindent a szádba köll rágnom, mind egy gyereknek. Kertszernek ereggy haza, aztán láss a vacsorához.
Ferenc napa nem ment veje nyakára a kocsmaszobába, hanem kileste Lukácsnét, legalambomozta, lekedvesezte és benoszintotta Ferencért, hogy valaki szót akar vele érteni.
Lukácsné élhetetlen magyar kocsmárosné volt, kötélnek állt. Hizelgett Ferencnek. A boros ember kérette magát, az karon ragadta és kivezette a napához.
Nagy szemet meresztett a vő napa láttán. Dac feszítette. De mire kitört volna, jó szó és tenyér simogatta:
— Ládde édes gyerekem, eltékozlódik a kis jószágod.
— Nem a magáé. A lányáé se.
— Kedves gyerekem, hallgass rám.
— Hát ott köllött hagyni engem? Ulyan vagyok én?
— De iszen adtam én neki ulyant, hogy ulyan lesz, mint a kezes bárány!
Ferenc ingadozott, hát a napa-asszony puhította:
— Ugy-e hazamégy, drága gyerekem?
— Mi, hogy... én?
— Kertszernek senki se látja.
— Haza találok én utcának is!
— A se baj. Csak nédd a gyerekeidért.
— Danulok is.
— A gyerekeid...
— Se elöl, se hátul. A Lidi rossz lött Pesten: kisasszony. A Feri is Pestre ehült. Eladom a házam, az Osztályom, én is Pestre menek. Ha az anyjuk vén létére megbolondulhatott. Azt a csufságot...
Most — boros ravaszat pislantott:
— Na csak menjen — tolta kifelé a napát — megiszom a borom, aztán kertszernek...
A jó szó fogott az asszonyon. Hitt a hirtelen fordulatnak. Sietett haza. Noszintotta a lányát, hogy a békült emberrel nem csak madarat lehet fogatni, de fát is vághat majd a hátán.
Az asszony fiatalra vidámodott. Elgondolta, a házi főttes hogy izlik majd az urának. A feleséges ház szebbnek is látszik. Meg is engedi magát ölelgetni a tisztuló fejü Ferenccel. Bár nagy szégyennek érezné, ha uj keresztelőre ölelné. Ha kiölelgetik, kicsókolgatják magukat, a lehiggadt Ferencet józan szóra fogja s a hálót viszszavéteti:
— Cigánysággal tette a bátyánk — tüzeli majd.
— Nem engedjük — felelt is az ura nevében. — Megcitáltatom vele a törvényházhoz.
Ebbe belenyugodva érkezett az ura házához.
De a becsukott ajtók lehangolták.
A küszöbre ült s várta az urát. Már be is sötétedett. Hasztalan.
Szégyenszemre hazasompolygott s otthon rátámadt anyjára:
— Mit erőszakolja! Ilyen szégyent járat velem?
Be nem teszem a lábam abba a házba. Törjön el bokában, leljen ki a hideg, ha!...
Az alatt a két pap benyitott Ős Vathékhoz. A plebános aszkéta arcában nem birta eltakarni fogait.
A lelkész megtört, szomoru volt.
Na, kedves Ős Vathné asszonyom — szólította anyámat a papunk mi van avval a csikóval? Hoztunk vérállítót: Vasvattát. Aztán maguk nem is szólnának.
— Ha egyszer az Isten ránk mérte a csapást!
— Az a becsületes, jó Perczel Pál ha nem teszi — szólt bele a lelkész — hát rá se gondolunk, hogy micsoda veszedelmet hoztunk a házukra. Mentek az istálló felé.
— Nem lehelnek róla. Nem készakarva... hüppögte anyám.
Az egyik János elgondolta, hogy a boros Ferenc micsoda patáliát vitt véghez, mert cselédjei megsokalták a sok ludkárt s egy libát agyonvertek a buzavetésben. Azóta engesztelhetetlen gyülölője s ellene bujtogat folyton.
Az istállóban apám a csikó sebét mosogatta. Én az állat fejénél szomorkodtam.
— Cukros, kis Cukros, ugy-e meggyógyulsz?
A papok elbeszéltették, hogy mint történt az eset. Elő se vették a gyapotot.
— Gyüjjön be, Vath gazda reggel. Mondja meg a kívánságát — mondta a két János — és megtéritendjük a kárát. Belső sérülésben pusztul el a csikó, nem a vérzéstől.
A röviden odavetett mondatra, elnehezült kis szivem, végig terültem a kis beteg állaton és sirtam, zokogtam.
A papok könnyes szemmel fordultak ki:
— Sajnáljuk, hogy kárt okoztunk — mondta a plébános.
— Ez volt az utolsó agarászásom — motyogta a másik.
— Az Isten adta, az Isten elvette — szólt apám és a hangja bizó, békülékeny volt.
Ahogy a kiskapun kiléptek a papok, elszédeleg előttünk a boros Ferenc.
Erőltetett tartással visszahőköl s köszönés helyett mondja:
— Nagytiszteletü ur, elválok a feleségemtől.
— Ej, dehogy válik Ferenc — szólt szeliden a mi öreg papunk. — Mért is válna el? Nem gyerekek maguk már. Ingó lépésekkel eltántorodik s halszemet mereszt:
— Nem magával beszélek. — Nagytiszteletü, elválok a feleségemtől.
— Nem itt a hele, ez bejelentendő.
— De Ferenc — vette át a szót a plebános — nézze, a Perczel Pál is elvált ágytól-asztaltól. Megbánták. Pedig fiatalok voltak. Aztán most...
— Mondtam, tisztesség esvén szólván, nem a maga dolga.
— Hadd druszám, iszen részeg. Menjen haza, józanodjon ki! Aztán beszélhetünk — ezzel elköszöntek apáméktól.
Nem tudom, mi ütött belém — kezdte Vath. — Mindig a Balatonon lebzseltem s anyámnak mérhetetlen sok szenvedést okoztam.
Már ismertek. Tudták, hogy a rám bizott szóbeli üzenetet szóról-szóra senki ugy nem adja vissza, azért ilyennel megbiztak a fürdőzők.
A Dodó csónakjából odaintenek.
Kis gatyácskám szárát marokra szedtem s ágyékig huztam. Körül repült a kék ingecském madarászásban elrongyolt szárnya.
A vizszélhez közel két uj halászdereglye usztatott le. Nyugalom és óriás tükör volt a viz, melybe belehajoltak a fák és a karcsu templomtornyunk képe.
A Dodót északi szellő tolta s lomhán ért le a jelölt helyre.
Jóval később indult el utjára a Nábob motorosa. Tüntetően integettek be vendégei a vitorlásba kendőikkel és kalapjaikkal:
— Visszafelé csónakkal huzathatjátok haza!
— Gályarabok lesztek.
A kormányos szeliden jegyezte meg, hogy a benzin dobbogásától alig lehetett hallani:
— A Balatonon vagyunk! Asszony nem lehet szeszélyesebb — és hozzáértően kémlelte a füzfői sarkot.
Mészöly Géza látta az akararattyai partokat leázott sárgán.
A kis fensikon akadt meg szeme, hol kölestábla égett a napfényben, mint az aligai partok. „Holnap lefestem” — gondolta magában.
Aztán nagy képének, a Balatoni tájnak hátterét nézte. Bár délutáni világításban nem látszott, de ujra föltette Tihany ormára kettős toronnyal az apátsági
templomot és kéknek festette a sziget testét s borulatos éggel fogatta le a szineket. S olyan bucsuzóféle érzéssel nézte a halászkunyhóját, bödönyhajóját, vetíti távolba a kuphegyet, vont párába füzeseket, harsogtatta meg a nádasok zöldjét és szines madárvilágát; a delelőre hajtott ivó tehenek s mozgalmas halásztanya, cigánykaraván ujra visszaébred fáradt lelkében.
Senki se szól hozzá, Engedik elmerülni.
A vitorlás ring. Szelid szivéhez, enyhe lelkéhez csak legföljebb a locsogó hab, ringó viz illik. Zavargó tornyosulását nem állhatja.
A poétát most teszik partra a motorosból. Fiatal és filigrán lányka áll oldalán. Szürke szeme legel arányos csöppségén, melyet a kék babos, sárga batiszt ugy emel s vonzóbbá tesz.
Igen izgékony kis teremtés. Ha szól, megmozdul rajta minden. Az arca nem született titoktartásra.
Virág az egész, szeszélyes délvirág.
A melankólikus költő aligha lesz napsugara.
Mint a hajnalkát, csak a nap élteti kedvét.
Esti bibor, holdsugár elbágyasztaná.
Mig a halászok kihuztak, ki-ki előcsomagolta a magával hozott majszolni valóját. Szines, nagy pokrócokat terített a fák alatt, kék árnyékba huzódó füre, a vendégek elé poharakat rakott a Nábob inasa. Összecsendültek az aranyszinben játszó badacsonyi poharak.
A Nábob epikuros ingerkedéssel nyalta be lelógó bajuszáról a bort:
— Kár minden csöppiért.
Szinte egyszerre adták a szót szájára:
— Az édesanyánk teje se volt jobb.
A Nábobnak igen tetszett. Göcögősen nevetett:
— Jól van gyerekek. Szeretem az ifjuságot! Pál halászgazda régen megrakta a tüzet.
— Na öcsém, zöngjön valamit hamarost erről a völgyről — mondta a Nábob a költőnek.
— Nem megy az ugy.
— De fenét nem! Mink találtunk rigmust deákkorunkban mindenre. Aszongya: Olany a szerelmem Etel irántad, mint a Popokatepel.
Majd hanyatt dültek egyesek. Másoknak alkalom kínálkozott a koccintásra:
— No erre igyunk! Éllen a vendéglátónk! Mikor kihuzták, ujra késztette a Nábob:
— Még most sincs készen? Meghajolt:
Kenesei ibolyavölgy,
Ezüstforrás rajta.
Árnyas berek sátorával,
Átölelve tartja.
A készülő halpaprikás illata belengte a völgyet. A Nábob mozgó orrcimpával élvezte szagát:
— Érzem az ibolát.
Két halász a bográcsot fülön ragadta, hozta a gőzölgő étket. Mindenki tányért kapott kezébe az inastól és törökös ülésbe helyezkedtek s az inas megkezdte a kiszolgálást és általánosult a finom halászlé hörpölése.
Az első tányér után a nők megkockáztatták a verskérést. Gyomorcsinálónak nem bánták. Ám a szemek a kondér fenekén maradt haltetemeket keresték s nem vártak az inas szolgálatára, hanem viliáztak és kanalaztak.
A versíró elkezdte tüzzel, szinte ódai emelkedéssel:
Nem tudok én betelni véled:
Mindig szebb és szebb vagy nekem,
A lelkem ébren álmodik,
ha Rajtad pihen tekintetem.
Szállt, lendült tovább s akaratlanul is egy arcra tapadt a szeme párja. A kis batisztruhásra.
A huncut asszonyszemek össze-összevágtak. Kibillentette belőlük asszonyiságukat a badacsonyi. A költő a nagy hévtől szinte fáradtan roskadt le a balisztruhás mellé.
Az első dicsérő szó az idegen poéták tolmácsától, az ideális lelkü paptól eredt:
— Ez a legszebb verse, amit olvastam, vagy hallottam — nyujtotta kezét.
A költő fölébredt.
Az öreg Nábob tartotta a tányérját s Bachusra torzult arccal szavalta a paródiát:
Nem tudok én betelni véled,
Mindig jobb és jobb vagy nekem...
Az általános hahotát a kis batisztruhás csengette be. Szomoruan csak Mészöly és a gratuláló huzta el száját.
Az asszonyok szomszédságul ráütöttek maszatos tenyérrel a nábob hátára. Amit mindennél többre becsült. Dagadt Bachus arca eltorzultan nevetett.
A halászok a bordafának feszülve, megvonták a gályáik evezőjét. Nyomukon szerkők, gémek, sirályok jelentek meg, vajjon nem találnak-e lépett halra, ájult süllőre?
A kis batisztruha összecsapta bokáját az öreg nábob előtt s bohókás kedvvel mondókázta:
— Uram áldd meg, amit ettünk. Ámen. Az öreg megcsipte a fruska állát.
A katlanszerü völgynek szük szája nyilott a Balatonra s az évadvégző bucsu vacsorázást se a viz harsogása, se a szél zúgása nem zavarhatta, mert a szilfák sötét koronái összeborultak fölöttük.
Mikor hajóra szálltak, egyszerre elváltozott az óriás felhő. Fehér szegés foglalta be s ami szelet kitudott okádni, pillanat alatt kiadta. A parti magános fák derekának ropogása szinte behallatszott a vizbe. Füzeket csavart ki tövestől. A zöld viz hamuszinre sápadt, majd mintha kékitővel öntötték volna nyakon, elsötétedett.
A vitorlás — hogy keresztezhesse a hullámokat — begázolt a mélyre s ugy tartott a kikötőbe, nehogy oldalba verjék a habok. Viszont igy szelet, kormányt kihasználhatott.
A két hajó eltávolódott egymástól ismét.
A tornyosodó viz folyton oldalba csapkodta a motorost. A csavarlapátja elállt. Először hatalmas cseppekben a zápor, majd a jég paskolta a kirándulókat.
A vitorlás hajókázóitól a zápor durva-széles függönye választotta el a motorost, amelyet először lemacskáztak, de elszakadt a lánca; szóval a férfiaknak evezőre kellett fogniok s farral tartani a hajót, hogy oldalba ne fogja őket a hullámzás, mert fölfordítja őket a rohanó áradat, akkor aztán elvesznek.
Kin s rengeteg munka árán halálos rettegések között az aligai partokon akadtak el. Lábbal kellett kigázolniok a partra s ezer szerencse volt, hogy egyikmásika ismerte a parti üregbe vájt halászt s annak a tüzénél ugy, ahogy fölszikkadhattak.
A hajójukat féloldalra döntve billegette, rugdosta tovább a Balaton a part felé.
Ragyogós, tiszta arccal kelt ki a nap világos ágyából. Csillár prizmáiként verték vissza sugarait a fák dérlombos koronái. A föld süppedős szőnyeget teritett eléje ezüstös hóharmatból. A Balaton szélcsöndes sarkait kacskaringós jégvirágok lepték. Muszkaüvegszerü jege ropogott, kínlódott, vajudott a reggeli fagy hizlalásától.
A hidegfényes világban dermedezően dermedezett a megőszült nádas. Bronzos bugája s szára hamuszürkére változott.
Dobszó hirdette, hogy kiosztják vágásra.
A kisbiró betért apámhoz s a biró elé citálta.
Anyám arcáról pillanatra lesöpörte a hir a nyiló rózsát. Tiszta lelkiismeretével is mindig félt a törvénykezéstől. Pedig most rokona ült a bírói székben, de ha az apám ülne, akkor is mindennap megremegne.
A községház tornácában Ferenc ácsorgott. Elgubbaszkodott, mint téli varju a karó tetején.
Apám tudta mindjárt, hogy ezzel lesz baja, mert Lipót szorította Ferencet, hogyha mulatságra kerül, fizesse a tartozást; vagy eldoboltatja, vagy adja el kézalatt.
Apám ugy foglalózta le a biró előtt az Osztályt, hogyha tisztázza az adósságot, akkor lefizeti kezeihez a fölét.
— Na mi járatban vattok, Ferenc öcsém? Ma józan volt Ferenc.
— Hát — gurgulázott torkában a szó — valahogy nincs rendén az eladásom.
— Rendén ment az — szólt a biró.
— Nem a, mert nem voltam eszemnél. E kicsit többet találtam inni.
— E mind nem ide való beszéd. Okosabbal bizonyitsál.
— Hát iszen egyből-másból árulták össze a nyári piacon a penészen garasokat.
— A Lukács elfogadta tőled, meg a Lipót? — kérdezte apám és elfutotta a vér fejét arra a gondolatra, hogy a szomszédja belőle csufot üz.
— Egybül-másbul? — kérdezte a biró s szava azt mondta, hogy most vagy részeg. — Nem gyerek uram-öcsém. Aztán árulták volna ki az adósságukat egyből-másbul maguk.
A saját csapdájában érezte magát Ferenc. Könyörgőre fogta a dolgát:
— Hát engedjen meg szomszéd! E kis pénzhez jutottam. Vegye ugy, mintha kölcsönt adott volna.
Apám szive ellágyult: „Szombat van, idéződött emlékezetébe a XI. legenda ajánló cime: Lássad, hogy Szombat napon az mennyire lehet, ne véts, s' légy békességes türéssel, az Boldogságos Szüz tisztességére.”
— Nem bánom. Szomszédok vagyunk — s kezet nyujtott.
Mikor délben megjött, hozzálátott a sarlóalaku gyalászka köszörüléséhez, elővette a nádvágó kaszát. Kiélesítette.
Este pedig az olajos mécs gyenge világa mellett fölhangzott: „Tizenegyedik szombat. — Nagy Isten ajándéka az, midőn ember felebarátját háborgatni nem kivánja, sőt az rossz téteményekért is jóval fizet s' ellenségeinek megenged” — már tudtam kivülről, hogy szombati napon a Szüzért nem rabolt s megdicsőitteték. Tudtam, de áhitattal hallgattam.
Nemcsak a széle, de a mélye is beállt a Balatonnak.
Apám a halászkunyhó táján kapott pagonyt. Ott settenkedtem körüle. Néztem, hogy szedi ölbe, amit gyalászkájával lenyessintgetett. Mikor pedig a bátyáim megérkeztek, a toló kaszát fogták s mint kereketlen targoncát megindították. A lekéselt nád szálasan hullott a vágó karjába, honnan kiölelték, aztán kévébe kötötték.
A halászkunyhónál gyaloghálót terítettek ki foltozásra. A hálótűs emberek hónaljuk tájékára csapkodják fagytól zsibbadt ujjaikat. Nem huzhattak kesztyüt a piszmogó dologhoz. Bokázgatnak a nagy csizmás lábukkal egyálló helyükben s a fagyos föld harangoz lábuk alatt.
Halász Ferenc vetődik feléjük. Paraszt módisan odaköszönt, munkába nem fog, pedig várják tőle.
Pál kinálja pálinkával. Gondolja, majd ivás után velük tart. Jól föl is hajtja a butykost, de kerül-fordul, azért a gazda megszólitja, amiből henye szóváltás keletkezik.
— Nem állasz közénk?
— Nem.
— Hát mi szándékod?
— Majd megmondom.
— Most se állja utad senki.
— Hát nem.
— Akkor... olyan titkos?
— Nem épen.
— Akkor hát mi szándékod? Vállrándítás a felelet.
— Nem dolgozol, nem is jussolsz. Nem huzunk-vonunk hijába.
— Mondtam, hogy huzz?
— Nem, de a szavadból azt értem.
— Hátszen egy emberrel többet fogadsz föl. Annak kiadod a részit!
— Ki ám, de a pálinka? A' kutya?
Az elfeledett tételre észbekap Ferenc, hanem dacossága csak megtorpad s nem enged:
— Mit bánom? Ugyis rászedtél.
— Mondhatod?
— Mondom is!
— Más jobban vette volna? Egy pipás csigavérrel jegyezte oda a háló legszéléről:
— Én jobb vásárt adtam volna. Pálnak nem tetszett a háta mögött való összealkuvás, kitetszett a szeme állásából!
— Az apánk — Isten nyugosztalja — örökbe hagyta.
— Na épeg az! Nem köllött volna, testvér vagy, meghuznod a testvért.
— Állithatod?
— Mindenki aszondja!
— Ki az a mindenki!
— Jól jutott hozzá — pökött szava mellett a pipás.
— Jól! Csak nem engedem elbitangolni?
— Na sz' csak mondtam.
— Ősi bokor. Össze sohse akaszkodtunk. A széthuzástól tartottam — szemelte ki az aggodalmát Pál elgondolkozva. — Aztán hirtelen Ferencnek fordult:
— Má meg is beszéltétek?
— Meg.
— Volna szavam, de hogy s mint adtátok-vettétek, semmi közöm hozzá. Ha üdősebb is a sógor — én parancsolok a régi jusson — mondta Pál keményen, hogy nem lehetett alóla kibujni.
A vásárló felek összenéztek. Erre nem gondoltak.
— Az szót se érdemel — intett kezével a pipás. Ferenc el akarta hagyni a kompániát, de bátyját furta az alattomosság és szótlan nem engedhette:
— Rossz birka amék üdö s nap előtt elhagyja a gyapját.
Ahogy zablán rántott ló, hőkölt vissza Ferenc. Pál folytatta:
— Az apánk keservesen szerezte. A Sandor-földet adta érte. Te elprédálod. Még ha magadnak vennéd vissza, mint Ős Vathtól az Osztályt. Akár csak a Sandort prédálnád!
— Jobb keresetem akadt.
— A szavad... a kezed disznóláb. Részegen röhintett:
— Pénz beszél, kutya ugat.
— Ölég csufság, hogy kubikosnak, vályogvető cigánynak álltál.
Mi közöd hozzá? — forralódott Ferenc s majd elcsattant. — Nem járok kenyérért a nyakadra, hát a tanácsod se fogadom el.
Elrohant.
A halászok nevettek rajta. A gazdát és a pipást nem csiphették-szólhatták, hát Ferencre hányták a gyalázatot.
A törvényhatóság bizottságában fölállt a nábob.
— Tekintetes — pfő, fujt keserveset — bizottság!
A virilis tagok nevettek:
— Jégbe hűtött sör kellene ilyen forróságban. A Nábob megerőltetve feleselt:
— Gondoskodhattatok volna!
