„Reguly Antal utazásai 1939-ben” változatai közötti eltérés

A lap 2011. szeptember 29., 14:36-kori változata

 Hudi József

     1839. július 18-án egy középtermetű, húsz év körüli fiatalember szállt fel a pesti végállomáson a Pozsonyba induló postakocsira. Amint néhány mérföld megtétele után az utasok szóba elegyedtek egymással, a választékosan öltözött fiatalemberről kiderült, hogy frissen végzett jogász, aki szülei jóvoltából európai körutazásra indul.
     Az utazás a szülőknek nem kis anyagi megterhelést jelentett, de úgy vélték, mindenképpen megérdemli szorgalmasan tanuló fiuk, hogy tanulmányai befejeztével kicsit szétnézhessen a világban, s annyi más értelmiségi társához hasonlóan,
ismeretekben, tapasztalatokban gyarapodva-gazdagodva kezdhesse meg pályáját.
     Az utolsó önfeledt nyár volt ez tehát a diákember életében, s érthető, hogy szerette volna emlékezetesen és hasznosan eltölteni. Már hosszú hónapok óta készült erre az útra, estéken-éjszakákon át Európa térképe fölé hajolva tervezgette az
utazás részleteit. Ügy gondolta, előbb Morva- és Csehországba, aztán a birodalom fővárosába látogat, majd német földön időzik, érinti Bajorország, bejárja Szászország, Poroszország falvait és városait és naplójában örökíti meg benyomásait,
élményeit.
     Jövőjét illetően határozott elképzelése nem volt: rá