— A szónok jelképe a vizes pohár — mondták; a Nábob pedig leült s az évődő arcok között parancsolóan kirukkolt:
— Csináltassátok meg az utat a kikötőhöz, hogy ne ugy köllön sárba leevezni a kocsiknak — féloldalt fordította fejét az államépítészeti hivatal főnöke felé: — Hát vegye föl a tervet és nyujtsa be a költségvetést.
— Meg lesz kedves bátyám! — mondották. Könynyebben, mint ahogy elmondtad — nevettek.
— Hát mit beszéltettek velem? — Kitalálhattátok volna.
— A hajójárat kielégítő — olvassa jelentésében a jegyző.
— A fenébe! — Iszen minden esztendőn panaszkodnak; ha mennek vissza Pestre, orruk előtt szalad ki a vonat Siófokról. Mikor meg jönnek, a hajó indul előbb... Mintha haragszomrádot játszanának.
Igy böstörködött a nábob. A szava kivánság volt, a kivánsága parancs.
S az államépítészeti hivatal hozzáfogott a munkához.
Nagy öröm volt ez nekünk. Korcsolyánk nem volt, azért kis fejszével, baltával kivágtunk talpunk alá egy-egy darab jeget. A csizmasaroknak mélyedést vájtunk bele. Belehelyezkedtünk, rogyó inat feszitettünk s két kézre fogott szeges végü botunkkal, mint sin, toltuk magunkat a halászok elé s a messziről döngő kőfuvarozó kocsik felé. Utközben megbámultuk Rosenberget, a halászbérlőt acél korcsolyájáért. Némelyik oktondi fából faragott a talpa alá s vastag drótot feszíttetett rá. A csizmájára erősítette. A halászokkal, fuvaros kocsikkal versenyre keltünk, amig haladtak. Majd kékre-zöldre fagyva elbámultuk munkájukat.
A halászokhoz a cigány gyerekek is bejöttek. Rongy védte a testüket és zsákdarabba volt pólyálva a lábuk feje.
Megkivánták tőlünk a csuszkálást. Neki próbálkoztak. Futottak öt-hat lépést. Aztán ugrottak egyet a levegőbe lábuk megfeszítése helyett és elvágódtak a jégen. Akár csak ott ragadtak volna, nyögve, lustán támaszkodtak föl.
Mi a hasunkat fogtuk s ugy nevettünk.
Apám nádvágás közben elnézte játszadozásunkat. Mikor a nádvágást befejezte, iskolából hazamenet kis szánkótalpu karosszék állt tornácunk sarkában. Fakutya. Elképedésemben örömös kiáltás fakadt föl a mellemből:
— Nii, kinek a kutyája ez? Apám mosolyintott:
— Itt voltak érted a belzebubok s ha még koptatod a csizmád talpát, ezen ragadnak el.
Tisztelettel néztem apámra. Aztán az itatóvályunál kiömlő fényesre fagyott viz csillogó hátára cipeltem a fakutyát. Beleültem. Kis vastalpán riogva siklott alattam.
Eszembe se jutott — este volt — hogy igazán a Balaton jegén kellene kipróbálnom.
Anyám, a drága emlék, ki-kiszólt:
— Gyere már be. Megfázol!
Nem érezte, hogy micsoda hő fejlődött bennem az erőlködéstől. Magamat vinni, mikor fele sulyt se birtam el, ha vállamra tették!
Vacsora után apám levettette a csizmámat. Letisztogattatta velem. Aztán a sarkaim közepébe egy-egy hegyes, fejetlen szöget vert:
— Na, most csuszkálhatsz! — tette elém és nevetett.
— Van fakutyám! — vidámodtam diadalmasan.
— Nevethetsz, mind a fakutya, ezentul.
— Eddig is úgy vigyorgott — komolykodott középső bátyám.
— Ezentul te vigyorogsz úgy — kakaskodtam.
— Akkor neked mi marad?
— Nekem a fakutya, neked a vigyorgás.
— Te, te nagyszáju — feddett anyám kis fejbelökéssel, de mindenki vidult a boldogságomon. A fejbelökés is a szeretet szava volt.
Mikor igy a családi tüzhely melegéhez füttögetünk, bekopogtat a levélhordó, a falu hirharangja, levéltitkok dobosa. Valami árjegyzéket hozott s a hirt, hogy meghalt a Nábob:
— A szakácsnéja nevetve ujságolta tennap délben, hogy tizenkilenc gombócot evett. Tizenkilencet!
Apám mosolyintva szólt:
— Nem jutott szegénynek más.
— Jósorában nem tudta már, mit is egyék — válaszolt a postás.
A református harangok kisérték utjára. Közülük a Szentlélek monográmos harang, a gráci sirt-ritt, jajongott. Mint olajjal fölkent s a Szentlélekre keresztelt harang siratta a lelket, kit kath. pap vezetett az egyházba s csak az ő liturgikus szava kisérhet a másvilágra.
Fönt a temető sarkában hantolták el, honnan belátni a felső Balaton tündéri világát.
Több aligha is érdekelte; többre nem is kivánkozott holta után.
Akkor este apám a 32. szombatot olvasta Esterás Pál nádorispán könyvéből: „az mint egy Eretnek Cyprus nevü, Constantia Városában lakozó Ember járt...”
De én alig hallottam belőle tovább valamit, bár tudtam az egészet. Elaludtam. De apám aggódó elbeszélése szerint álmomban félrebeszéltem. Kis vézna testem rángatózott, kifeszült, megkövült; lélekzetem, szavam elállt s mindazt a rettegést keltettem, ami olyan anyát ver, aki már sok gyerekét eltemette.
Anyám kinált mindenfélével, amit csak falusi boltunk rejtegetett, vagy gyümölcsösünk termett.
Gondolt a torokgyikra, ami elvitte nénéimet s bátyámat. De a torkom tiszta, a hangom éles volt.
Aggodalma elhitette vele, hogy himlőm lesz, de az ellen be voltam oltva.
Vizbefultként a buborékhoz is kapkodott.
Atszaladt a Pálnéhoz panaszával.
Az öreg asszony átjött. Mert se lázas, se izzadt nem voltam, hanem inkább hideg, azt mondta:
— Megijedtél te, szógám!
Kerekre nyilt a szemem. Biz én megijedhettem. De hogy mitől, hogy juthatna eszembe?
— Megöntjük az ónját.
Azzal kimentek a kamrába. Ott előkeresgéltek ezt, azt.
Aztán susogó beszéd közben bejöttek. Anyám a takaréktüzhelyben jobban megrakta kukoricatorzsával a tüzet; vártak, mig leégett. Annak a parázsára bádogkanálban ólmot tettek és a parázson tartották. Egyszer csak zubogni kezdett az ólom.
Anyám tálért szaladt a konyhába. A nagy cseréptálban vizet hozott be és letette az ágyam lábához.
Félénkülően néztem, hogy talán ólommal-vizzel nyakon öntenek.
Hogy forrott az ón, vagy ólom, odaszólt Pálné:
— Takarja le kötőjével, öcsémasszony a fejét. Erre a névtelen hókuszpókuszra gyanakvásom rémületbe csapott, elkezdtem tiltakozni:
— Neem, nem — és rugdalóztam.
Anyám kedvesen csitított, a vére voltam. Hanem az öreg asszony rám röffent:
— Ebadta gyereke, majd elvisz az ördög, csak szót ne fogadj!
Anyám jósága nem használt, hanem a Pálné szigorusága félelmetes nyugalmat kényszerített rám.
Betakartak és én a kék kötő szövedékein szerettem volna kinézni, hogy mi lesz velem?
Nem sikerült. Ahelyett az átszürődő kékes világosság egyszerre elsötétedett s valami nagyot pukkant. A sötétség miatt összecsukott szemem kinyilott, apró kis véznaságom összerándult:
— Née a, te gyerek kutyától ijedtél meg! Kapta le fejemről a kék vászonkötőt Pálné. — Kinek a kutyája volt? — suttogott tovább s még hányta rám a keresztet kálvinista létére.
— A halász bérlőé.
— Megmart, te?
— Neem.
— Hát hugyan történt?
— A nábob temetéséről gyüttem haza. Pálcikát metszettem a temetőárokban. Aztán a bérlő léckerítésének feszítettem. Asztán tetszett. Aztán mert úgy tett, mint a kereplő... Hátra se vigyáztam, csak azon veszem észre, hogy nagy karikával kilódul utánam a vadászkutyája, aztán az inamban elcsahintja magát. Attól rémülhettem meg.
— Éjjel már félrebeszélt.
— Előtünt egy kutya, nédd!
— A halász bérlőé, — erősítettem naivan az ákombákomra, melyek a nagy tál viz fenekén alaktalankodtak.
— De mekkorát durrant! — sóhajtott anyám könynyebbülve.
— De mekkorát — röffentett Pálné, mert te bizonyosan ingerelted.
— Nem is láttam.
— De iszen nagy kutyapiszter vagy te. Sok keserüséget okozol szegény anyádnak.
— Csak igen vizsla. Nem rossz, csak vizsla — védett anyám.
Apám este a Péter csizmadiától kapott heti ujságocskából olvasta, hogy meghalt a Balaton festője a felesége birtokán.
Egyszerre elém varázslódott festékes ládája, nagy palettája, apró ecsetei s ahogy a sok, szines, festékes tubusából kinyomta az olajfestékét s aztán fölrakta apró vásznaira vastagon. Éreztem elszomorodottan, hogy árva lett a Papnádas, a halászkunyhónk, a süppedékes partok, a szakadékok, a Tihany távolba vetitett két árnyképe; a bödönyhajók általa nyerlek örökéletet s a cigánysátrak lakóit, halászemberek tevése-vevése más szin álmodót már nem érdekel.
S ráébredtem csöppnyi eszemmel, hogy Kenesének a Nábobban az atyja s a szomoru művészben a Balaton vőlegénye veszett el.
Apám sajnálkozott, amiért nem adta el neki a villatelkét:
— Olan beteg forma volt. Talán az utolsó kivánsága volt. Tellesítenem köllött volna.
— A költő apja is meghalt, — szőtte közbe anyám.
— Hugyan kérdi ezután a Józsi gyerektől: hát madár-e a ló? — nevetett apám.
— A közre költözik a felesége. A fia otthatta a hivatalt.
— Aztán csak költ — jóizüsködött apám.
— De mit költ?
— A nyugdiját.
Emberkerülő lélek volt a csizmadia. Ha rászakadt a komor hangulata, a csizmadiaságát suttba vágta. Ment ki a szőlejébe, ami tavaszt jelentett.
A házak előtt vasárnaplóknak feléje se néz, hanem fölint mutatóujjával kalapja leliskult széle felé. Nevetnek rajt, mert ha téli műhelyére szorul, jól eldiskurálgatnak vele:
— A májszter ur megint a rossz üngét vette föl.
— Rossz napja volt — feleltem, Kis Vath.
— Mi baja a sok közül?
— A mester mellé akart ülni az orgonára. Aztán ott vót a Lics.
Nevetnek:
— A suszter, meg a csürüzmadia nem férnek össze.
— Aztán régen kihirdette a tisztölendő ur: hogy jótékonyságból egy fördővendég tiz forintot adott át neki a nyáron. Mert igen bántotta szemét, amért mezétláb ministrálunk a nagymisén.
— Nagy mise — röhintett Ferenc.
— Hát hogy szemrehányás ne essék, kihirdette a versenytárgyalást. A tiz forint kevés volt, de Lics juszt is elvállalta a sarucskákat, hogy ő dolgozhasson a szentegyházunknak.
— Hát azért olyan haragos Péter májszter ur!
A kálvinista agyaknak nevetséges volt, amit Kis Vath beszélt. Csak anyám toldotta hozzá pártolóan:
— Nem is csoda, ha ragaszkodik Péter a garashoz, iszen a felesége olan hosszu ideig nyomta az ágyat. Aztán, Istenem, van azon csodálkozni való, hogy kerüli az embereket? Ugy-e az a Lics is nem ölégedhetett volna meg két pár lábbelivel? A bőrös zsidó viszi el ugyis a hasznát mindeniknek.
A fia a feleségének be se mutatta az apját. Ennyi éllel-fokkal összegyült istória ölég volt a meghasonlásra.
Halas Ferenc, mintha neki szólott volna a sok megbocsátó szó, a jóságáradattól feloldozást érzett a Biblia szavaival: „A te büneid elfeledtetnek” s merően az utca átellenére nézett.
Péter szőleje két határ ellen fekszik, de tudja magáról, hogy ilyenkor ez az áldás. Ha elkeseríti a mesterség mostohasága, menekül a műhelyből ki a szőlőhegyére. Az asszony betegsége óta ott főz, süt, alszik, kapál, kötöz nap-nap után.
Hét vége felé aztán Pétert ünneplő hangulat árasztja el s össze tudná ölelni a világot, de alig teszi be lábát a faluba, a köszöntést váró kemény nyakak elbusitják:
— Mért várják, hogy süvegeljem őket? Papjuk vagyok-e? Kenyeret adnak? — torlódik föl megbékélt lelkében s fáj, hogy mért annyira gyenge, hogy köszöntés nélkül nem bir elmenni a széles utca országutján? — Ezektől élek-e? Nem — mondja befelé s rohanva bujik házába s fölrugja a háromlábu székét, hogy bekalimpál a sarokba. Tib-láb, nem találja a helyét dulásában, mig rácsöndesedik a nyugalmas est. Akkor örökké vetetlen ágyára dül és ruhástól, mindenestül elalszik.
Másnap munkába fog. Rámás s hármonikás száru uj csizmák mellől szólitja ki a kisbiró dobja:
— Adatik tudtára mindenkinek, hogy az ország ezer esztendejének az érdemére lufuttatással és mulatsággal egybekötött megnyitó lesz május első vasárnapján a fördőtelepen. Aki gyün, ott lesz, aki nem gyün, beteg lesz. Első dij e' körmöci arany, annak akinek legszöbb és legfutósabb lova lesz. Lösz — szamár verseny, lepénturás és kóbászevés. Ászlót mindenki tüzzön ki, nemzeti pántlikát lányok a hajukba, legények a kalapjukra!
A hiradást meg-meg szakították közbeszólással, amikre külön-külön vissza kellett vágnia a kisbirónak.
Falusi ráérekhetnémséggel álltak csoportba az utcán. Most épen a tavaszi fürdőnyitásra emlékeztette valamelyiket Lics cipész ur fölbukkanása, akinek viselkedése hóbortosnak tünt föl a ráknyugalmu falusiaknak.
A csoportosulás nevetős, jókedvü tagjának szétszaladt a szája:
— Szidi a lámpást! — pisszegett ki az egyik kamasz.
— Gyujtsd má a lámpijont! — tetézte a másik.
— Hamar a pódiumot! — sürgetőzött a harmadik. A falusiak nyugalmával ellenkező, futójárásu Lics
hörcsögösködve neszelt vissza:
— Ki volt a? Hadd törülöm nyakon!
Néma sóbálvány a csoportosulás minden egyes tagja. Egyik lesüti a fejét, másiknak a visszafogott nevetéstől majd kicsattan a telelt arca. Egy vénebb kujjón befeléröhögőn, kifelé komolykodóan intette a kamaszokat, hogy jobban ingereljék Licset:
— Mit esz a fene benneteket?!
Péter kárörömest fordul féloldalt s a kalapja széle alól pislog ki, öklét pedig köténye mellébe mélyeszti:
— Mellitek vót? — ugrál a sértett.
— Találja ki, ha esze van!
— Akinek ünge, az vette magára.
Lics tehetetlenül lép odább. De alig halad öt lépést, a néma bronzszobrokból kipisszen:
— Hamar, hamar Szidi, a csöppüt, meg a héderbajcos iskátulát!
Nem kell több. Sárgöröngyöt ragad Lics s azzal hadonász sorra a süldelékek orra alatt. De azok pimaszul, a tömegbe vetett bizalom erős jeléül állták a hant táncoltatását. Csak némelyik morgott orra tája alól, mikor már gyanusan közeledett a göröngy-szorító marok:
— Csöndesebben!
— Lassabban a testtel!
Szegény ember tehetetlenül szédelgett el. Péter pedig feloldódott parasztgyülöletében. Hol volt még az ősz! De azért beül irhakönnyü, tükörfényes, katonásan egymás mellé állogatott csizmái közé s a milleniumi ünnep vásáros reményében fogy a szurkos fonál, nő a kedve s a fonállal kétágra varrást hol istenes, hol ó, világi énekkel élénkíti.
Minket időközben a tanítónk versekre tanított és verseink pattogósan csendültek ki milleniumkor a szük torkainkon s nekem az öreg papunk kis füzetkét ajándékozott, a püspök pedig kis ezüst érmet tüzött mellemre a nemzeti kokárdám alá: az érmen Árpád fejedelem trónolt pusztaszeri emlékkövén.
Apám Hókája beuszott elsőnek és már irigyelték, hogy minden évben a mi hosszulábu csikóink viszik el az aranyat.
Parasztosan nem tudtak megbarátkozni az angol vérü jószágokkal. Egynémelyike telivér muraközit erőltetett futásra.
Most is apám kapta az aranyat. Utánna a mulatság közös volt. Fürdőző még alig akadt, csak lerándult vendégek voltak s néhányan, akik a pesti ünnepségeket már meg is unták.
Leghangosabb volt a mesteremberek asztala. A „Rendem csipke — rendem bokrom” járta s boldogságban uszott a kenesei ipar. Még a kovács is nyert ezüst forintot a gyors patkolásért. Lics a templomi sarukat állította ki, más kocsi vasalást; Péter lakkos száru csizmáját pedig megvette parádés kocsisának az elnöklő püspök.
Testvéri jókedve volt a magyarnak bor mellett:
Hármat tojott a fürjecske,
Fürj, fürj! rendemre!
Rendem csipke,
Rendem bokrom
Rá-ró rekettye.
A pohár nem ürülhetett ki. Fenékig kellett inni. A sort más-más kezdte s aki nem találta el a fürjecske tojásainak számát, annyi litert fizethetett, amennyit az elődanoló tojatni akart a fürjecskével.
El kellett ott ázni az estére végződött ünnepségek után.
Péter mély basszusa, Lics Pilátus hangja, fiai közül egyik a Péter szerepéből és másik a Judás fösvénykedéséböl, lányának Szidinek pedig a szolgálói szerepéből ismert passiós szopránja vitték a nótát.
A falu itt se nyughatott. Vigyorogva ment el asztaluknál.
— Jól mulattok, János komám — szólt oda apám jó szívvel.
— Hát, kedves komám, ez nálunk így megy uraknál. „Istenem, — mondta apám magában elmosolyodva — ki hallotta ezt megint, hogy e jó napját holnap, vagy holnap után a torkára forrassza Licsnek?”
Naiv, szépszerető lelkek voltak, becsülettudók és becsületadók, szakmájukban hiresek, a fürdővendégek is csak náluk dolgoztattak, de kilendülésük sehogy se fért a falu sárban csücsülő lelkéhez.
Péter lefitymálta a piros sarukat, de Lics visszaócsárolta a rámás csizmát.
Ferenc is az ivogatókhoz ült. Ivogatás közben a pipás halászt bántotta, hogy vásárlása után is a régi halász rend maradt a bokornál:
— Hát hol hallodtad te Ferenc öcsém, hogy — pislogott borosan — üdősebbnek a fiatal parancsolgasson?
Ferenc feledte már a halászatot, de rápislantott, hogy nem tud hasonlóról.
Az ingerlő erősen megszippantotta a pipáját. A rendelkezésért, az elsőségért remegő fél öntözgette a bort a tüzre s biztatta Ferencet:
— Jól megmondtad. Ád az neked kenyeret? Külömb kenyeret karajozol te.
Ferenc hizott a dicséretre, még jobban vörösödött a bortól s a bujtogatója szaporább pohárhajtogatásra nógatta.
A halászok is odagyültek pohár borra az asztalukhoz. Ferenc már kapatosra itta magát, A forró kása nem akart lenyomódni nyelvéről. Fellángolt vérével alig birt. A nyakát rém gőgösre szegte föl. Feszült, zubogott, mint a kazán gőze. Merész sértéseket mondott a halászoknak.
Az inazó békítgette:
— Nem úgy érti ám Ferenc bátyám! Ne vegyék készpénznek...
Közben dédelgetőn körülölelte és úgy indítgatta hazafelé jó szóval:
— Menjünk, Ferenc bátyám! Este van...
Kicsit már hajlott a jó szóra, de az áldomás fizetője szerette volna még bátyja ellen ingerelni, hát az inazó ellen tüzelte:
— Még nem is legény, aztán már e is parancsulni akar kenek?! Törülje nyakon!
A legény ujra körülölelte, de kicsibe mult, hogy pofont nem kapott:
— Mi közöd hozzám? Megtanétalak a bátyámmal együtt! — s ököllel szaladt neki Józsinak.
Hirtelen torlódással utját állták, a kérlelő legényt pedig eltuszkolták, hogy bele ne köthessen Ferenc.
De mikor mindenki helyére ült, utána rohant, bicskát ragadt s ráordított:
— Megállj, kutya, nem menekülsz! — s belevágta a bicskáját, de csak ruhahasítás hallatszott.
Lámpagyujtás előtt, a sötét estben másik bicska villant elő s a hatást ordítás jelezte...
Vértől csatakosan futott még Ferenc vagy tiz lépést s összeroskadtan hullott a földre.
Az ünneplő lelkeket dermedés fogta el.
Az urak összepakoltak s hallani lehetett, ahogy mondták:
— A paraszt csak paraszt! Ilyen a paraszt!
— Nem Mészöly Géza napja sütött le a Balatonra, hanem a tájakat napfénnyel fürdető festőké — kezdte kis Vath.
A finom, formás kis szentegyházunkban elmult a csöndes mise.
Az öreg papnak teher saját aszkétasága is, de azért az oltár elé teljes ornátusban vonult ki. Zöldes, régi reverendája fölé finom csipkés karinget öltött, lila stóla függ le a nyakából s nehéz köpeny borította be, alóla csizmájának csak a félretaposott sarka látszott ki. Magas homlokát lealázta az oltár előtt és reszkető hangon intonált.
Azután a kántor a Szentek könyörgésébe fogott. Tele telt hangjával a templom: Uram irgalmazz nekünk! A nép szava alázatos dallamban sietett nyomába: Krisztus kegyelmezz nekünk! Szóló ének és a zsongó feleletek áhitata egymást követte, hitta s térdenállva könyörgött az egek Háromszemélyü urához. Diskánt cérna hangom ott szállt, csapongott a feleletek felhővé dagadt áradatában, amely ostromával ellepte az eget s ebben az országban ezen az órán ezer és ezer templomból tólult tömjénes illattal az Égre: Irgalmazz minékünk!
Aztán a zsongás egyszerre mozgalmasult. Az oltárnak fordult feszület a levegőbe emelkedett, mint diadalok évezredes jele. Az öreg pap, ujjai által is segítve, fölállt térdeléséből. Az oltárhoz lépdelt a kézi feszületért. Kifordulva megcsókolta s agg fejét hívei megmozdult, felállt tömege fölé emelte. Jóságos szemeiben örömének könnyei ragyogtak föl.
A kántor azt énekelte: Szentséges Szüz Mária!
S a néppel daloltam együtt: Könyörögj érettünk!
A pap hangja is megremegett, halkan szállt hiveivel.
Künt elrendeződött a menet. Szinte magától, szinte szelid katonásan. A felemelt feszület nyomán fiuk, lányok, ministránsok s fehérbe öltözött, fehér koszorus hajadonok. A legények élén szines lobogókat lengetett a szellő. A lányok sorát az asszonyok, a legények sorát a férfiak követték. A birói székből eljött s a falu másik szépséges embertipusával Perczel Pál templomatyával, a gondnok Ős Vathtal együtt haladnak az élen. S Péter csizmadia mély basszusa, a Licsek rekedt tenorja sehogy se rí ki a tömeg áhitatából.
A zászlók csattogtak a szélben. A tanító daliás alakja ott magasodott a pap előtt. Dallamtalan, kikiáltó tenorja nem csengett, de a szines környezet és széles melle, meg az utánna nyomuló tömegfelelet erőre emelte az egészet.
Öreg papunkat huzta a diszes teher. Beteg tüdejét megszállta az országut pora, amely ott felhőzött föl az utszéli ákácok fölé s ellepte a processziósokat. S az ömlő napsugárban, felhőző porban lengtek a hitvallók zászlói diadalmasan, a kereszt sápadt Krisztusa köré glóriát vont szines porszemcsékből a napsugár. S a nyomán esengő tömeg a nappali világosságban is misztikussá emelődött a liturgia és a népviselet ragyogó szinpompájával.
Az asszonyok nehéz fekete bársonya és kásmér selyme, a férfiak télies ruházata nyelte a hulló napfényt. Szájukba ömölt a por. Szivükből az áhitat. És valamenynyi érezte, hogy a napi kenyérkereset között épen igy, vagy még jobban verejtékeznek önmagukért s poézissé lett a hitük, amellyel az Istenért és a Szent anyjáért is megteszik ugyanazt. Szembe tartott a szomszédunk. Vasárnapos tartással, gőgösen. Hitvallása a zsoltáros könyv, fóliánsként meredt ki a hóna alól. Levette a kalapját. Földöntulit érezett a menettel szemben.
Az ének könyörgött egyre és a harangok szava csengett-bongott hozzá kiséretül. A magasból és a meszsziből is beleolvadtak, eggyé elevenedtek a szép valóságok himnuszos hangjaival. Kiértek a mezőre.
A zászlók fönt táncoltak a levegőjárásban. A port mezei virágok üde illata és virágzó gabona-táblák porfelhője váltotta föl. Az ut torkolatából hatalmasan keresztfa tárta eléjük karját. Óriás valóságán elveszett a kedvesen festett, aranysarlós fejü Jézus bádogképe. Apró disz csengetyüi virágkehelyként csilingeltek.
Az ég s a határ négy tája felé fordulva áldást esdett le öreg papunk s a szenteltviztartóból keresztet hintett a gabonatáblák, szőlők, gyümölcsösök világára.
Vissza csupa esdekléssé jajjult énekük: termékeny időkért, harmatos esőkért, csapások elháritásáért, melyeket az Egyház olyan szépen beleszőtt égi hivatása mellé a föld gyermekeinek. A refrén minden vers után végig ostorozta büntudatukat : „Ne haragudjál miránk örökké!”
A harangok tulénekelték a hivek fáradt szavát, mikor a templom tövébe értünk. A forróság után csillapítóan esett ernyedő izmainkra a szentegyház hüvöse. Enyhült szivünkből győzelmesen ömlött az ének s egylélekként hullottunk térdre, mikor a Szent Titkot őrző ötvösmű arannyal átszőtt, nehéz fehér palástja keresztet irva le, imbolygott a levegőben.
Fönt az orgona legmélye búgott.
Minden homlok a padon, minden térd a kövön s minden lélek leomolva. Csak a ministráns gyerekek gombolyaggá hajlott biborvörös szine emelkedett föl a szentély ablakán át beszürődött fényben szétcsattanóan.
A pap a barok tábernákulum vájt hengerében elfordította az Ostyát. Csengőm elhallgatott. Az orgona fortisszimóba csattant. A hivek szorongva mentek ki.
Mikor apám otthon ebédhez ült, meghatódottan mondotta:
— A jó Isten legyen velünk!
Még hüvös volt a harmat s fázósan remegett a nagy viz felületén az ébredt napsugár.
De már elvégződött kis templomunk korai csöndes miséje s harmad-negyed magammal rövid kis gatyámban, szakadozott ingemben, liska, fakó kalapban, amely úgy be tudta árnyékolni a szememet és a kékesfényü szénszin hajat, mint szemérmes lány mellét a vállkendő, mondom, a kikötőn álltam-ültem. Sápadt-vérszegény testemet hivta a nagy viz, várta a locska hab s az öltözetlen vitorlás kopasz árboca egyujjasan integetett felénk. És nem lehetett ellenállni ennyi várakozásnak, szerelmes hivogatásnak.
— Na, mellitek fördik? Jancsi, te nem? Te se Józsi? A Jancsit nem bánom, mert megfázna — a hája, de te Józsi, ugy-e megförödsz? Na, förödj meg! Naaaa! — kérleltem. Mert Józsi se vágyott a csiklandozó viz után, nádi veréb-fészek felfedezést igértem neki, ami hatott.
Gyorsan hánytuk le a madarászásban szellőzőkkel ellátott nyári gunyánkat. A hájas, szőke ugoros fajta Jancsi s a fekete, kunosfajta Józsi is. Versenyt vetkőztünk, hogy kié az elsőség, hogy ki ugrik bele előbb? Én, meg Józsi egyszerre szöktünk a hid korlátfájára s mint a cövek, egyszerre mélyedtünk az öles vizbe. Kinyujtott lábfejünk beleékelődött a fenékbe, onnan rugtunk magunkon s a felszinen termettünk fürgén, mint jégmadár a zsákmányával. Fönt megráztuk buksi fejünket a vizes kutya módján és szétpermetezett rólunk a a viz. A hűs mosdató kitörülte mosdatlan arcunkból az álmot s szemünkből a csippát.
Uccu, uszni akartunk, az izmosan kivágott karunk megakadt a lomhabeszédü, lomhatestü Jancsi gyereken s darabig egy helyben keringőztünk, hancuroztunk:
— Te ebihal! Te béka! — kiáltoztuk fölváltva a hassal esett meláknak, aki föl se vette a hasa-gyomra bőrén szaladgáló csikarásokat, feszüléseket. Evickélt, mint az öreg fejsze nyelestül. Aztán versenyt usztunk a csónakkikötőhöz, hol szelíden megringott kis hullámgyürüiktől a vitorlás filigrán csónakja. Utánuk szuszogott Jancsi is. A hája tartotta, de azért elfáradt. Mi könynyedén kapaszkodtunk a hidra. A reggeli hüvösség megcsapta ösztövér husunkat s dideregve iramodtunk ruháinkhoz. Szempillantás alatt magunkra kapkodtuk. Mire odacammogott Jancsi, már fölöltözötten nyujtóztunk el a napsugárban és süttettük a fázós hátunkat. Hasunk melegedett az átfült padlódeszkától.
Uj gyerekek jöttek s uj fürdés következett. Estefelé kérkedően álltam a délben otthon marasztott Jancsi elé:
— Találd el, hányszor föröttem?
Irigyen kérdezte:
— Hányszor?
— Találd el, te tudod! — Tizszer!
— Ehen! Harminccor!
— Nem igaz!
— Kérdezd meg a Józsit.
De a kapunk előtt már leaggasztódott gyerekes büszkeségem. A kiskapuból ugy lestem be, hogy könynyedén besurranhassak. Eszembe jutott egész napra kiosztott kötelességeimből az almolás. A kazalnak futottam s fürgén fölöleltem egy nyaláb zizegő szalmát s inaltam vele az istállóba. Örvendtem, hogy édesanyám nem előzött meg ebben az egyben. Ha most a napi mulasztásomat helyrehozhatnám, észre se venné, hogy csak most teljesitettem a parancsot. A második nyalábka is az ökrök-lovak helyére simult. Még csak egy-egy nyaláb s ha hiányosan is, majd csak pótlódik a kifogások nyomán. De amitől féltem, sürgés közben ér anyám:
— Ahán, dezentor! Most köll almozni? Hát nékem örökkön utánad köll aggódnom! Örökkön miattad hallgassam a bátyáid ragmálódásait! Hát te neked mindennap estig tart a kismise is! Hát én örökös félelemben rettegjek, hogy jaj, most a kutban látták, most a nyárfák hegyén veszekedik, meg hun itt, hun ott madarász, fürödik...
— Itthun voltam délben is.
— Persze itthun... enni. Az ördög a keményítős béledbe. Még azt is megittad nagy siettedben.
— Azt hittem tejes leves.
— Azt, azt, hogy valamiképen itthun ne érjen a te bolond anyád.
Világitószerszámaim ragyogtak. Izzottak, mint őszi ködben a halásztüzek. Éreztem, ma nincs szabadulás. Ma lakolnom köll: a dorgálásnál valamivel több is következik. Vártam szepegve, hogy anyám értem jön, hogy elcsépeljen s akkor kiillanhatnék az ajtószárfa mellett. De anyám ma künt hagyta a nagy jóságát, ha megerőltetésébe került is. Következetesen elállta az utamat s rámparancsolt:
— Egy-kettő, megalmolj nékem! Indulsz már? — kérdezte fojtott tüzzel.
Oldalogtam. Talán a kulcslyukon kiférek, mint a meséből emlékeztem rá. Hanem nincs menekvés. De talán elmarad a bünhődés. Amint osonnék ki, elkapja anyám a tépett-szutykos gatyácskát. S a kis ruhanemü táját megcsipdesi a világon legjobb és legokosabb édesanya. Azért csipdesi, mert ütéssel kárt tehet a gyereke csontjában. Az elfutott epéjü nem nézi hol, ahol éri, ott veri. Csipni olyan kis semmire kellőn csak a combizmok borításán lehet és még soh se kellett orvos, hogy foltot tegyen a csipés helyére. A sirást olyanforma érzés fakasztotta a gyémántok sarkába, mint a Jancsi hasravágódása. Annak is először kivörösödött a bőre, aztán megzöldült. Sirásom szepegésbe fult s a világon legjobb édesanya ágyba dugott, mikor már a friss habos tejből jóllakatott, nehogy a bátyáim irigységüket megmutathassák rossz, de anyám legkedvesebb fián.
Reggel parancs adódott ujra.
Ismert és elhitt fogadkozás követte nyomon. De az első harangszót nem vitte el a szél a felső faluvégről és egy kis koponya azon gyötrődött, hogyan szökhessen. Mert más csak nem fujtathat az orgonán, vagy ki ministrál, ha nem kis Vath?
Volt, nincs...
Beharangozáskor már én is ott csüngtem a harangkötélen. Nagy misekönyv terhe alatt bókoltam a papnak, megrángatva a sekrestye csengő himes zsinórját. Aztán az oltár jobb-bal oldalán váltogatva a könyvet, értetlenül elmizseréltem a ministrációt, bort vittem vérré változtatni s áhitattal gomolyodtam magamba az Ur előtt s komoly öregesen adtam az öreg pap kezéhez a bozontos fejü szenteltvizhintőt.
A nap bágyatagon sütött. Hajnali záportól párázott az utca földje s én hirtelen támadt gondolattal megindultam Délnek. Nomád őseink hajdani vére föltámadt ereimben és vitt-vitt... édesanyám hét bánattal átvert szive felé...
Akkor nap még estére kelve se érkeztem meg — folytatta Vath szomorura hangoltan. — Érintetlen maradt a kisszoba ablakába tett ebédem, mire édesanyám megtért az ebédvivésből. Várt az ebédem s megszokottan várt édesanyám is . . . Mert egész éjszaka hasztalan reménykedett, leirhatatlan bánat vett erőt anyámon. Hasonlatosult a bibliai anyák kesergéséhez. S abból a körből vigasztalóan szép kép erősült eléje: a Szüz Anyáé.
Tétlen vénasszonyoknak fürdés közben a lábába kapaszkodtam, másoknak fölrémlett a hullámzó vizből kis kék kötőm... Mert két nappal előbb a hajóhidon láttak legtöbben, a vizbérlő megkeríttette háromszáz öles hálójával a kikötő tájékát. Ahogy vizbefult emberek után szokták. De üresen került partra, hajóra a nagy szerszám.
Én pedig azalatt végeztem napi teendőmet: Segitettem beharangozni az anyai nagybátyámnál s fujtattam az orgonát a hosszunyaku, öreg kántornak. S lázasan ministráltam s megcsodáltam ministráns társam elütő szent szolgálatát. Jobb ebédeket kaptam, mint otthon, mert gyermektelen nagybátyáméknál minden ételre jutott hus. Ami a fő, sok gyümölcs érett a szőlőhegyben s csurgott a satóból a cseresnye leve. Borufátyol is homályositotta gyerekszemem, de a jó módba, uj sorsba csöppent lelkem keresztültüzelt azon a kis szomoruságon. A gyerekért való aggódást nem ismerte a szép havasfejü nagybácsi. Kevés gondu jó életnek éltek s ha gyerek volt is a vendég, magyarosan kitraktálták. Nemes ház volt édesanyámék bölcsőhelye.
Akadt más fehérhaju szép ember, aki ismerte az aggódást s akinek voltak álmatlan éjszakái a gyerekeiért, aki orvos létére látott elég a gyerekeiért kétségbeeső szülőt. A vidék körorvosát megtudakolta az anyai lélek:
— Kedves Tekintetes ur, sokat jár faluhelyeken, nem látta valahol az én fiamat?
Ha apa nem volna és gyöngéd orvos, elmosolyodik a kérdésen.
De azért leirta anyám a véznaságomat, kis ingemet, kék gatyácskámat, liska kalapomat s elmaradhatatlan mellesemet és az esős idő miatt fölvett kabátkámat.
De az orvos ezret látott olyat.
Hanem átérezte az anyám rettenetes fájdalmát, marcangolásait, helyzetét, hogy bátyáim szemrehányásokkal ölik madarászásaim elnézéséért s apró lókötőségeim elpalástolásáért.
Gondolkozott s hirtelen ráeredően azt kérdi:
— Vannak a közelben rokonok?
— Fülén a bátyám.
— Voltak már a fiucskával rokonlátogatóban?
— Voltunk.
— No csak készüljön neki, kedves jó Vathné aszszonyom; meglátogatom a betegeimet s elviszem fele utig.
S azon az uton kocogtak föl a lovak, melyen nyomaimat még senki se taposta el. Mentek és hozzájuk is odakéklett a Balaton. Megszakadtak a záporos felhők és kimosolygott meleg, élesztő forróságával a nap, ahogy napokkal előbb én elém, mikor félelem között elhagytam a vérvádas zsidók temetőjének táját.
Harmadikos földrajzismeretem összecserélte a falukat. A sárgatornyu Csajágot megtettem Berhidának s Kajár felé iródolt egy nagy vargabetü. Anyám se szállt le a kocsiról s vágott neki gyalogszerrel a rövidebb utnak, mert elgyengült, kizsarolódott az éjszakázásokban, a Balaton szélének százszor megszaladásában s a költött rémmesék aggitó szövevényétől.
Utközben kérdezősködött ismerőseitől s mikor az apai portára tette lábát, a kérdezősködésekből tudta már, hogy megtalált.
S szemrehányás, egy szó kevés, annyi se szaladt ki a melléből. Elnyomta az anyai öröm.
A bácsi falunk határáig kocsizott velünk. Azontul gyalogszerrel tettük meg az utat.
Én nem tudom, mit okoztam.
Anyám — elemlegette sokszor a drága szive — tudta, mit nyert, mert sokat temetett már.
Utcánkban anyák és a szülői szerep kényelmesei kérdezgették:
— Aztán megverte-e jól? — biztatgatták: — Megagyalja ám!
— Szárazon el ne vigye; hadd emlegesse vén napjaiban is!
— Csakhogy megtaláltam, nemhogy verném! — vallott szint a legőszintébb szeretet s a ház nagykapuja előtt agyarkodó bátyáim elől mentve féltékenyen lódított rajtam egyet, de nem az udvarunk, hanem az ujjongva kiáltozó pajtásaim felé:
— Ereggy játszani!
A nagybácsiéknál anyám kosarába erőszakolt kőttes már ott fehéredett maszatos kezemben, hogy legyen mit szétosztani a kis világnak.
Reggel az öreg plebános feddett meg: — Megérdemelnéd, hogy lehasogassák a füledet. Mennyi szomoruságot okoztál szegény jó anyádnak!
Azonban a jobb kezébe vette át a fenyegető pipaszárat és a szive felőlivel megsimogatta kékesfekete hajamat: hisz két napja a dékány ministrált s fujtató nem akadt az orgonához. S ha nem volnék, kinek adta volna a vizsgai ajándékkönyvecskét? Ki fürödött volna egy héten százat? Kit sirnának a halászdereglyék mindig és mindenünnen vissza? Ki gondolna a balatoni gyerekkorára vissza?
Hogy láttam volna meg — ha meg nem találnak — hogy az anyai szeretet a legnagyobb szeretet a világon?
Péternek a kisasszonyi vásáron két ládányi remeke lógott a sátorfáin.
Még nem igen keresik, drágálják. Nem csipi a lábakat a dér. Rossz a vásár. A zápor is megered.
A szőleje is kedvét szegi a vásározástól. A dinka, mézes, oportó érik s a darazsak igen lepik. Örömest szedi meg s örömest őrzi.
Csak a kényszer veri rá a foltozásra.
Nem is szívesen vittek hozzá, mert hetekszám tartogatta magánál a javitani valókat s utóbb is máshoz hordták el tőle, mert hideg őszön nem várhattak rá.
Garmadányi halászcsizma penészedett műhelye sarkában. Eddig a vásár miatt halogatta s a vargátlan munkáin dolgozó lelke sokat fölháborodott láttukon s ágya alá rugdosta, vagy másik sarokba szórta a lékestalpu, lyukas bokáju, repedt fejü, ágyékig szár csizmákat.
Leült számadásra: a száz pöngőt meghaladta a bőrkereskedő követelése.
Ráesett tekintete a nagy halászcsizmák idomtalanságára. Keserüség markolt bele:
— Meg köll tagadnom önmagamat. Muszáj vargaságra alacsonyodnom, muszáj, mert már két földemet elvitte a remeklés. Le köll alázkodnom a paraszt trágyás, sáros csizmájához. Nekem, aki urat tanittattam a fiamból, nagy süveget köll vetnem a keménynyakuak előtt, különben elmegy a szőlőm a bőrös zsidóhoz.
Feketén kavargott a lelke indulata, mint örvényben a Balaton viharos zugása. Morgott, hánykódott benne az eredetit, a lélekből teremtőt sirató keserüség: a szőlejét vagy a vargaságot adja fel?
A halászokhoz javitott. Tiszta munkát kapott. A viz lemosott minden piszkot s aztán urasan számlára dolgozott s eléje napsütésedett a szőlőjének tája, mert egy porció csizmajavitás után a pénz tetejébe finom halat is adtak. Méretlen.
Leült s előkerültek a penészes, megvásott, vörösre mosott lábbelik. Ide foltot, arra huzót varrogatott, oda talpat, erre sarkot vert s belebékélt a sorsába. Később már ugy megbarátkozott, hogy számitgatta hangosan:
— No lám, egy folt öt krajcár, egy sarok husz krajcár. Ujból nincs ennyi haszon. Ha én foltozgatnék, még félre is tudnék tenni. Nem hizna verejtékemen a bőrös, a gyáros, a takarék. Mondva-csináltat vállalnék csak. Az drágább s nem maradna a nyakamon, mint a vásáros munka. Megkeresnek engem — vigasztalódott. — Holnapra szántó is köll őszi alá; elvettetem a kis földem. Arra elgyün, már megigérte ŐsVath. Még mosoly is szaladt a szája szögletébe: Nem nyakaskodik s eltréfálunk, eldőzsölgetünk vele. Olyan nyájas lelkü, aranyszavu ember nem akad több a faluban. — Ha dominiomom volna, mind avval szántatnám!
Elkészült az utolsó öltéssel is s vette a számlakönyvét. A csizmákat vizsgálta és sorjába irta be: 1 egy bokafót 10 tiz krajcár; 1 egy taapfótozás 12 két krajcár; 1 egy patkóverés 8 nyócz krajcár.
Mikor pontosan sorra irta, összeadta, hogy összesen 10 zenöt forént 6 krajcár. Aztán elindult a halásztanyára, hol épen a halat osztályozták. Sietve ment eléje a bérlő. Átvette a számlát s aztán a halászvékára mutatott:
— Tessék, májszter ur, válasszon, amit akar.
— Köszönöm, téns ur, má csak tessék adatni.
— Gazda, tegyen ki két pontyot, vagy harcsakölyket.
Örömmel bucsuzott el. Utba ejtette apámat s még az este kiment a hegyre: őrködni. Micsoda boldog pillanata volt, hogy adósságos, betáblázott kis fundusára tehette a lábát. Odacsillogott a Balaton holdvilágos háta, a tejut csillagszeges ködfályola. Fölbámult a puha bársonyos égre, hálásan, mintha ő verte volna ki Isten dicsőségére fényes szegekkel, ahogyan piros gyereklábbelim talpát szokta réz szegekkel.
Az egyik halat azonnal megtisztogatta és felét elkészítette ízletes paprikásnak; aztán ivott rá és elégedetten törülte félre a bajuszát utána. Tüzhelye lobogott a holdfényes éjszakában. Melléje telepedett s a bosnyák rozsdást megtömte kóccal, szinte belesujkolta, hogy nagyobbat pukkanjon. Aztán megkerülte a szőlejét s az odafehérlő bérestanyák felé elsütötte: — Hadd vegyék észre, hogy őrködöm!
Az illatos szénából almot vetett s végig heveredett. Hanyatt és soká, soká nézte a végtelen boltu, a holdsugaras és csillagragyogós eget.
El is aludt a nézésében. Péter elkezdett álmában beszélni.
Hajnalodott, amikor Péter megébredt s a nap kipirosította keletet, aztán szétküllőzte sugarait. Tüzet gabalyitott hát s a bodorodó fűstre odazörgött apám kocsija is. Ekét, taligát lesegitette a vetőmaggal együtt Péter s bort forralt, hogy amellett eltréfálgassanak.
— Aztán ha az elejét igy kezdjük, hogy vettetjük föl a végét? — kérdezte Ős Vath.
— Majd arra a szántónak legyen gondja.
— Korrogó gyomorra jólesik? — kérdte tréfásan Ős Vath — mikor a forralt borral tele lábas lekerült a tüzről.
Péter a gádor alá ment. A kihült hamu s tüzhelyen felejtett lábast kihozta s a szabadtüz mellé tette. S az aludt zsirtetejü halpaprikás sercegni kezdett, majd sustorgott s csiklandta orrukat.
— Ej, majszter ur, ha én ezt tudom, már az este kijártam volna kocsistól, lovastól.
— Láthatta a halat, sógor ur.
— Látni láttam, de ki gondolta volna! Na már — sajnálkozott nevetve, különös hangon, hogy Péter is vele nevetett. S a lábas fenekét is kitörülték egy falat kenyérrel. Csuszott arra a forralt bor. A reggeli deres őszben gőzölgött a szájuk tőle.
Szüret után sok-sok ilyen jó reggele, vacsorája jutott. A halászcsizmák mintha parancsolatra foszlottak volna szét.
Ha a bőrös zsidója s a takarék el nem rontja, remek karácsonyt ül. Egyik a karácsonyt, a másik a Szilvesztert rontotta el.
Hogy a husvétját ne bántsák, a bőrösnek egész negyedévvel több kamatot küldött.
Tél és hó beszorították a kaptafa mellé. A lucskos, sáros időben ugy rohadt le a csizma az emberek lábáról s tele hordták műhelyét, hogy alig birt tőlük hová lépni.
Az önérzete föllázadt, hogy nagyrabecsült mesterségét trágyának való bakancsok foltozásával kell elölnie.
Fölzudult most rajzásosan minden csömörlete s kiment a szőlőjébe töltögetni, fejteni a borát.
Remetéskedett s a Balatonból hordott vizet a főzéshez, mozsdáshoz.
A falusiak fölfeszítették a háza ajtaját és széthordották a csizmákat, mert halála hirét vették. Nem maradt foltnak való sem a műhelyében.
A husvéti szép időkben a szőlőmetszés, nyitás uj kedvre hangolta. Örömmel indult haza.
Megtisztálkodott az Ur oltáránál.
S a Kinszenvedés-ben a szép basszus hangja kimélyült a káréból. Vagy Jézus szerepében orgonásan végigrezgett a templomon: Tuudjáhotok-é, két nap mulva husvéht lészen s az Emberfia elárultatik és megfeszíttetiiik?
Ünneplő lélekbe öltözött s a kiskapu szemöldökfaját diadalkapunak nézte ez esztendő virágvasárnapján.
A fehér szentegyházban kihirdeti passzió után a pap: Hitközösségi gyülés lesz. A tárgya iskolaszék választása.
Engem kézenfogva vezetett apám. Összegyülekeztek, pipázgattak az iskolai padokban.
Pipaszó mellett tréfálgattak az apák, hogy beleférnek még a padba, hogy némelyiknek elkelne az iskolázás. Ugy szóltak, hogy senkit se bántson, de mindenkit vidítson a szó-szellő.
A pap lelkére kötötte híveinek, hogy közügy az iskola, azért tiszta kezü embereket válasszanak, mert a maroknyi katholikusság ugy is elvész az atyafiak tengerében. El is sülyedne, ha két erős hajó: az iskola, meg a templom nem oltalmazná őket. De az iskolát, mint a tengerenjáró hajót a hullámok, az anyagi nehézségek habjai dobálják.
A balatoni embernek a hullámzás erős képet ébreszt a fantáziájában.
A pap kevés beszédü volt: — Először azt kérdem, vállalják-e a régiek ujra a tisztséget?
— Nem, nem, próbálja más is! — mondta néhánya. A többi hallgatott.
Az öreg pap ügyes szemmel kiválogatta a tagokat, köztük Ős Vathot mindjárt gondnoknak. Apám szabódik:
— Nekem nem köll. Ha elrontották, vezessék. Kimegyek inkább.
— Hohó, édes Vath, meg köll próbálni. Isten adjon erőt, egészséget és a gáncsolódások között erős hitet gyönyörü küldetésükben. A dékány kötelessége: az egyházi szolgálaton kivül az iskolapénzeket beszedni s azt Ős Vath gondnok ur kezeihez szolgáltatja.
— De könnyen megurasodtam — fogja tréfára Ős Vath. — Nehezen is szokom meg a kendezések, hallja kendek, Vath bátyámék után.
Nevetnek jó kedvén:
— Ahelyett, hogy nagyra venné a titulust, inkább kifigurázza?
— A titulus üres zsák — veti oda józanan. Nevetgélve irják neveiket a jegyzőkönyv alá is.
Ahogy neki készül egy-egy, azon is tréfálkoznak:
— Na siessünk! — biztatja a takácsot az aláirásra — nem fonál a' hogy a vetélő likjára ne találna rá. — Minek ahó okuláré? — Csak kanyarítson valamit oda. — Ugy uras, ha kócos! — Annyira remeg a keze. — Azt hiszi, váltót ir alá.
— Majd vasárnaphoz egy hétre, kérem a lemondott gondnok urat és a tanító urat, készítsék el a számadást. A hiveket pedig kérem, hogy minél számosabban jelenjenek meg. Ezzel Isten nevében a gyülést bezártnak nyilvánítom.
— Má alá is irtuk, hogy „bezáratott” — mondja Ős Vath. — A tisztelendő ur még...
A pap elmosolyodik. Csöndesen, figyelmesen. Aztán összefogja a köpenye két szárnyát és köszönve, mély hajlással, eltávozik.
A nótás tanitó irta a bevételi tételeket: malomvám tiz q 80 frt. Párpénzekből 41 pár 20 frt 50 krajcár. Fapénz felvágatásért 4 frt 5 krajcár. Összesen Egyszáznégy frt 55 krajcár. Kiadás tételenként 80 frt 55 kr. Maradt volna 20 frt.
— Mennyi a maradék gondnok ur? — kérdi a tanító és fölcsillan a szeme. — Iszunk rá. Csopaki bort.
— Még elbizakodik Ős Vath — toldja a gondnok — ha annyi pénzt adunk a kezéhez.
Be se fejezik a számadást. Csikland a torkuk, viszket a markuk. A kezükön maradt pár tizes nem fér a zsebben el, kidagad.
— Abbul a csopakibul. Megszentöljük — rikkant be a tanitó köszönésképen. — Csapunk egy jó napot!
— Mi ütött belétek? — tudakolja a korcsmáros.
— Embert öltünk! Hunnajd lehetne ma pénz másképen?
— Nincs is pénzetek! — Ugratja a csukát a horogra Lukács.
— Nincs-e? Már gombolja is a gondnok kék dolmányát. — Hát e mi?
— Nem a tietek! — ingerkedik a kocsmáros, hogy jobban neki duráltassa a ritka vendégeket. Már előttük a liter, csopaki vagy alsóörsi, vagy csittenyi, már nem számos. Isznak és hevülnek. A kocsmárossal is hozatnak poharat. Az is közéjük ül és fogy a bor. Nem sokára folyik is. A kevésszavu gondnok rácsap a mellényzsebre:
— A közös pénzt nem köll sajnálni!
Ős Vath soros éjjeli patrol s az ajtóból hallgatja a mellverést. Nevet. Szeretné a torkukra forralni a hitközség pénzén való dorbézolást. De most minek? Éjfélre jár az idő és neki letünik a falu nyugalmán (tüz, viz) való őrködés.
Mások váltják föl; csöndesen beköszönnek s jó vidámságot kivánnak.
A nótáskedvü tanító félbeszakítja mondókájukat. A maga poharát tölti tele, odakínálja a borát. Hisz most az ingét is levetné, csak kérni kellene tőle:
— Igyék György bátyám! Igyék József bátyám! Van, hála Isten! Hét angyalát a kutya németjének, igyék az sört! Bort iszik a magyar. Héj, ha muzsika volna. Te, Lukács, csak egy szál cigány! A vén Babócsai a bumbardójával, vagy a Vaktóth a kisbőgőjével. Csak valaki nyikorogna. Mert igen viszket a talpam. Adja ide azt a vén dárdát, György bátyám! Hadd verem vele legalább a taktust!
Kézbe kapja az alabárdot. A padra, a padról az asztalra ugrik. Megnyekereg a kecskeláb alatta s meginog sok időt látott vén teste. Aztán ring egyenletesen a tánc ütemére. Egy csepp bor ki nem löttyen. Ütemesen hullámzik az üvegben, pohárban.
A vén kujonoknak felpezsdül a vére. Révedeznek. A daliás tanító igen inyükre van. Áradoznak neki, mert fiatalságukat álmodják vissza:
— Hej, az öreg tanító, az Isten nyugasztalja, csak a köszvényét melegitette.
— Ileny helyre-embert az Isten is csak egyet teremtett kedvében. A mi fiatalságunk már a szőllők kiveszésére esett...
Hizik a fiatal ember, jobban kelleti magát s utasítja a gondnokot:
— Töltsön, Pál bátyám!
Hajnali háromkor a strázsának vége. Mindenki álmos. Mindenki vigyáz a lépésére s mégis eltántorodik s utcaároktól a másik házsorig botorkál.
A tanitónak megkeményedik az ina, egyenesen megy haza.
Mise után Ős Vath a gondnok mellé kerül. A tanitó nem is várja a papot, siet hozzájuk s szivesen köszönti. Ám a párbeszédüktől elhül s ráébred mondásaira s csak a folytatás melegíti föl:
— Hát a közös pénzt is meg köll böcsülni. Ma a számadáson nem szólok, de ahogy átveszem a pöcsétet, a pénzt, iratokat, valami neve legyen a gyereknek... A hiányzó pénzt később a kezemhez követelem — s akkor nap megint szép tanuságok szemelődtek ajkáról a Szüz Mária ötvenkét Szombattyábul.
A reggeli kismisénél, ha más nem, de én ott ténykedtem. Misét hallgatni besurrant a püspök vincellérének leánykája is.
Lépcsőima után, lectio végén s amikor tehettük, összeraggyant gyerekszemünk.
Zsuzsa éveket számithatott az enyém fölé s az én életemben irott végzet volt, hogy nálamnál idősebb hölgyek jussanak ámulatul, hogy hasztalan gondolhassak vágyva harmatos asszonypalántákra.
A mise után a szenteltviztartónál Zsuzsa várt rám. Apró ujjaival szeleburdian hányt magára keresztet s megbillentette térdeit az oltár felé. Szinte egy pillanatban fordultunk össze. A szánk szétszaladt, a szemünk nevetett s künn a templomot környékező orgonabokrok tövén összesugtunk:
— Zsuzsa, gyere le a Balatonra...
— Te csak ereggy utcának... De siess!
Mondania se kellett volna, ugyis megiramodtam s mint zászló a hetyke szélben, pattogott körülem foltos kis gatyám. Kalapomat marokra fogtam s nehogy a sebességben lerepüljön kobakomról.
Esennen vártam Zsuzsára a kertaljai kiskapuban. A leány váratott, gyerekszive játszott velem, mint cica az egérrel. Maga pedig bennült a gazdag mogyorófa bokorban. Ott is ugy fedeztem föl, mert már a gyerekvonzalmak se jöttek kéretlen elém. Nem voltam szemre való s gazdag se.
— Nem láttad a gazdag Jancsit? — tudakolta s sziven ütött.
— Nem. A nem igen gyün le a hegyrül. Dologra fogják — vetettem oda fitymálóan.
— Sok a földjük — válaszolta kérkedően a lány.
— Turhatják — fitymáltam tovább. A lány nem engedte a korán gazdagságra nyiló lelke felét. Előtte úgy tréfáltak, hogyha fölszabadul a zálogos földjük, a gazdag Jancsi felesége lesz s gyereklelke tükrében megvillogott a jómód, a gazdag asszonykodás és makacsul tartotta magát, azért védte fájdalmamra a fiut:
— Neked meg, aszondják, hogy dolgozhatnál már. Ekkora gyerek, aztán mindig csavarog — pirított rám Zsuzsi gyerekes visszalotyogással.
— Ki ministrálna, ki harangozna? Fujtató se kerülne az orgonához...
Igy böstörködve haladtunk a hidra.
A magam dicsekvésére elmondtam, hogy tiz hold földet vett apám s hogy negyven holdunk van s abba mit vetettünk...
Oktondi kis társam gőgösen vetette rá:
— A gazdag Jancsi egy gyerek, tik meg hárman vagytok testvérek. Én is egyetlen lány vagyok.
Éreztem, de még nem volt szavam rá: „Az enyém az a teméntelen nagy viz... Azt fogom álmodni róla, amit senki se... A Balaton fia vagyok. Van nagyobb öröksége a gazdag Jancsinak? Melyitek kap külömb hozományt? Koldusok vagytok!”
A hajóhid előtt fehérbe ruházottan sétáltatta vitorlását a püspök matróza. A faluban Johánnak hitták, a fürdős gyerekek a trikójára hímzett névről Dodónak, a csupa izom, barna taliánt. Nehéz járásu volt s gyerekfejjel arra gondoltam, hogy nem szokott a szárazhoz, mindig a yachton van, mint őseink a lovon.
Mint aféle falusi gyerekek szájtáltva hallgattuk döcögős magyarságát, amint lenézően nyilatkozott a gőzhajó matrózairól:
— Nem matróz, füredi kopások.
Csodáltuk. Egy evezővel behajtotta a kis csónakot a vitorlásig s árboca tetejéből fejest ugrott. Mi csak a kikötő lámpaducáról ugrottunk s a fejünk csupa homok lett. Azonfelül zúgott a fejünk; fülünk, orrunk, szánk megtellett s krákogva eveztünk rosszul táplált kis vézna izmainkkal. Ahogy igy témfergünk s bámuljuk a vitorlást, meg a horgászókat, az egyik sikongva jajdul föl, hogy arany órája a vizbe esett. Zölden habzott a viz. Olivzöld mezőjén a fehér habok sötét hullámokba gyürődtek. A délnyugati szemhatárból lila felhőpihéket bocsátottak föl az óriás gyerekek. Az ég ivén duzzadt vitorlásokká dagadtak s a nap kiszinesítette őket.
A matróz megunta a fecsketestü vitorlása jártatását. A bójához kormányzott s lenyügözte vele a kecseskedő fehér csodát, amely táncolt, kellemeskedett a hullámokon. Megakasztott kormánya célirányosan ringatta orrával egyvonalban s a hullámokon meg-megindult s szökkent előre; szinte megröppenve, de mint a lábon kötött madár, visszazökkent a bólyához.
A matróz kievezett lélekvesztőnyi csónakán a hajóhid fejéhez és azon ruhásan az óra után bukott, sapkájával kimeritette, odakinálta s aztán fölment az urához. Bizonyosan azért, hogy kivánatossá tegye az idegen irodalmi remekekbe mélyedt művész előtt a habos csoda keltetését, hivogatását.
Bennem fölébredt az örökömmel való rendelkezés vágya. Kitártam lelkem szárnyát, hogy a Balatont átrepüljem vele, de sorsom, az asszonyt nem hagyhattam. Nógattam:
— Gyere, Zsuzsika, üljünk a csónakba, mig Johán a méltóságossal visszajön, megnézzük a vitorlást.
— Nem megyek. Ereggy... Te magad...
— Gyere na! — kérleltem és megfogtam unszolóan a lány karját.
Nem megyek teveled — mondta durcásan s a gazdag Jancsiék portája felé fordította arcát. Én is a hegy magánosan álló épületére vetettem fájdalmas tekintetemet, hogy az első utra indulásánál is magára hagyják lelkemet lendületében földi jókért az asszonypalánták. De szemem örömösen villant meg fekete ivei alatt, mert velem szemben sütött a nap és fényeket gyujtott a tó tükrében s a vitorlást is táborfényi ragyogásba vonta. De a gazdag Jancsiék portája kék árnyékba süllyedve lapult meg a hegy csonka kupján. Én csak ezt láttam. Szem elől tévesztettem, hogy aranyban fürdő kalásztenger hullámozza körül a hegyet. A lábától az ormáig. S a buzatábla hullámában evezni kaszával, dolgos két karral életebb élet az én álmomnál.
Már a vitorláson álltam s odakiáltottam a Zsuzsinak, mert tagadón rázta bodros fejét, bucsuztam:
— Nem jössz? — Isten veled!
A bólyát a vizbe dobtam s a gazdátlan hajón, a szelek szárnyaira hagyatkozva, kötött kormánnyal hasítottam a birodalmamat. A hidfőnél suhantam el. Szegény lelkemből uri gesztus pattant ki. Istenhozzádot intettem a lánynak. A vitorlás száguldott, habot turt az orra elé. Hullámokat szelt át, vitorlái duzzadtak s pattogott a segédvászon. Részegülten, mámorban álltam, én a hajósuk. Néztem a lösz partokat, a Pap-nádas mellett süvitettem el s lelkemmel végig cirógattam. A kis fürdőhely deszkapavilonjából s a nyárfa árnyas sétautakról fehér zsebkendőket libegtettek felém. Gyolcs ingem szabad alja intett feléjük, a Balaton zarándok madarai felé bucsut. A gémek a vizszélből szárnyra keltek, a bíbicek beköriveltek a vizbe és vadkacsák rémüldöztek föl a sásas rétről. Nádi rigó énekelt a fészke táján. A löszpart falában veszekedtek a verebek.
Vércse lebegett a tanyája körül s a parti fecskék egyík része körülriadozta, a másik fele pedig vigan csicsergett a vájt ürege előtt. Seregély sereglett felhővé a hegypásztor rozsdásának pukkanásától. A zátonyokról csérek, sirályok iveltek a levegőbe s himnuszt énekelt a piros szájuk.
Már roszogott a hajó feneke és félrebillent a diszes feje. A kecskekörmös, hordalék kavicsos parti zátonyon elakadt a hajóm... Vitorlásába belefogózott a szél — tolta-tolta s végre teljesen zátonyra hajtotta.
A kötött kormány ide vezérelte. Zátonyra.
Tágult szemmel néztem szét.
A villa ablakából messzenéző kutatta. A löszparton, távol a püspök vincellérje loholt. A szabad rétségen is felém futottak. A vizen csónak keresett.
Ráébredtem csinytevésemre. Kiugrottam a bárkából s kis gatyámmal ágyékig gázoltam a vizben. Néhány zátonyt meglábaltam s aztán a szél irányában befutottam a Csurgó-viz forrásához.
Tudták, hogy zátonyra jutok s ott kell megfeneklenem, mert kötött kormánnyal indulok és haladok.
Ezután is kötötte életemet a kenyér. Zátonyra vetődtem asszonnyal együtt s anélkül. Néha oldódtak kötelékeim s ujra tengerre szálltam s aztán zátonyra hullottam.
De feloldottak, elvontattak vincellérek és matrózok; anyám s a jó emberek mint akkor és ott a püspök vitorlását — mondotta kis Vath.
Ezt a tettemet megbánatta apám velem. Dologra fogtak:
— A libaőrzésből kinőttél. Csak szégyenítesz a cselekedeteiddel. Itt az aratás. Egy nyarat kihuzhatsz. Aztán inasnak mégy! — a rövid rendelkezések szinte úgy pattogtak le apám szombatos, legendás szájáról.
A friss, harmatszagu reggelekben, mikor már a pásztorok elhajtották a nyájat, fölrázott anyám:
— Mosdjál hamar!
A kis köténykémbe mindig jobb falatok jutottak, mint a bátyáiméba. Hogy ne irigykedjenek, apám lovas kocsijára kellett ülnöm; mig ők az ökrös szekéren hajtottak utánunk.
Az országut porát lekötötte a hajnali hüsseség, az ákácokról a bő harmat lemosta a rájuk szállt port.
Hektor, a kutyánk, hűséges balatoni társam végig hősködte a falut. Összemarta az utcák fiatal kutyáit. Megszimatolták s a gádorok, tornácok, pajták, kazlak mélyéből kinos nyüszitések, hörgések, fojtogatások hallatszottak ki.
A szalmakötél azonban kiritt a kezemből aratás közben s a gereblyenyél feltörte tenyeremet. Vézna, álomgyerek voltam, átlátszott vérem a fekete bőrön. Nem termettem paraszti munkára. Csak bogár, nagy szemem tündökölt.
Aratás közben, mig a buza megérett, tarlót buktattunk a kisebb bátyámmal. Uj, szép pár ökrünk volt. Most tanitottuk be. Én előttük jártam a barázdákon, hogy ha már nyakuk az igában, most szokjanak a barázdába.
Tarlónk mellett szőlő zöldelt. Délnek pedig beláttuk a Balatont, Mészöly Géza Balatonját. A párában szemérmesen sárgállottak az aligai partok, Tihany a magasba emelkedett.
— Valami üdő lesz — mondta bátyám olyan kész tudással, akár az apám. — Ezek a tinók is fene bogarasak.
Fulladt meleg volt. A vizen semmi élet. A vitorlás kopaszon mutatott az égre árbocujjával.
A gőzhajónak, mint a déli vasut vonatának összefolyt süket zakatolása.
Ha ilyesmiken elbámultam, a barázdás kirántotta a kötelet kezemből és kiszaladtak egyértelemmel a szántásból. A bátyám kikapta az ekét, ha a szántott felé szaladtak, ha pedig a tarlónak, akkor ránehezedett az ekeszarvára, két karjára támaszkodva, egész testével és jó lélekkel nevetett. Szerette az állatot. Nem gorombáskodott vele.
Alig fordultunk egyet-kettőt déli etetés után, dörrent-csattant az ég. A pára fölhuzódott a viz fölül s lógott a partokon. A lösztenger epésre zöldült. A gőzhajó már küzdött. Hirtelen hamuszinre vált az ég arca és erős függönyt vont elénk a Balaton közepéig. Alig lehetett kivenni, hogy a Baross nem bir kikötni az erős hullámzásban. A mozdulatlan esőfüggönyön kiégett szénszin felhő uszott gyorsan. Tenyérnyi se volt.
A zápor zuhogott. Bátyám lejármozta az ökröket s hamar a kepékbe menekedtünk, hol azért csurom-csatakosra áztunk.
— Ha az jégfölhő, akkor kevés kalácsot eszik kend.
— Mért? — kérdeztem bátyámat.
— Elveri az Alsó-telket.
— Kend is azon a kenyéren él — feleltem.
— Kend is — nevetett.
A föld annyira átázott, hogy szántani nem lehetett, hát fölszedődtünk és hazaballagtunk az ökrös szekéren. A tinók fehérebbek voltak, csak a nyakuk szürkéllett. Szép csákószarvuk belerajzolódott az egyszerre kitisztult éles, jeges levegőbe. Minden nevetett; a kukoricák harsogó zölden, a fü harmatosan, a sárga gabonatáblákat sárgábbra gyujtotta a nap s a zápor alázatosabbra hajtotta a lecsüggedt fejüket.
Együtt örültünk, hogy nincs jégkárunk.
— Itt ment el a föjhő. Erre járt — mondogattuk.
— Mégis eszünk kalácsot, tudja kend? — mondtam örömmel.
— Csak várjon a rétes végével! — intett tapasztaltan bátyám.
Az utcákon eltévedt libák, rucák, elveszett malacok, bárányok után kiabáltak. Gazdáik térdig kötötték a szoknyájukat, gatyájukat. Gyüttek-mentek:
— Barikám! Cici ne, ne! Libucikám!
Az értelmes jószágok ráismertek a gazdájuk hangjára és visszafeleltek: Bee e! Csüri csői csüi! Zsák, zsák! Ved ved! Ga gá!
Estéledett.
Ázott aratók siettek hazafelé.
Az Alsó-telekről rossz hireket hoztak.
— Lapátolni lehetne a jeget.
Egyszerre elszabadultam hazulról, mihelyt a járom lekerült az ökrök nyakából.
Apám borus arccal járt.
Anyám még mindig susogta az Angeluszból: Az Ige testté lőn s öklével megérintette a mellét.
Révedezés, kapkodás látszott minden gazdán, mint tüz s vizkár után.
Mondogatták, hogy mire jó a tagosítás; különben egy-egy gazda teljesen tönkre jutna, mig igy mégis maradt a Felső határban termése.
A Kocsmadombon még nem olvadt el a jég; lapátolni lehetett volna. Az árokban hömpölygött az ár.
Apám fohászkodva, sóhajtozva imádkozott. Szokása szerint öltözés közben. A jégtől lehült levegőben felső kabátot, szürt öltött a vászon ing fölé.
Odaszól csizmahuzáskor anyámhoz:
Anyjuk, kimegyek a határba, megnézem a kárt. A Márkóból semmi hír.
— Nincs ám. Idevalóknak nincs ott birtoka.
— Hála Isten, jórészt learattunk! A kapásban még se tett annyi kárt a jég.
Anyám naiv szemrehányást enged meg:
— Ölég nagy a Balaton. Elfért volna benne — mondja, de gondolatban se bántja meg az Istent.
De künn a szérüről forró kásarágástól fuldokol a szomszéd:
— Má az a vén Uristen se tudja, mit csinál! Ha eső köll, belevezeti bezzeg a Balatonba. Most nem tudta arra kormányozni.
Apám elfordult.
A falu alatt elszörnyedtünk: A kukoricák levelei cafatos zászlók, mintha háboru érte volna; a krumpli szára ketté törve és a sárba verve; a gabona lábon ért része a földre fekve s a kalászokból kipörgött a drága élet; a szőlők kopaszok, a gerezdeket lecsépelte a jég a bakhátra, a tőkék alá.
— Hát itt elmasináztak és leszüretöltek — beszél Ős Vath önmagának és erősebben szoritja a csuklómat:
— Gyerek, igazad van, tanulj: a füzetést se jég nem veri el, se fagy nem éri.
Eldőlt a sorsom.
— Legjobb volna csak fölgyujtani! — lázadoztak bátyáim kaszáláskor.
— Köll a szalma is trágyának — gondolt előre apám.
— Ganéj a má igy is.
— Tegyétek! — nógatta őket apám a kaszálásra. Sokat szenvedtem még a cséplésnél.
De aztán édesanyám könyörgése, kimélgetése érdemetlenül is rám terítette a jóság palástját.
Ha szökhettem, szöktem. A rám bizott házimunka félbe szakadt s drága jó anyám elgyengült, sokat küzdött, sokat szenvedett bizó vállaira nehezedett. Nyugtassa és boldogítsa érte az Ur!
Reggel horgászóknak krajcárért földi gilisztát szedtem. Gőzhajó érkezésen a mólóról táskát cipeltem a faluba s négykrajcáros ütötte a markom. Misén ministráltam és szentkép, tizfilléres került a tarsolyomba.
Vettem ezen a pénzen cukrot, rongyos sipot s horgot.
A horoggal sohse akadt szerencsém.
A sippal majd szerencsétlenül jártam.
A cigánybanda mögé huzódtam s fujni, billegetni kezdtem. Nekem tetszett. Fekete hajammal illettem is a füstösök közé, de a sipom kirítt a bandából, rámförmedt a primás és elijedtem mögülük. S azóta rámillik a mondás: Szerencsétlen flótás!
Zátonyra jutásom óta lidércesen tünik elém az elérhetetlen vágyam: vitorlás gazdája leszek.
Anyám rámfelejté jóságos szemét s földajkáló lelkét érzem az égből is.
Apám elnézte uri rabszolgaságom abban a hitben, hogy a jég nem veri el kenyerem.
Álmom tündértava örökké kisér, bár az élet rámvigyorog terhességével, mint a jégről a fakutya.
Az apámnak kimélyültek lelkén a fohászok, sóhajok s aggódó ráncok boritották az arcát, homlokát:
— Ami kis buza termett, köll vetőmagnak. S árpás kenyeret ettünk akkor télen.
Ugyanakkor a szerencsétlenség rászorította Kenese népét a hatosos egyletre.
Öreg papunk ajánlotta: a Hitelszövetkezetek központi kiküldöttjének beszédét fogadják el, hogy ne nyuzza egy harmadik a szegény embert.
A Lipót elsápadt, mintha máris tönkre ment volna.
Másnap ágynak esett.
— Ifi ur, aggyon egy krajcárért cukrot, egy krajcárért horgot, egy krajcárért spárgát — mondtuk a vén segédnek, aki ősz szakállasan állt a pult mögött. Ha a magas polcokra kellett létrán másznia, nyögve lépdelt föl a papucsos lábaival. Vén volt, hisz az öregek jártak vele iskolába, de „ifi ur” maradt.
A szél elvitte volna, ha kint jár szeles időben. De ki sem ment volna egy világért se. Ő segítette gyüjteni a Lipót dinasztia vagyonát. Egyszerü kedvességével oda csalogatta a vevőket, akik a felsőfaluvégről lefáradtak és elkerülték a közbe eső boltokat.
Ezer menyecske ellenkedett vele, a Méreg Marcsák, a Pikó Julik hozzádörgölőztek, de soha nem érintett asszonyt. A gazdái is gunyolódtak rajt, pedig nem halmozódik keze nyomán a vagyonuk, ha gyerek nem marad.
Ugy is bántak az árva fiuval, gyerekként.
— Fájtli, adjon a konyhára borsot!
Egész élvezete és ünnepnapja, hogy összeszijazza a fejét, kezét s mormolja imáját Izrael Istenéhez.
Lipót veje pedig vajvivő anyámnak azt mondja a felesége füle hallatára:
— Derék asszony maga szomszédasszony — jól járt magával Ős Vath szomszéd. — Az én feleségemnek gavallér ember köllött volna, mint a halászbérlő.
Az árendás pedig adta a halvacsorákat s a felgazdagodott falusiak eleje kezesül állt váltóihoz a hitelszövetkezetnél.
A paróchián csattog a fejsze s a négyfelé fürészelt fahasábok szétesnek. Apám köszönti a pap helyettesét; szivesen és bizalommal.
Beszélgetnek. Elmondja, hogy bucsujárást vezet Csatkára fogadalomból.
A bucsuramenés reggelén aztán beállít velem anyám hozzá:
— Ez a gyerek nem hágy békén, hogy ő is elmén Csatkára.
Maga mellé intett a pap.
Odaálltam a reggeliző asztalhoz, hogy ültében a hóna alá vehetett. — Fordulj meg!
Hátat fordítottam az ölében:
— Hadd lám a talpad! — A másikat is! — Jó a patkód, a csizmád se likas, eljöhetsz!
S megkezdtem a világjárást. Eleven szemem majd lobbot vetett a nagy kiváncsiságtól. Az erdők zugása s a mezők kapaszkodása a kék hegyekre, ismeretlen patakok, folyókat átkaroló betonhidak, kanyargó, vagy végtelenbe nyilaló vasuti sinpár, ahogy ott hagyott bennünket sorompós utunkon a hosszu kocsisor elején szaladó, füstokádó kémény. Minden intett felém s mindegyikhez elküldöttem vágyamat a nyugtalan nomádi lelkemből. A kék hegyek, mire lábukhoz meneteltünk, ködruhába öltöztek, nefelejts szinüket barna esőfüggönyök takarták és mélységes mélyen megzendültek. Rengett a föld. Az ég meghasadt. A folyók kiáradtak s a fahidjaikat a hátukra vették.
Nem juthattam volna a tulsó oldalra, ha a magam lábában bizakodom. Pedig már ágyékig türtem kis gatyámat s fogaim közé szedtem kabátkám alsó csücskét és kis csizmáimat fülüknél összekötve, általvetettem nyakam körül a vállaimon. Már mindenki átgázolt, de megkönyörültek rajtam is. Alkonyaton hallgattam a jásdi harangokat, amint össze-vissza kongtak-bongtak a hegyek között. A faluvégi kőszobornál karingben, lila stólásan reverenda nélkül magasra tartott kezéből szentelt vizet hintett áldóan az aszkéta arcu öreg pap a két mezétlábas ministránsa közül.
A jásdi gyerekek kíséretében szétnéztünk másnap a toronyi verebek, baglyok és galambok világában. Vad ösztönükkel, csingálóztam a beharangszó kötelén. Csodálkozóan bámultam, sarkig nyilott szemem minden ujdonságon.
A nagyszivü papunk nem tévesztett szem elől. Meg-megkeresett, ha szeme előtt nem látott. Zengő mély, máriás énekszavát szerette, ha cérca hangom ismételte:
Gyuladozz én szivem Máriáért.
Sok szint, élményt ivott fel gyüszünyi lelkem egy-egy pihenőn s az éjjeli tömegszálláson, mikor az aszszonyok pletykáltak és összehozták a menyecskéket és lányokat a legényekkel. Agyam lemezeire rovátkolódtak, ha érthetetlenül bámultam is elhangzásukkor.
El-el meditálok rajtuk és meg-meg idézem a képeket és kérve kérdem, hogy kik szabadultak nehezebb tehertől a Szent Szűz jelenéses csodakutjánál, akiknek a mankói szép számra függnek a jelenés és kegyelemtanusító fákon, vagy a zarándok uton bünbe pólyálódottak?
Zarándokutját mélységes hittel járó papunk nem láthatta mindezt a megteljesült fogadalma átérzésétől.
Haza jött s beteg szive nagy jóságával szolgálta Istent.
Nem kopogtatott éjszaka idején beteg, hogy enyhületet ne vitt volna hozzá: akár a lelkére, akár a testére kereste.
Ha üres volt az erszénye és kéregető kopogtatott, a szomszéd boltoshoz küldött tőle cédulát s tiz fillérest kapott alamizsnául. Utóbb elveszett hitele. A mészáros hust, a boltos füszert vonakodott neki adni. A bibliai korsó, a kenyérszaporitás csodája nem ismétlődött meg s rászorult a Kneip szerint kezelt betegei ajándékára. Utóbb gazdag parasztoktól apró kölcsönöket szedett föl s gyógyitotta őket. Az uj kerületi orvos bepanaszolta kuruzslásért. Gazdag betegei visszakövetelték az apró kölcsönöket. A szegényei megszólták a szentantal perselyéből adott fillérekért. Csövestől zudult rá a zaklatás.
Szivbaja kiujult, mikor elárverezték feje alól a párnát is.
Betegei és meggondolatlan hivei szidták. Ezek álszégyenből, azok szükmarkuságból.
Nagy árvaságában csak Vathék tartottak ki mellette. Éhen halhatott volna, de édesanyám friss cipót, lisztet, csirkét, korai disznóhust vitt neki.
Fájt neki nincstelensége s aki a csillagos égben a Legszebb Hajnali csillagot szerette, megbotlott: Földi nőben látott csillagot. Tilos uton pénzt szerzett.
A rokonok, szegények és hűtlenek visszaédesedtek hozzá. — Azt hiszitek, a reverendám bélése is bankó? — s a keze már nyult az alamizsnáért. Nem tudott jó szive kérést visszautasítani.
Csak mi szoktunk el tőle. Szegénységében gyakrabban kerestük. Városi diákságom alatt, árva, leszelidült vakációimban fölköszöntem a villájába hálásan, ragaszkodással. A villát bajos emberek és gazemberek járták: a szegények parazsat kerestek és aranyat találtak nála a hamuban.
Mégis zsandárok kisérték el megvasalva és a tizenhármas számu cellába zárták, hova szivem be-besurrant hozzája. Trubadur szerettem volna lenni a sziklaüregbe vájt zárkájának ablaka alatt s ápoló kéz a szalmazsákán... De az iskolai rendszabályok tilalomfául álltak elém...
Őszre már paréj nőtte be a sírját s a gyomos hantok között nem világolt a szeretet. Koszorutlanul állt feketére mázolt léckeresztje. A rabtemetőben csak a paraj égett pirosan, sárgán, lilán, rozsdavörösen és más száz őszi szin keverékben s az elhanyagolt földkupacok között szebb az agyongondozott siroknál az övé.
Az emlékezés napja s a tizenhármas rab nagy teli, krisztusi szivén férgek rágódnak, ahogy hiztak életében a hálátlanok. Az aranyát körülhizelegték s nagy szivét — amely csordultig telt szeretettel — megejtették a rokonok, rossz nők és aljasak s ma nem jutott pénzük egy szál gyertyára.
Csak én váltam ki a hivalkodó pompákat bámuló tanuló társaim közül. Elővontam őszi rózsáimat, amiket kisdiáknő lakótársamtól kaptam szerelmes sorok kiséretében s a léckeresztre kötöttem néhány Miatyánk és Ávé kiséretében.
Andalogva kerestem meg pajtásaimat. Kivettek zsebeikből egy-egy sült gesztenyét, az első őszi diákörömet s ropogtatták. Az én eszem a sirnál járt, hol a szél pislogatta egy árva gyertyácska lángját, a gesztenyém árán vásároltam a jóleső köny perdült ki a szemem sarkából.
Dátummal kezdem, mint Turgenyev. Nagyasszony napján, a reggeli mise után szép redes gatyában, nyári dolmányban, tisztára kefélt csizmában beállított apám velem a dulmi választott püspökhöz. Apám patkója alatt kvarcogott a kavics foga.
A sánta Johán nyári inas szerepében elénk bicegett. Hogy meglátott, cserarcáról bizalmatlanság pislogott ki. A vitorlásozásom jutott eszembe s egyszerre elszállt minden reményem.
Apámnak száján volt az odaveti mondás: Itthon találjuk a püspök urat?
De én eléje vágtam:
— Fogad a Méltóságos ur? Jelentse be kérem Ős Vathot és a gimnázista fiát.
Hamar visszakerült a Dodó lovásza és kurtánfurcsán csak annyit mondott:
— Erre gyertek — s a köszvényes lábát huzva a lépcsőkön, keresztbe tette a másik elé s mindegyikkel megvárta a másikat. A hatszögletes szobához értünk s ráébredtem, hogy az északi gótablakos csonka toronyban vagyunk. Nagy angol fotölyben ült a püspök. Arany keresztje csüngött a mellén és lilla szegte be a cimádája szélét.
Avult könyvet tartott a térdén s aranykeretes okuláját tisztavizü kék szeme fölé tolta a homlokára.
Hozzá surrantam és csókot nyomtam a kezefejére.
Apám fölszegett nyaka is leaggott, mintha a középkor vár ura hajolna le a toronyszobában a klastromi apát ur kezére s csókot cuppantott a püspök gyürüjének óezüstbe foglalt ékkövére.
— Mi járatban vagytok? — kérdezte s jóságos szeme nyájasan fürkészett arcunkba.
— Excellenciás — kezdte Ős Vath.
— Nem vagyok, csak méltóságos — igazította helyre enyhén, mintha dolgos méhet hessentett volna el.
— Hát méltóságos püspök ur — szegett nyakán apám — engedjen meg, hogy nem helyesen tituláltam, de a magam fajta föld embere...
A nagy ur türelmetlenül vágott eléje az áradatnak:
— Ne keríts olyan nagy feneket neki — folytasd te — mi járatban vagytok? intett az ó könyvvel rám.
— Elvégeztem a negyedik gimnáziumot. Azt tudjuk, hogy a kegyes káptalannak ösztöndija van a tanítóképzőn. Kérnénk igen, kegyeskedjék közbelépni, hogy nekem itélnék a dijat.
— Jól van — mondta s mintha nagyot gondolna, elkomolyodott arca földerült:
— Nem akarsz pap lenni? Apámban a vágy csillanva csillant föl:
— A lámpáshoz is úgy nyul föl, mint pap a szentségtartóhoz.
Barna arcomat tömött hajam tövéig felhő borítja el, majd hajnalos pir élénkíti föl:
— Köszönöm kérdését, csak tanitó szeretnék... A skót villa egyre távolodott tőlem, soha se érem el, úgy éreztem.
Elém idilli tanitós vakációk terpeszkednek: kis méhes, oskolakert, széles udvar; közel a templom torony, messze a városi zaj; akácillatos reggeli orgonás misék, álmos fujtató gyerek s álmos ministránsok. Minek huzni az igát, ha könnyü is az Uré a kanonokságig, a skótstilü villáig...?
A Fájtli boltja előtt otthagyom apámat, aki trafikot vesz makrájába. Én meg neki váltok a gőzhajó kikötőjének. Ott horgász a Réthy Paula és a Márta. Elnézem mélán, hogyan halásznak. Egy szó nem sok, annyit se szólok nekik. Csak rájuk vetem vágyas szemem és utánuk nézek hosszan. Ha leejtenek valamit, előzékenyen fölveszem és átnyujtom.
Eszembe jut apám önbizottsága.
Én úgy éreztem, hogy a fajtámból kinőttem: A primaságba nem tudtam bele. — Inkább félreálltam. A nádas mögé vonultam, a szélcsendbe, ahol ráncot se vetett a viz. Innen mindenkit, engem senki se látott. Zöldes, vadászhajtókás ruhám beletalált a harsogó zöld nádszinekbe s zizegésük takarta lélekzésem s hűtötte lázas véremet.
Az ide-oda járó matróz lépte alatt bollongatott a szikár árbóc s egyik vitorla a másik után feszült ki a hajó irányában. Merész orra célosan mutatott az Örsi-öbölnek s a kormány már a püspök kezében. Domborodnak a hófehér vitorlák s a vasmacska lánca feszül. Egyszer csak szárnyaszabadjára engedve szökken nagyot a vitorlás, a visszadobott bója nagyot csobban s hullám verődik a yacht nyomába s éles orra tajtékot tur az átlátszóan tiszta tófelületre.
Bámulom. Nézem-nézem, de már nem értem, nem vágyom: el is tüntek a messze távolban, a Balaton tengerességében.
Más ujság: Parasztgyerekek verődnek a part fövenyére s mint én is négy évvel előbb, lapos kavicsot, vagy kecskekörmöl szedegetnek s behajitják a nyugodt tó lomha felületére. A kavics hármat, négyet, van olyan, hogy tizet is ugrik a vizfelületén. A gazdája diadalmas torokból ordítja:
— Láttad? Tizet baktattam!
— Mia? Tiz? Nédd-ee! Akár huszat is, ha köll!
— Hát ha' lám!... Iszen kettő se. Csak a száddal tudod. Avval érted.
Nem értem ezt se, de szeretem: mert a gyerek lelkek, emlékek, szivek... Szinte a derekam mozdultával akarom irányítani.
Valamelyik parittyát vesz elő. Bogozza-kötözi. Eddig is csak a hiányos felszerelése miatt maradt a zsebben. Mikor kész a javítással, elrikkantja magát egy görgetegkő fölvétele közben:
— Hiszed-e, fejbe sózom azt a bujárt ott a vitorlás helén?
— Fejbe ám, ha tudnád!
— Na, mit adsz?
— A gombfüzér felit.
— Hát te mit szánsz, ha nem találod?
— A parittyám!
Összeparoláznak öregesen: nagy előttük az érték, mint öreg apjuknak a ház, a háló, föld:
— Kutya, aki bánja!
A kő sipol s repül a levegőben, ahogy elsuhan a fejem fölött s nagyot csobban, mikor a vizbe vág.
A buvár ijedten bukik le.
— Haa — ordít torkaszakadtából — meg van! Ide a gombot!
De azért nem áll össze a fogadójával osztozkodni, hanem futnak lélekszakadva a hidra, fujtatójuk zihál, nyelvük alig fér el a szájukban. Közben biztatják egymást:
— Ki uszik be érte?
Alig kerülik meg a kis öblöt, a buvár már jó futásnyira fölvágódik a vizből s körülnéz. A parittya gazdát cserél ott nyomban.
Ártatlan kárörömmel nyugtázom a veszteséget a bubosvöcsök életéért.
Az új próbák-közben a szép galléros fejü buvár lebukik s leöbliti ijedelmét a vizben. Mindig távolabbra uszik a viz alatt. Egyszer csak kievez a hajitási távolukból. Mindig erréb csap le a kő s belefáradnak, belenyugosznak a kis kunos, vagy szögszin ugoros fejek az elérhetetlenbe. Sohse voltak vizivadászaton, hogy tudnák, a jól talált szárnyas elterül a viz szinén, a rosszul célzott pedig napokig eluszkál, vergődik nádasokban, hínárokban, mig el nem veszelődik, vagy meggyógyul.
Igy voltam a káptalani ösztöndijjal: azt hittem, hogy bizonyosan nekem ítélik, ha már lealázódtunk apámmal együtt. Már másod, vagy harmadnapra vártam a postán s ötöd, tized napra se jött.
És teljesen vagyontalan osztálytársam kapta meg, aki soha se kapott ludbőrt a latin tanár láttán.
Mert a létszám betelt, lemaradtam a többi képzőben is a felvételről.
Csak a Mátra aljából jött biztató válasz s igy indultam az utamra s ezentul mindig támaszték nélkül jártam a kisörömü, kisbánatu utaimon.
A Réthy-lányok a patyolatos vitorlással együtt nem fészkeltek meg lelkemben.
Viszontagságos keresés után az Arany János-utcában kaptam lakást, hol a velem egy-sorsra készülő lányok rábátoritottak, hogy megosztják velem a jövőmet. Becéztek a fekete szemeimért s gyönge szerelmi féltékenykedések játszódtak le a mátraalji szivekben miattam. Mert égő fekete gyémánt volt a szemem csillaga, lágy, bársonyosan lágy a hangom, szén a hajam s karcsu finom az egész mivoltom, épen azért mindig amazon-erős lányok lelkében okoztam palotaforradalmat.
Itt indítottak utnak a szerelmek országutján, de a mellékén termett szép virágokra sohase tapostam rá, pedig a királygyertya késő őszig ég...
Intézetet változtattam a következő évre, tehát sokat kellett a postára járnom, hogy ide, vagy oda felvesznek-e?
Egyik vasárnap a költő ideálját látom a póstán. Jó érett volt már. Bemutatkozom s falusi szivességgel leültet.
Előadtam, hogy ismerem gyerekkoromból.
— Jó, hogy még gyerek, mert ugyancsak vénnek láthatnának az emberek — grimaszozott.
Az évad még nem kezdődött meg. A hajókikötő szabadforgalom volt: vasut párvonalas liniái még nem szelték a Balatonparti rétek ezerjófüves, vadszegfüs szőnyegét.
Csónak ringott a habtalan vizen. Gazdája ott pipált a kötele végén vizbe lógatott lábbal.
Hirtelen gondolattal gavalléri ajánlatra szántam rá fejemet:
— Nagysádka, ha nem ellenkezik tervével, csónakázzunk.
— A szivemből beszél, kis Vath. Kedveskedő pózzal lépek a csónakhoz:
— Megengedi, hogy egy félórára kibérelhessem a csónakát?
A kevés és halk beszédü ember majd a kedvemet szegte:
— A csónak ki van bérelve. Aligára kell átvinni egy társaságot. Pestre utaznak a déli vonaton.
De a néhány hatos kereset izgatta:
— Ha itt körül csónakáz Vath.
Hölgyemet besegítettem illő meghajlással a csónakomba, de a hid körül való csónakázásról szó se lehetett, mert nád födte a mellékét. A szivem hölgye pedig tiltakozott, hogy a mélyre evezzem.
— Belefordulunk — mondta meggondoltan, mert semmiféle romantikára se volt hajlandó.
Igen ám, de a nehéz csónakot lehetetlen volt huznom a sekély vizen s az is hináros volt. Mig keresgéltem a tiszta tükrös helyet, jól beeveztem.
Hogy intett-e a hajós? Nem figyeltem. A hölgyem háttal ült neki, én meg a bárka vonásával kinlódtam és a gondolatokkal, hogy valamit mondhassak is az izzadás közben.
A félóra fele közeledett, önkénytelen is megforditottam a csónakom, de akkor már az utazó trupp ott ágált, gesztikulált a hajós előtt. Nekem nem volt sürgős: csigavér eveztem, azaz a legnagyobb izomfeszitéseim se lendítettek a csónakon előre.
Hanem partnerem elpirult és merőn nézett a part felé.
Beszéltem hozzá, de nem figyelt rám. Én háttal voltam a kikötő felé s az erőlködés lefoglalta minden figyelmemet.
Nagy verejtékezés közben révbe jutottunk.
Juliska nagysám nem várt lovagi készségemre, hanem kiugrott a hidra s fölvágtatott a nagy kikötőre. Én nyugodtan álltam föl. Verejtékes homlokom s nyakam, arcom akartam végig törülni, mikor mellém ugrik, a csónakba valaki és pisztolyt szegez a mellemnek:
— Ha lekésünk... az ur... ön... nem fizeti meg. Aligán éjjelezünk... váróteremben?
Nagyfoku kimerültségemben szótlan türtem handabandázását s aztán flegmán kiszálltam:
— Kibéreltem a csónakot.
A revolver elkerült a mellemről, a nők arcáról a sápadtság és ijedtség.
Juliska nagysámot a nádas mögött találtam, a vörös köveken tördelte kezét és vértelen arcában nem voltak huncutok a szemek.
— Ha az ideges bolond lelövi, kis Vath. Az Istenért, a Balatonba ölöm magam.
— De látja, hogy nem lőtt le.
— De milyen kihivó volt!
— Két nő. Az anyánk és egy szerető sziv kisér bennünket a sirig. Az anyánk mindig és mindig szép és anyánk marad, de a nő változik.
— Kis Vath, önről a teoriája azt mondja: „a szerelemhez soha, de a tárgyához sokszor hűtlen lesz”. Hallatlanba vettem egy kesernyés mosollyal.
— Annak, igaz, mi is okai vagyunk — tette hozzá. Az alkonyuló napba óriásan állt az akarattyai szilfa. Az aligai partokon vonat haladt Pest felé s a nap nátriumfénye megcsillant az ablaka sorain, mint fényes vizió.
A partok szalmasárgán égtek s a tiszta kék vizen feltünt a hajós csónaka.
A hid alatt olajzöld árnyat vetettek a piloták, aztán vonalaikat összekuszálta a szél csóvásan.
S akkor este kaptam az igazi szerelmes csókot: a poéta megénekelt, visszavágyott ideáljától.
A világ: költői pályája elején neki igérte minden dicsőségét s alkonyatánál a Balaton uj szerelmeséhez édesedett a Muzsája.
Apám mikor kitaníttatott, a másik két fia között kiosztotta a birtokát bérbe. Adott hozzá mindent. A háznál levőnek hátas lovakat, a kiházasitottnak szép pár ökröt.
Lelkem hizott örömében, hogy törődött, cserepesre kérgesedett kezük pihenhet, a gondráncok elsimulhatnak. Jobb módon élhetnek, nem kell kuporogniok miattam, mert már kitanultam.
Anyám örömest egyezett bele a telek szétosztásába:
— Jobb sorsom lesz. Több időm telik imádságra — és alig várta, hogy már átadja apám a szessziót s avval a gondot.
Mikor megvolt, felfohászkodott:
— Na, az Istennek is élhetek, panasznéven ne vegye! — Ölöget vontam, huzzon más is! Szinte jobb szint kapott az arca, husosodott a teste, a lépései megkönnyebbültek s gyakran irányzódtak a templom felé.
Ebédnél sürübb vendég volt a székbeli hus. A disznóláb kenyér mellé maradt früstökre, ozsonnára és vacsorára. Azelőtt bizony ha ebédnél jutott. Reggelire szalonna, uzsonnára meggy és gyümölcsféle járta csak.
Maga keveset fogyasztott, jobban csak az apámnak unszolta:
— Egyék apjuk. Sok karaj kenyérrel kevesebb köll. Kisebb a gond...
De ahogy elnézte apám szines bronz arcát, valami elégedetlenséget érzett rajta.
Gyanuját erősítette apám mámorossága. A józan ember majd nap-nap után kótyagosan jött haza a pinceszerről. Vagy keveset beszélt, szárazon, kelletlenül, vagy sok kelletlent összehordott:
— A nyáron a mester berukkolt fegyvergyakorlatra. A Péter felesége nem vette tekintetbe: épen akkor halt meg, mikor a kocsijának az első pár kereke épen elhagyta a határt.
Anyám ráhagyta, hogy épen akkor halt meg.
— Ölég a hozzá, Licset kérték föl a helyettesitésre. Maradhatott arra az időre minden szakmabeli munka. Az öregasszony temetése egészen kiforgatta cipészi mivoltjából. Egész nap Cirkum dederunt me. Meg végig próbálta a halotti énekeket, Ilyen készülődés után igaznak vette, mikor a temetőből hazajövet befelé mosolygón megjegyzi az öreg plebános:
— Ej, ej János, micsoda keményen vágta ki ma a kádenciát! Ha Küngösnek mesterre lesz szüksége — mosolygott ugratóan a szelid aggastyán — mondom János, ha mesterre lesz szükség, magát választatom meg. Számithat rá, János.
Hizott Lics s alig győzte kivárni, hogy elváljanak, futott haza. Berendelte, mire odamentek a torra híni, a családot. A lábszij a műhelyasztal lábba füzve, az asztalt kirakta orgonabillentyüszerüen ráspóval, dikiccsel s maga elé kapta a három lábu székét s kiosztotta
rendelkezően a szerepeket:
— Károly, te kontorálj, Gyula fiam szekundálj, Szidi lányom diskántálj: Jancsi fiam, huzd a szijat! s kezébe nyomta az asztalhoz hurkolt lábszijakat s a gyerek felváltva huzogatta fujtatóként egyiket is, másikat is. Szereptelenül állt mögötte az asszonya. Idegesen kérdezte a tevékenyen rugdalózó, kalimpáló ujju emberét:
— Hát én, János?
Féktelenségét félbeszakítva tört ki:
— Te meg süss pörcös pogácsát!
És tovább kántáltak a küngösi kántorságért, melyet soha se kell betölteni állás hiányában.
Anyám béketüréssel hallgatta. Nevetéssel még toldotta is a szekerét. Kedvét kereste ételben, szóban egyaránt: a kettejük nyugalmáért.
Hanem hasztalan, mert az ivás erőt vett apámon. Nagyon fájhatott neki valami s mámorba akarta takarni:
Őszi időn ilyen borosan bement az istállóba és sorra cirógatta a hasas állatokat. Szomoruan, mert lerosszultak a mostohás bánásmódban. Végig cirógatta játszva, kedveskedően a farukat s rájuk vert a tenyerével. Nyihogtak azelőtt, mint az örvendő kutya s amugy jókedvükből ki is rugtak.
Most épen csak felkapták a fejüket az ennivalóról és lesunyították megnyult fülüket, aztán sovány takarmányos szájukkal a régi gazda felé vágtak. Aztán tovább ropogtatták — abrak hijján — a szalmarázottat.
A bátyám rányitott.
Apám — mintha tetten értét volna — kilépett az elcsigázott állatok közül. Torkát szorongatta a szó; szerette volna megmondani: jobban gondozd a lovaidat! Még többet is: az almot igazitsd el! Vakard ki a fülük tövét s a hajuk közét, mert igen összegubancolódott... És sokat mindent, amit hónapok alatt kicsinyenként és alkalomadtán elmondott volna.
De semmit se szólhatott. Érezte, hogy a fia a gazda. Nagyon leverte az érzése.
Kiszaladt s a pincetokból borral melegítette a fagyos érzését. Elpárázta lelkéről, ahogy a napsütés a ködöt.
Ha komával, sógorral, egyéb jóravaló emberével találkozott, meginvitálta.
A bor zavaros volt, még nem üllepedett meg, azért sorra ízlelték:
— E kertaljai. E gyümölcskerti. E tavalyi... ereszt a hébérjéből egy-egy pohárral izelítőül. Inyükön tartják s minthogyha az élvezett borokon végig emlékeznének, a távolba néznek.
Egyik azt mondja:
— Ebben sok a kadarka. A másik:
— Kár, hogy e kis hordóize van.
— Sokáig állt a seprőn.
Este a világossághoz tartják s dicsérik az aranykalárisságát, vagy megszólják a zavarosságát.
A zavarosból isznak evés közben, mert csak úgy kölleti magát, mint az édesség.
Még dalolásra is nógatja őket. Régi nóta kerekedik. Apám kezdi:
— Aszondja, hogy — Cifra szüröm szegre van akasztva... Majd tovább vidámodik. Föltartja az ujját, figyelik: Aszondja, hogy, Kerek jez a zsömle...
Hogy vége szakad a rezgős, öreges fiatalságnak, a pipából szippantva, megszólal a komája:
— Kee komám a régi. Jó sora van. Semmi gondja.
— Nem a. Feled az ember üdősségére, mint a vén cigány a nótábul — felel eltérően.
Borongósság lepi el. Kiérzett bánata az elcsukló hangjából: „Tüzelni kell a vasfazék alját, hadd lobogjon! Még dohogásra görbül a szám” s hadakozik ellene pohárral, ahogy harcoltak a Cifra szüröm értelme ellen gyerekkorában. A magyar alkotmányt, a werbőczyis cifra szürt az osztrák, de ő maga akasztotta szegre a jussát, mellyel kormánykodhatott a kis fundusán. Elhessentően legyint karjával:
— Törvényesen kiszerződtem hat esztendőre a fiaimmal — mondja. — Idegennel se különben.
— Ugy köll. Különben a fiatalok kiturják az öreget. — Hat esztendő — mondja bünhődötten. — Ha egy év volna, jövőre parancsulhatnék. Az ökrök nekem szántanának ugart. Nekem bokrosodna a répatábla, zöldelne a himes rét s hullámozna a szőkülő gabonatáblák virágporfelhős dülője. De hat év — int lemondóan — igy jobb, ha meg se érem. Föld s jószág nékün nem élet az élet.
— A multkorában — csapódott eszébe — botot vettem a kezembe. Görcsös, furkós botot — a mezőt szoktam vele járni. Azzal a szándékkal fogtam marokra, hogy megtekintem az őszi vetések állását. Szégyenkezve fordultam vissza a fele utról: Mi keresni valóm a más jószágán?
Utközben találkozom a fiammal. Legeltetni hajtotta az ökröket. Megszépültek. Tisztább, fényesebb a szőrük s keményebben tartják a nyakukat. Szép pár jószág. Belefájult a szivem, hogy nem az én parancsolatomra terelődnek a rét tarlójára.
A jóleső érzés fölé, hogy jóhusban vannak, feltornyosodott a parancsolás visszafájlalása. Pogány szenvedés gyötörte. Többet görbült az átadás óta, mint a dologtévő évek hajszás gyötrődésében.
Anyám megbeszédesedett, amivel takarta apám bánatát. Azért az asszony kötője. Azelőtt a birtok nőtt s anyám törpült össze; arányosan egy-egy megvásárolt birtok nagysága szerint.
Elosztódott a föld, a földdel a gondja. A nagykapcsos imádságos könyv kitevődött az asztalra és sárgafakó lapjairól lesuttogta a kövér betükbe szedett ájtatos sorokat. Azelőtt ez a könyv pihent, most az Ötvenkét legendák könyve. A délutáni nap beszórja sugarait s a vastag lapok gyéren váltakoznak. Közben el-elbóllint a drága jóság. Majd a csöndességbe belesusog s a nehezen szétváló lapokat a nedves szobában izzadt kézzel forgatja nagy igyekezetében.
Történetesen én is haza mentem. Nem zavarom. Hogy megelégelte a békesség perceket, megcsókolja nyugodtan, ahol végezte az imádságát. Beteszi, összekapcsolja. Ez volt számára a nyugalom legédesebb, pauzás élvezete: hallgató tulvilágba-halás, mert nincs földi ize, durvasága, égiség, átszellemültség, látományos messziség.
Utána kevéske dolgához lát. Vacsorára várja apámat, aki pityókosan érkezik meg. Birja a lába, nincs elázva s mokányít a lépésén.
Anyám békitően, ráhagyóan egyez beszédébe megint. Kedvét keressük.
— Fiam, megtöltöttem a csutorát — beszél. — Fölkészülődünk. Késedelmesen. Magyarázkodva. Gyüvünk. A Péter földje mellett le. A Licsé mellett el... Gazdát cseréltek... Lekerült a nevük rula. Taligázhatják az urak kufferét a hajórul.
A Kossuth szobra előtt gyüvünk el. Aszondják, indítványképpen: Menjünk be e feketére. — Hát menjünk! Menyjünk! De tarisznyásan? — Akassza a szobor kerítésének a lécfejébe. Hát sötét van, senki se látja.
Kigyüvünk. — Igyál, anyjuk! veszi elő.
Anyám, hogy kedvében járjon, a szájához emeli.
— Nincs ebben semmi.
— Kiitta Kossuth — mondom — és nevetünk anyámmal.
Apám megkötődik, komor nézéssel kiált:
— Tedd bolonddá az öregapádat.
Veszi a csutorát, üres. Elfutja a méreg s anyámon tölti ki bosszuját:
— Hozd be a vacsorát!
Anyám sietősen tipeg ki. Párolgó rétest hoz. Apám eléje jön. Bortüzes arcából vörös-eres szemeket mereszt s egyetlen fuldokló kiáltásban leheli ki mardosó férgeit:
— Mindennek te vagy az oka!
Ökölbe fogta és anyámra emelte a kezét. Sujtott is vele, hogy összeroskad a törődött teremtés.
De én közbeugrottam. Féltékenyen átöleltem anyámat és panaszszótlan fölfogtam s elháritóan visszalöktem az ütést.
Aztán kikisértem anyám a szobából. Kinn a gyümölcsösben együtt sirtunk s a nagy rakás venyigén vigasztaltam:
—Eljön édesanyám... Hozzám... Kis szobámat rendben tartja. Semmi gondja, csak az étkünk, meg az imádkozás...
Közben elcsendesedtünk s nagy bámulatomra azt mondja:
— Dehogy hagyom el apádat. Öregségünkre? Mit szól a világ?! — mondta megbotránkozással. — Én a földet nem imádom, mint apád, pedig segítettem menteni és szerezni — s kutyahűséggel egyre azt hajtogatja: — Apáddal egy sirban kívánok pihenni!...
Apám borgőzös fejjel hanyatlott egy székre s valahogy kijózanodott a tekintetemtől és összebujásunktól.
Egy hét leforgása után sárga fövenyben hagyta el a csizmája nyomát. Körüle halásztanya s osztogatja a parancsot:
— Te János! — a szólított figyel rá! — Keltsd föl a Józsit. A hálót hordjátok hajóra. Vigyázva, hogy össze ne gabalyodjék.
Megy tovább parancsosztogatásra, de még viszsza szól:
— A vasmacskát fölszedhetitek. Csöndes idő. Avval se kölljön vesződni!
A két embernyi legény megy a bárkára s az öregnek bizsereg lelke a melegségtől, hogy teljesedik a szava. A kuszált alkoholvonások helyére határozottság, összhang olvad egymásba arcán s bronzossága ragyog a tüzős déli napverőben.
Aztán a halteritőket ébreszti déli álmukból:
— Sógor, ölég lesz már. Sok megárt a jóból is. Legyen a dolgotokban köszönet!
Mire kiad parancsot, halat, sót, felkészülődött a legénység s hajóra szállnak. Csak rá várakoznak. Beszáll. Odaáll az evező kormányhoz s parancstalan parancscsal mondja:
— No, Isten hirével...
Ellökik a bárkákat. Megbillennek. Aztán hogy elhelyezkedtek, megmerítik a hosszu evezőket. A hajó orra beleszánt a napragyogós vizbe s az öreg nekidül az evezőkormánynak, mitől délre faral a vizi alkotmány. Más öt hajó kanyarodik utánuk.
Dagad apám melle. Három bokor halász engedelmeskedik szavának. Csak billent a kalapján és elmarad két-két hajó. Egy szó és hat hajó legénysége ugrik talpra. Apám halásznagygazda a Balatonon. Nagy felelősség, de széles rendelkezési határ s a szabad nagy vizen urabb a királynál.
Halászlegénye Józsi: magyar és balatoni. Sehogysem hatna fehér márványban. Bronzban érvényesülne legjobban. Arca is kunos, bronz arc. Haja boltozatos, homlokára csapzik s a verejtéktől csurom csatak. Szeme mélyen fekszik és szurós, biztos látásu, akár egy vidráé, vagy halászmadáré. Orrcimpája izgékony és élesvágásu. Bajusza gyér s beleilleszkedik a pofacsontokba. Kiálló nagy álla borostás. Szája széles, hogy nem takarja jól a bajusz. Csupa szöglet és mégis egybe szaladnak rajt a vonalak, mint térképen a folyók. Háta szélessége másfél rőf. Karja hosszu s hüvelyk vastag inak-izmok futják be s felgyürt ingujja alatt kidagad az ér. Kis mozdulatváltás és kötélvastagságban feszül rajta izomér. Barnultabb az arcánál. Tenyere kéreg. Ujjait nem birja összebimbózni a cserepességtől, aminőre a szél fujta, de a hálótű vigan bujkál köztük, mint kéz a hálószemen. Melle is izom, akár egy vasgyári munkásé s hátára pupot rak az izomzat, mint a tengerészekére.
Mindene bronzos. Arra tüzi a nap, piros patinásra vágja a szél s az óneső, meg a friss levegő. Az izma acél. A Balaton vize is acélkeménységben szinlik körötte felhőfutáskor, vagy tiszta időn, mikor mélyen kivájt az ég ive. A szálfa evező markában, akár az egész bárkát vonja vele, ha kell.
És kell!
Szirtes felhők duzzadnak az ég aljára s a háló még istápját se mutatja, olyan messze. Villanás rémit az egyre komoruló felhőkből. Zöldül a viz. Fodorból habot, habból hullámot ver föl a szél. Babnyi esőcseppek vágódnak a halászok arcába, hogy zugolódnak: Hu, az árgyélusát! De veszett üdő! A legény visszavág a nagy viz hátán, mialatt a hullámhegy magára kapja a bárkájukat.
— Semmi e! E is valami? Mikor a jég zajlott... Kilencvenhét telén.
A kötelet nyugodtan csavartatja tovább a vasdaru csigájára. Az angol flegma gyerekség ahhoz, ahogy a maga nyelvén csitítgatja a békétlenkedőket:
— Csigavér!
A gyékénytuzsért ájtatos mozdulattal emeli ki a vizből. Türelmetlenkednek rá az izgékonyabbak:
— Nem szentölt viz a, te, hogy illeny átatosan szeded föl!
— De nem is templomba vagy...
— Láccik — mondja — mert igen káromkodtok. Már fonallá fonottan vág a zápor, de a halra vigyáz s inti a többit is:
— Hej, ne kapkodjatok! Minek fáradtunk félnapszám, ha visszaengeditek?
— Néked bizony kedved volna pipára gyujtani!
— Ha ráérnék!
Táncol a bárka. Ki tudja, micsoda veszedelmet rejt az oromzatos felhők méhe!
— Fejd föl böcsületesen azt a kötelet, mert hónap is nap lesz — inti rendre — s úgy rakja karikára, hogy körzővel lehetne utána mérni s a körítésén ellenség se találna csorbát. A háló se gabalyodhat össze, annyi vigyázattal hajtogatva sehogyse.
Fölvasmacskáznak. Helyén áll, ül mindenki. Egy evezőcsapása erősebb, mint a haté. És szembe veri a zápor. Meztelen talpa csuszik a hajó talpfáján. Megbicsaklik a csukló: hullámhátról le, völgyből föl. Még ropog is a hajó. Az óriás küzdelemben izzad a legény s bőrig ázottan meleg pára száll fel róla.
A révben kunyhóba szalad?
Dehogy!
— A fogást vékába merjük! Lemázsáljuk!
Azt pedig látnia kell, mert aszerint jár az osztalék. Háló, kötél kimosásánál segít. Ki kell a hálót teregetni.
Vacsorafőzésnél is soros. Künn szivósra ázott a tüzelőanyag. A nyárfa könnyen recseg-ropog, de hamar is beveszi a vizet s mégis tüzet kell belőle rakni.
A várakozó emberek türelmetlenségével böködik:
— Még tüz sincs! Mikor lesz vacsora?
El nem dül benne a kapufélfa. Csigavér feleli:
— Ne gyilkolódjatok. Láthatjátok, ez a gyehenna fa. Enni kell. Harcos élet a legény élete. A ruha rajta szárad meg. Szikkasztja majd a tüz, meg a testének melege. A többi is körültelepszi s csak a vastagabb ruha terítődik szolgafára, hollókárogtatóra, halszáritóra, ajtószárny élére.
A bográcsból szétárad a paprikás illata.
Egyiknek igen erős, a másiknak gyönge:
— Hát arról is tehettek. Ha gyönge, paprikázzátok föl! — feleli aludttej megállapodottsággal.
— De ha nagyon erős?
— Öblítsétek le...
— Nincs borunk!
Vizet nem lehet halra ajánlani, mert büdös a harmadik lében. Kifizeti őket rövid szóval:
— Vegyetek!
A vihar lecsendesült. Holdkaréj villan ki a futó felhők mögül. Mély lábnyomokra világit az ázott homokban. És futva futnak a csillagok. Bujdosnak a felhők mögött. Az éj mélye is lelátszik. A viz nyugodt. Nem táncolnak a halászhajók s nem lebeg a kiterített háló. A kövér vérehulló fecskefüvön gyöngy ragyog; harmatosan s a tanya előtt halászdal szövi be a levegőt:
Én vagyok a halász legény, Én járok a viz tetején, Én fogom az aranyhalat — Kenesei partok alatt... Tyuhaja!
Fektében dalol Józsi. Ahogy elnyujtózik sáságyán, emberebb embert keresni kell. Fejét a kupájánál két tenyerébe fekteti a kunyhó tetején. Nincs nyugalmasabb és bizodalmasabb vánkos a kérges tenyerénél. Elég sok bárányfelhő uszik az égen, hogy takarónak nézze.
Körülheverészik a többiek is. A tüzrakáson élesztenek. Hiányzana nagyon, ha nem pislogna. A legény Józsi nótájába belesóhajt a vén Halas:
— Ej, más volt a halásznóta az én legénykoromba. Korabeliek bizonyitanak rajt, hogy más.
— Ha más, hadd szóljon! — feleli Józsi kihivóan. Az öreg kiveszi a pipát szájából. Köszörül a torkán és félreköp. Remegős reszketegséggel kezdi:
Ej halászok, halászok, De szennyes a gatyátok; Talán nincsen babátok, Ki fejéritsen rátok.
Furcsálja a legény, hogy az öreg mért hajlitja át a szótagokat, mért változtatja el a beszéd hangját, mintha ájtatos ének volna a száján.
— Öreges — legyint rá.
— Öreges? — fogja el Halas a leszólást. — Öcsém, énnekem is kétrét köllött hajulnom, ha a gádor küszöbjét körösztül hágtam. Mikor meg a hajót egyik oldalán feketére kátrányoztam, a derekamba nyilalt a fájás. Harmincig nekem is a hajlás esett nehezemre, de a sok fájástul meghajlott a testállásom. Má a fejem lógatom. Nemsokára, ha a Mennybéli éltet, a csipőmbe köll megkapaszkodnom. Ha egyszer hat gyerekes aszszonyt hagysz majd otthun s ugy ér a vihar a Balaton tetején, megtudod, hogyan lehet egyik éccakáról a másikra megőszülni... Én is öregesnek mondtam a Kárász sógorbátyám nótáját. Vigyázz a szómra! Ugyanugy felelt vissza, ahogy én neked.
Hallgattak. Mindenki elaludt Halas szaván.
A halászlegénynek azon fektében lecsukódott a szemehéja.
Józsi álmodott. Lejátszódott eseményt álmodott végig:
A vasárnapi oskolába jártak Rózsával. De mindig utban volt Pálnénak a szegénysége. Halászkodott. Csak ünnepnapon találkoztak Rózsával. Akkor is ritkán.
A templom előtt találkoztak, mikor már ki volt tüzve Rózsa esküvője. A lány arcát finom gyürődések barázdálták. Józsi köszöntötte a más menyasszonyát, a pöndölyös mátkáját. Rózsának a szeme fénye is szomoruan, elcsuklóan pislogott, mint a kialvóra készülő olajos mécses. Szóba eredtek lassan, ahogy a huzamos, őszi esők készülnek. Eleinte csak szemelt a szó szájukról:
— Megbarnultál — mondta Rózsa s a szeme álmos volt.
— Meg.
— Szépre barnultál, Józsi.
— Szép nap sütött.
— Nem ulyan, mind éngem.
— Nem, a bizonyos. Te rossz szinben vagy.
— Hideg nap süt.
— Szenvedj, ha jól esik.
— Tür az ember.
— Jól mégysz férhez.
— Nem ér az egy rossz pénzt se.
— Mit tartja föl anyád az orrát. Nem külömb egy garas érővel se.
— A születésed, Józsi.
— Hát ne szüljön nékem senki Isten gyereke se, hogyha ulyan nagy szálka az! — mondta nyugodtan s a szive elvérzett.
Másnap halbeváltás volt. A pénzrészüket kapták s a vörös bérlő elfogott három forintját mindegyikének: azt mondta a beszolgáltatott süllőre, hogy keszeg volt.
Éktelenkedtek, lármáztak a többiek, mert akkoriban három forint kész vagyon volt, érdemes érte böstörködni.
Ő nem szólt semmit, pedig anyja ágynak esett. Nem fehéritett rá senki. Ujra pedig nem futotta a lehuzott bérből.
A halászgazda fölmondott s vele az egész bokor.
Kiváncsian várták, behódol-e a vörös?
Templomba csak Ős Vath ment, a többi leheveredett az alomszalmájára. Aludtak.
Józsi ujjai remegtek álmában. Kimerülten babrált a szalmaalomján és összemarkolt egy maroknyit. Hidegverejtékes arcán kifeszültek állkapcsai. Elcsikordult a foga.
Álmodott a nyomor.
Rosenberg a haljussolás után beszólt a fürdőtelep vendéglőséhez:
— Jancsi, estére tizenkét teritékes halvacsora.
— Kérlek alássan.
— A halat megkapod Ki van mérve. Már délután megjöttek a hivatalosak. Külön volt terítve nekik a hűs magánszobában. Felöltőiket beaggatták s mentek az est kontójára felüdülni.
A halat jól készítette a vendéglős felesége, akinek
kedvéért létesült volna állítólag a fürdőhely, de az már bizonyos, hogy a faluban korcsmát tartott fönn villájával szomszédságban a Nábob s a villa felől is volt a keritésén bejárás. Virágjában élő szép asszony volt a vendéglősné.
A hal nyelte a bort.
Senki te tudta a délelőtti eseményeket, hogy Ős Vath lemondott s hogy most sereg szegény ember véres verejtékén mulatnak.
— Ur vagy, Jancsi, lapitotta hátba a káplán selyempárnás tenyerével a halászbérlőt.
— Nem vagy ulyan zsidó — dicsérte a tanító is. A nyugodt, csigavér jegyző se maradhatott el a hizelgők sorából:
— Böcsületes zsidó. Kár, hogy nem érte köröztviz.
— Légy a körösztapám, kedves bátyám.
A jegyző, mintha rossz helyre címezték volna a felhivást, elnevette magát:
— De milyen hitet is vennél föl a rendezetlen vallásod helébe, Jancsi?
— Ha jó bérletet kapok a káptalantól, püspöktől, vagy a Tanulmányi Alaptól, pápista lennék, de a káplán megharagudna rám. Kálomistává lenni akkor volna érdemes, ha hivatalnok volnék.
Mindenki nevetett.
— Maradok zsidó. Igy mindenki kedvel: fölülről vállveregetően, alulról kötelezően.
A cigány Bandi megorrantotta, hogy a szaletliben valami készül.
Az ajtó feltárult:
— Mi a ménkő lelt benneteket? — rippant rájuk komolyságát visszafolytóan a halászati bérlő.
Egy rántással elakadt a banda:
— Engedje a nagy Uristen — repül a frakk szárnya hátra az élénk hajlongásban.
— Mit engedjen?
— Hogy a ténsur több név...
— Feném van. Karácsonykor lesz.
— Hát keresztelő János születése napját megülhesse erőben, egészségben, békességben.
— Az ördög a cigány bőrötökbe!
— Hogy a füstön fulladtál vóna meg, te rájkó — nevet borosan, izesen a káplán.
A cigányok, mint a zsidó, komolyan várták a hatást. Groteszkül ijedt képet vágtak s ezalatt az álarc alatt figyelve kiolvasták az arcokból a primással együtt, hogy nyert csatájuk van.
— Vacsorázzatok meg — mondta a halászbérlő. Zsidó, meg cigány nélkül nem él meg ez a nemzet. Ha regényiró volnék, a zsidót, cigányt soha se hagynám ki.
— Ugy van. — Nem is lehet kihanni. — Zsidó, cigány bele tartozik — mondták, akik olvastak regényt.
Csak a csizmások hallgattak. Feszengve ültek. Koccintottak. Nem tudták, a szájukba tömött szivar hamujával mit csináljanak.
A bérlő igen kedvüket kereste. A sánta paraszt redes, bő gatyában ült ott és hiányzott neki a pipája. Ő volt a Hitelszövetkezet könyvelője vasárnapokon. Okos, értelmes paraszt volt. Hétköznapjait a szövőszékben ülte le, de kapálgatott is. A nyirott szakállas, ókulárés, az ingelejéig lógó bajuszu paraszt szintén a Szövetkezet révén jutott ide.
A cigányt asszony és férfi nóta követte a muzsikában. Még szerényen danolásztak. Éjfél előtt voltak és a bérlő már beintette az asztalnál busulva iddogáló Ferit:
— Ugye maga fiakkeros? A naccságákat haza szállítja. Aztán értünk jön.
Alig tették ki lábukat az asszonyok, az ördög bujt a férfiakba:
A tanító fogta a poharát s arra a sarokra ült, hol az asszonyoknak huzta a cigány a fülbevalót. Aztán intonálta:
— Vagy iszunk, vagy se! a boldogult költő szerint.
Pénze nem volt. De muzsikáltatni szerette magát. Először a cigarettás dobozát fosztotta ki a kedvükért. Azután bort öntött nekik. Aztán dirigált és hallgatót huzatott a fülébe. Aztán kölcsön kéri a gazdag paraszttól egy ezüst forintost s a cimbalomra dobta:
— Csöngjön, pöngjön a hidastáblád!
Hogyan, hogyan se, az ablakon keresztül benyult egy fekete asszonykéz s kiemelte a forintot.
Minden cigányszemnek kifordult a fehére utána, de olyan fegyelmezetten huzták, hogy csoda.
Akkor a halász zsidó nyitotta meg az erszényét és uj öt-koronást lódított a banda tányérjára. A cigányok felé akartak fordulni, de intett józanon:
— Oda huzzátok! Jól áll néki.
A daliás mester kiült a cigányok elé s huzatta a fülébe, mint a muzsika bolondja.
A tányérba hatosok, tizfilléresek csörrentek bele, de csak az ügyvéd koronája és a bérlő forintosa után csillant föl a cigányok szeme.
Hajnalodott s álmos jókedvvel mámoroskodtak.
Vörös szemmel, vörös arccal, hajjal föláll a bérlő:
— Gyerekek, leégtem.
— Még égsz Jancsi, fene a vörös képedbe.
— A már csak üszök.
— A halásztanyát eladtam fölszerelésével együtt az uj Balatoni Halász Részvénytársaságnak — mondta és a cigány elhallgatott. — Mától ugy is az az ur. Az árendálta a vizet az Alapitványtól.
Az Egylet emberei egyszerre kijózanodtak:
— Hát az adósság? Az Egyletnél? A bérlő kihajolt az ablakon:
— Álljon elő, Feri! s utána tette semmibe vevőn:
— A kezesek gondja.
Egyszerre szerették volna mondani:
„Vörös kutya, vörös ló s vörös ember egy se jó” — de arra gyávák voltak az urak között.
Meginvitálta őket az előlállt kocsira. Duzzogva huzódoztak:
— Annyi szegény embert nem sajnált?
— Jól éltek kentek mellettem. Volt bőviben haluk. Hány vacsorát ettek? Csak nem gondolják, hogy ingyenbe?
— Mennyi a taksa Aligára? — kérdezte s hozzátette: — Számitsa hozzá az asszonyokét is.
— Négy forint ötven krajcár.
— Itt van öt forint.
— Na gyerekek? — kérdezte a mulatós káplánt és tanítót.
— Csak nem megyünk gyalog — vetették oda. Cigány! Nagy a feje, busuljon a ló! — s illegették magukat előttük.
A cigány huzta, mig a bérkocsi fölvert porába nem temetődött a társaság.
Ferenc fia visszaköltözött Pestről. Itt is fuvarozott s Józsi elől feleségül vette Rózsát.
Feri este még le is megy a fürdőhöz. Utközben elfogja a tanitó:
— Feri, holnap fuvar köll. Egész nap hordja majd a mérnököket. A határt mérik ki vasutnak.
— A határt? Aztán hun lesz az állomás?
— Hát a falu alatt. Közel — mondja, mert azt hiszi, a kezére jár Ferinek a hirrel.
De Feriben megáll a vér, keze megmered, mikor ráébred a bambaságára, köszönéstelen belevág a gebéjébe és elhajt.
— Hát elmegy értük? — kiált utána a tanító, de Feri se lát, se hall, csak csépeli lovát, hogy még a ferde nyaka is kiegyenesedik bele.
Azonban meggondolta s reggel jó korán a községháza elé járt, hogy a vasuti bejárásra kiszállókat fuvarozza a határban.
Nem látott semmit. Gondolta négy-öt év mulva lesz csak az egész komédiából valami.
Baktató, fiakkeros ló koszogással siet haza a jó keresetből s nem hiszi, hogy a sirját ássa a jó haszon. A faluvégen tüzcsóva tünt eléje. Nesztelen közeledett. A Hajdu Kiss ház előtt betért az illatos hársak alá s a csóvából két tüzserpenyő lett.
Felismerte:
— Hát ez is! Ma! — fakadt föl lelkében minden irigy genny az autó láttán.
Lova, pesti fiakkerló tapasztalattal föl se vette, hanem bezzeg prüszköltek, ágaskodtak a jó abrakos parasztlovak.
Az utról leálló beteg gép előtt ott guggolt Péter s akörül csoportosult emberek kíváncsiságára elkérdezett az autóról mindent.
Alig hetekre megérkeztek a kubikosok s Feri szőleje végében telepedtek meg a kenesei szakasz munkásai.
Mikor hirét vette a fuvarrontó épitkezésnek, lesietett. A szőlő szabadon hagyott végében föl volt állitva a barakk s épült a mérnök eszközeinek, műszereinek kis házikója.
Vérbe fordult a szeme. Arca elsápadt s a lelkén vad terv bugyborékolt föl.
— Gyere ide! — kiáltott rá Józsi, aki a mérnök mellett szolgált.
— Minek?
— Hát csak! Nézd meg, mi készül a te szőllődre.
— Mi? — komorkodott.
— Itt a kaszálón bakterház lesz. A szőlőd közepét pedig ketté vágja a vasut. Amit szinte irigylően tett utánna a pajtása, már nem hallotta Feri. — Mennyi kártalanítást kapsz! Három ilyen darabot szerezhetsz rajta.
Nem hallott, nem látott. Égette a lelkét a terve. Hetekig érlelte. Este, mikor már kialudt a kubikusok tüze, odalopózott a kis faalkotmány mellé. Szalmahulladékot szedett össze. Meggyujtotta. De aztán rátaposott! „Ugy is fölébrednek rá. Meg vaseszközök és semmi kár se esik bennük.” Az ajtóhoz férkőzött. A közelben ott szuszogott az alvó Józsi, aki ma rosszul zárta az ajtót. Benyitotta. Kigyujtott. Ott voltak a ferdére eresztett mérnökasztalon kiterítve a tervek, körzők, finom celluloid vonalzók, háromszögek, szögmérők, üvegekben tus és szines tinták s a sarokban szétterpesztett lábon állt az asztalka.
Ez szurta szemen irtózatosan Ferit, mert ezt látta kiállítva, mikor a mérnök mögüle Józsinak intett s a piros zászlót letüzte Józsi a Feri földjének kellős közepébe.
A baltával rásujtott. Szétesett, lerogyott, mint a fején talált ember. Mint a vértől részegült katona, Feri se látott, se hallott, hanem zuzott, ütött-vágott.
Józsi, szerencséjére fölébredt. Különben neki is neki esik, bár a tervébe nem volt beleillesztve. Hisz gyujtogatni akart...
Józsi látta a körülovakodót s mindjárt ráébredt a saját hibájára.
Odaugrott s a külső fazávárt rátolta a becsapódó ajtóra.
Most megállt rombolásában Feri. Meghuzódott. Azt hitte, a szél csapta be a nyitva felejtett ajtót. Tapogatta. De jól zárult. Egyszerre megjuhászodott. Kelepcében érezte magát.
Józsi megszólalt halászos messze kiáltással a kubikosok felé:
— Hahóóó! Tolvaj! Keljenek emberek!
— Nos, mi a? Embörök! — érzett föl valaki. — Baj vagyon!
— Tolvaj! — kiáltotta Józsi ujra.
Feri most eredt rá vétkére. Kiszólt volna belőle a büntudat, de Józsi vetélytársa s annak könyörögjön-e? Virtuskodott, nyegléskedett:
— Nem szégyöllöd ? Halász vótál...
— Nem, nem. Élni köll. Kenyér, kenyér. Hanem te mire vetemedtél?
— A fődemnek vittétek a vasutat. Nem kerülhettétek el? Ez a te munkád.
— Kicsi sróf vagyok én ebbe a nagy masinába, pajtás, — szelidkedett Józsi. — Hanem néked az örökséged bánja ezt a bolondságot.
— Engedj szabadjára!
— Mit gondolsz? Zsandár szabadét innejd ki téged!
A szerencsétlenség hirére azt mondta anyám: „A föld visszarugta. Mondtam én akkor is.”
A csillagos éjszakában megsajdult két szurony, hogy Ferit átadja a törvénynek. A Göncöl-szekere azért épen olyan fehéren ragyogott a mélysötét akácok s nyárfák hegyében, mintha mi se történt volna.
Egyik este pedig, az öreg csizmás papok kikocsikázásakor lebocsátódott a balatoni átjáró sorompója. A kavicsozó tehervonat mozdonyának lámpái tüzkigyósra vonaglítolták meg a síneket. A kocsi megállt, a vén agarak átszökhettek volna, de lomhán lehasaltak a sorompó előtt és innen zárult velük a régi, családias fürdő élet. A törtető vonat, a sorompókon tul, jelentette a jövő fürdői kulturáját: fővényfürdő, szállodák, több kényelem, kevesebb erkölcs; a vonat ütemeivel a messze messziből tünt elő; ahogy a siófoki villanyvilágitás enyhe fénye.
Addig következett az aléltság.
Ős Vathnak nem virradt olyan nyugodt gondnokság, mint elődjének. A dékánja helyett maga házalta be a nagy falut.
De azért gondosan végezte tisztét. A mesteremberekkel ősszel-tavasszal ledolgoztatta a hitközségi adójukat. Mikor a három éve lejárt, hasztalan akart lemondani, rája erőszakolták uj három esztendőre, mert a faluban legimpozánsabb épületté tette az iskolát.
Az országuton ha feljöttek a mezőföldi kocsik országos vásárokra, vagy malomba, megbámulták, mintha skatulyából huzták volna ki.
A községház nádtetős, eldugott épülete a másik iskolával és horpadozó fedelü templomával, rozsdás buzogányu, tetejü tornyával elbujhatott a dombról karcsudó, freskós templomunk és az utcára könyöklő szép iskolánk mellett. De a vidékiek nádtetős, foltos vakolatu, foszladozó zsindelyü iskolájához is kész palota volt s alig járt tiz-husz gyerek bele.
— Gondnok ur — szólongatta a tanitó, ha valami hiányzott.
— Majd két oskolaszéki taggal fölülvizsgáljuk.
— Gondnok ur...
— Megint csináltatni való? — vágott a szavába jókedvüen. — Majd fölvállaltatjuk.
— Menjünk be egy pohárka snapszra! A számadásért még nem ittunk áldomást.
— Nagy farsangnak messze kiesik a böjtje — ütötte el tréfával Ős Vath.
A szidalmazóknak is tréfával felelt. Nem haragudott meg.
— Majd jöjjenek el a számadásra. Két krajcárt is nyugta ellenében füzetek ki.
Még hat esztendő után is erősködött a papja, hogy vállalja a gondnokságot. Már gorombán kellett szabódnia.
— Próbálja más is. Én beleöregedtem. Nem vagyok mai gyerek.
És a tanitó szavaztatott neki köszönetet és dicséretet jegyzőkönyvileg.
— Megint üres erszénnyel füzetnek ki. Dicsérettel?
— Nyugodjék bele Vath bátyám, kapott elég vádaskodó meggondolatlanságot — felelte a tanító.
A majd százhusz forint maradványon elhült a közgyülés. A szegények irigyen nézték. Akkora pénz! Vagyon volt a hat forintos buza, hat krajcáros bor, a harminc krajcáros férfi napszám és három forintos csizma idejében. Szegény gyereknek az se jutott s kora tavasztól késő őszig nem járt az iskolába. A libapásztorkodás, vörheny, torokgyik jó dézsmákat szedett soraikból. Tanítási időn pedig ha rágyujtottak, megállt a munka a szamárhurut miatt.
Ős Vath a jegyzőkönyvi dicséret után tanácsot adott, hogy zsellért válasszanak gondnokul. Ajánlott is, ahol legtöbbet szidták, átkozták, gyanusitották, annak a háznak fejét.
Utódja zsellér társainak tanácsa szerint eltörülte a malomvámot és elárverezte a hombárokat. A pénz eluszott. Az iskola lezüllött, mint az idősödő asszony arca, ha felhagyja a gondozást és a napsütésre bizza a szépítést. A hatóság megtiltotta a benne való tanítást s bezáratta, mint életveszélyes épületet.
Alig tellett bele néhány év s földdel tapasztott padozatu, vaksi ablakos parasztházakban huzódott meg a tanitás, amely palotákat kap kulturországokban.
Keserves szóként ejtette ki száján, de megtiszteltetésül a tanító a megszólítást, ha Ős Vathtal találkozott:
— Gondnok ur!
— Ej tanító ur, ne figurázzon.
— Nem tréfa a Vath bátyám! Most tudom, hogy ősz fejjel ide-oda kell hurcolkodnom, mint a vándorló cigánynak, hogy mit érdemelt volna a jegyzőkönyvi dicséret helyett.
— Verést talán?
— A kezét meg kellett volna aranyozni s a nevét rámába tetetni.
A sötét fenyők egyre közelítettek a püspök villájához s közelben nem ölelték ugy körül a nyári lakot. A toronyszoba ablaka lomhán ásított. A szélkakas elfordult a széltől. A villámháritó aranyát megcsillantatta a nap. Utak öleltek körül egy-egy disznövényes ágyat s másutt elfutottak a jázminok, tamariszkuszok illatától. A karcsu fenyők törpe árnyékot vetettek. S mint Fogazzaro énekéből lefordította a nagy ur: alant összeszóródtak, fönt pedig büszkén tartották szét fejüket, nehogy csókkal illethessék egymás hideg arcát.
A patriarchás fehér szép pap a hid fején várta a szél kedvező fordulatát.
Viharra készült az ég. A Balaton epezölden háborgott. Ez a szin biztos futárja a kitörő viharnak s mégis utnak indultak s a parttól messze érte a hajót. Ingott rengett a kecses alkotmány s recsegett-ropogott a hajlós árbóc és minden bordája. Alig volt fönn vitorla. Hiába kormányoztak a hullámoknak, egy-egy titán keresztbe sodorta. Elsötétült. A tarajos hullámok közül némelyik átcsapott az oldalára dült hajó fedélzetén. A jámbor püspök imádkozva szoritotta a kormányrudat. Dodó szurós szeme furta a sötétséget, keze lazított, vagy feszített a köteleken. Vitorlát eresztett le, vagy huzott föl a vihar tombolása, vagy lélekzetvétele szerint. Óriás hullám közeledett s rémesen, orditva átgázolt a hajón. Az árbóc nagyot roppant, derékon törött. Dodó alig hogy megbirt kapaszkodni a csonkjában. A kormány rudja felé tekintett. Alaktalan sötétség hömpölyödött onnan le tajtékos tarajjal. Az áradatban küzdött a hajó fecskés teste, mint karcsu viharmadár a felhőkavarodásban. Dodó a kormányhoz kap. — Nincs senki. — A táncoló hajó orrába szalad, leereszti a vasmacskát. S bele a vizbe azon ruhásan... A sötétlő árny után... kutat... uszik... lábol. Sehol senki...
Azon lucskosan fölkapaszkodik a hánykódó, ideges vitorlásra. Lerázza a vizet, mint a vizből szabadult eb s kezeit tördeli:
— O mio dio! O mia Madonna! O mia Signorina! O santo Bambino!
Merően néz a hullámokba, hogy nem kerül-e felszinre a kavargó, örvénylő s haláltáncban őrjöngő vizből a gazdája?
Hangot hall:
— Giovanni... Vanni!
Kétes a hang. Biztossága elvész a nagy morajlásban. De feléje tart ösztönösen, mert mintha az Ur galilei szava szállt volna el a Magyar Tenger fölött, a felhők szétkergetődtek a kék mezőkön s lecsendesült a hullám. A hajószobában ott hevert a padozaton a fehér püspök, hová a hatalmas hullám lesodorta. A hold rásütött a törtárbócu vitorlásra. Igy piheghetett a Tiberiás vize, mikor Jézus parancsát vették a szelek s bámulta a nép, hogy a tenger engedelmeskedik neki.
Dodó lucskosan, csapzott szárnnyal, törött árboccal ingott a gyöngülő habokon. Az öregedő matróz kimerülten szerelte le a békésen büszke kis csodát. Mikor levetkőztette s a parányi kis csónak után kötötte, koloncként vonszolta az esett gőgöt.
Az elöregedő matróz Fiumében maradt s a Dodó vitorlás ajándékba ment, hogy tiszta mult maradhasson eseményes, fehér gyerekkoromból a püspökkel együtt. Elment a másvilágra a Dodó gazdájával együtt a vitorlás szinbe-álmodója, Aggházy és önkezével vetett véget életének a balatoni partok énekese. Sohase izgatta versre a vitorlások habos csodája, a dereglyék koporsósága s a Balaton vizi élete.
A rózsafüzéresek egyenként fölkeltek térdeléseikből és egyenként elbucsuztak halálosan beteg anyámtól. Mindegyikhez volt hálás szava: köszönöm, hogy megkönnyitették utolsó órámat.
A tarkahuzatos dunna alatt hat éves gyereknek tetszett. Fél éve nyomta az ágyat, de néven ismert mindenkit. Még két nap előtt minden ajtónyitásra odaesett a szeme. Ma már százszor nyithatják, oda se néz, mert egy félnapra láthatott engem, a betevő falat miatt meszsze üzött fiát. Mért nőttem annyira a szivéhez, akiért legtöbbet szenvedett Isten és emberek előtt? Olyan hősi módon nyugodott bele a félnapos együttlétbe is:
— Jól van fiam. A kenyered. Ha az Isten elvesz, tebenned bizom: el ne feledd apátokat! A sírkövemet se. Kicsi legyen, de el ne hagyjátok! — óhajtotta a legnagyobb pompát, amit a halálban fontosnak tartott földi dolgot, hisz a tulvilágira már előkészült: a legpusztább fönségében vette az Uti-eledelt.
Apám szippogva járt körül. Nem tudta, mit akar. A kamrába ment, mikor az istállóba indult.
Idősebb bátyámtól anyám a halotti ruháit kivánta.
— De édes anyám, nem kell az még — mondtuk mindketten könnyeinket visszafogva.
— Nyugodtan halok — emelte volna elgyengült kezével a takarót, de nem volt ura az akaratának.
Bátyám vette a halottas inget és kegyelettel ölelte föl a semmivé lett szép asszonyt. El-elcsuklott bennünk a sirás s visszafogottan zokogtunk.
— Ne sirjatok — vigasztalt bennünket. — Jó testvérek maradjatok. Amit én a tiz körmömmel összekuporgattam keservesen, ne marakodjatok rajta... egyet hördült, egyet sóhajtott:
— Jézus... s a bátyám karján maradt kiszenvedve.
A pillanat tehetetlenségével néztük az elhanyatlott testet. Minden kis csont szinte kiszurta rajt a bőrt, mikor iparkodott ráhuzni a halotti leplet. Aztán visszafektette s úgy figyeltük, hogy mégis él: hisz olyan volt a fehér ingben, mintha első áldozási lányka aludt volna ott. Az arca szépen, szinte gyerekesre telletten kipirosodott. Csak fel kellett kötni az állát s lefogni a fel se fordult szemét.
A nagy, erős paraszti bátyámmal meghatódtunk az üdvösséges szép kimuláson, pedig neki sok találkozása volt a halállal a szerbiai visszavonuláson.
A temetéskor a balatoni nap hunyó sugara elnyujtózott a szép fekvésü temető fölött. Egy tenyérnyi bárányfelhő hirtelen záporral siratta el s a gyászjelentések szokványossága helyett bebizonyosodott, hogy a legjobb anyát és leghűbb hitvest vesztettük el. „Még az ég is siratta” — mondogatták.
A zápor alatt felsirt a Balaton, zokogó szellőjével s vele érzett a zsoltáros pap szava. A szentelt vizhintő harmatot permetezett s a végtisztességtevők könnyeiken keresztül sirták: Menj alá gyarló testem...
A nap hirtelen mélyet hunyt, mert nem akarta a Balaton hűségesének anyját a földbe szállva látni. A pap azt mondta stólafizetéskor:
— Ugy mult ki a boldogult, mint egy szent.
Apánk, a nagy, erős ember tanácstalanul állt. Nem sirt, de zokogott minden tette s összeroppantságával szomorubb volt a halálnál. Az élet következetesen terhelő mostohaságait egyenes derékkal kibirta, most megbénult. Minden érzékét eltemették a tölgyfa koporsóval:
— Engem tettek volna oda — hajtogatta.
— Kivel marad édesapám? — kérdeztem anyám örökhagyása szerint.
— Hát mellőtök vesz magához?
— Abból édesapánk rendelkezik. Nem kegyelem-kenyér lesz. Van bőven, amiből gondját viseljék.
Dékányt, rózsafüzért, ministránsokat, harangozót kellett kielégitenem helyette.
Megtollasodott bátyáim a zsebükbe mélyesztették kezüket s marokra fogták erszényüket:
— Hol van édesapánk?
— A koszorupénzt misére adom — mondtam a rózsafüzér fejének.
Aztán megint apám sorsára fordult a gondom:
— Aki a háznál van, apámat az gondozza. Lemondok hálából az anyai házjussomról.
— Köszönöm fiam — volt az első szava apámnak.
— Irást kell készíttetni — néztem végig a hoszszu dereku, nagy telkü épületen — hogy mi lesz a kötelezettséged bátyám.
— Én semmiféle irást alá nem irok.
— Az irás tiszta sorában mindenkinek meg van a joga és kötelessége.
Az asszonyok sipítottak ellene, de csak beletörődtek.
Azután előhányták a kásmérokat, régi selymeket s a rengeteg vásznat, ami valamikor is vagyon, érték volt. A gazdasági pangások esztendeiben kincsek kincse.
Én háttal állva, a vasuti menetrendet böngésztem. Szegényen, szerelemből házasodtam. Élni is alig tudtam, nemhogy ruházkodni. Vájkálva duskáltak az aszszonyi drágaságok között s osztották szét a tafotákat, bársonyokat, miket nemesvérü elődök anyámra hagytak s miket az kimélgetve megőrzött. Csak ami haszontalanabb szépség volt, amire kockát kellett volna vetni, mint a Krisztus köntösére, azt kinálták föl uri öccsüknek, aki mindnyájuknál jobban rá volt utalva a legkisebb darabkára is, de csak egy emléket fogott, egy művészi szövésü — ernyedt kásmérkendőt.
Igy esett meg, hogy bátyámék gyászolhattak volna a rengeteg holmiból s szines selyemben suhogtak az asszonyaik, gyerekeik. Nekem egy fekete nyakkendő jelentette az árvaságomat.
Hivtam apámat, de nem jött hozzám: „Anyátok sirhalmát nem hagyom el” — irta.
Halála előtt való napon azt mondja az unokájának:
— Meg köllene gyónnom.
— Husvétra gyónt öregapa. De azért csak elment.
Másnap reggel fázott és ágyban maradt.
Délután három órakor már halottan feküdt. A szombatos könyve a Harmadik szombatnál volt kitárva : Az Szeplőtelen Szüznek alázatossággal könyörögj, hogy az Világból való utolsó kimulásod idvösséges legyen.
Bátyámék a vásárról megjövet ott találják a papunkat s azt mondta:
— Ugy halt meg, mint egy hős.
Tagbaszakadt szép volt az alakja s ahogy a halotti gyertyák fénye lengedezett a fejénél, a kereszt tövében, ravatalán is élt bronzos arcán a piros patina.
gunyasztottak lakásaik előtt a száraz faágon.
Három testvér közül az egyik mellénytelen siránkozott anyja halálán:
— Szárnyra bocsátott bennünket. Olyan jó volt, még ide is utánunk hordta az eledelt. Szájától vonta meg, pedig saját nyugodalmától fosztotta meg magát.
Két barna-mellényes bátyja baglyosra dagasztott fejjel bólogatott rá:
— Ugy van, ugy! Nincs nagyobb fájdalom a mi fájdalmunknál, nagyobb veszteség a mi veszteségünknél!
— Ajha, nektek is van szólni valótok? — hirtelenkedett az özvegy. — Elveszítettem a fiókáim anyját s itt állok két orsós tollu aprósággal... Kinek nagyobb a vesztesége?...
Egy öreg csuri bölcsen felelte:
— Fiaim, mindenkinek a maga fájdalma a legnagyobb. Ezen nem lehet vitatkozni, csak szerető szivvel megosztani.
a szegény ember elé állt, mikor evett. Nem volt valami jó étele, de nagyon éhesen és igen üres gyomorral látott hozzá kevéske étkéhez. Az ördögnek nem tetszett az imádságos, megelégedett hozzákészülődés. Tudta tapasztalatból, hogy a gyomornál lehet legkönnyebben hálóba keríteni az embereket. Neki szüksége volt a szegény emberre. Szólt azért nagy barátsággal és nyájassággal imigyen:
— Szeretnéd-e, hogy megbővülne a tálad tartalma?
— Beletörődöm sorsomba, kevéssel beérem, mert Úgy nincs hatalma manapság a tányérokon senkinek.
— Nekem volna!
— Nem állítsz engem a falhoz!
— Akár mindjárt kitelik a tálad fogyó tartalma.
— No az oskolából is két esetre emlékezek... az Irásból. A kánai mennyegzőről, meg az Illés özvegyének korsójáról, hogy...
— Na csak egyél; ameddig tudsz. Telik a tálad... egy órahosszat folyvást.
A tál tellett. Nem apadt. Elfeledve imádságos elégedettségét, mohón, izzadva látott neki a szegény ember s féltette a következő pillanatot, mikor kifogy a tál tartalma... Megszakadt az evésben.
Elvitte az ördög, ahogy a többi szegény ember mondta.
A nádas öbölben csend és tespedés és tükör a tó képe. Mintha grimasz volna, mikor széles ivben gyürüz be egy-egy vékony hullámocska. A Balaton kis végtelenjében ez is változás.
Kint a Foknál ostrom folyik. Heves, rettenthetetlen és kibékithetetlen. A homokfürdőt kőgát védi a hullámok ellen. Egymásnak feszülnek, vállat vetnek. Délnyugati szél ostora hajtja a vihart s tornyosítja hullámmá. Tajtékzó dühre ingerli megzuduló haragja. Fehér sörénye harsogva tör a gát ellen és a gát visszadobja. Szétporlik és ellanyhul, de a következő hullám bukva zudul keresztül rajta: föl, neki a gátnak! Mint a visszarugott eb vagy ordas, ujra a gátnak ront. Még mindig nem látszik semmi eredmény. Egyik hullám a másik helyébe bőszül. Mintha őt is vadság táplálná, szakadatlan a támadás. A meg-megujuló kitartásnak nem látni, de hallani a nyomait; a kövek közül kimarták a földet és visszhangosan zubog-bubog üregükben a beszorított levegő. Az állhatatos támadás után nemsokára beomlik egy kő s meglazul más tiz, mert elvesztették egyik gyengébb, de mégis szükséges támasztékukat s feszítő erejük fogy. S a kitartó ostrom nem enyhül s a kitartás győz, mert eltökélt hit táplálja s a hit a legnagyobb erő a világon. Hit nélkül megállna a világ forgása. Hit nélkül meglazulnak a jó tulajdonságaink kövei: a feszítő erők. Minden erő csődöt mond a hit kovásza nélkül.
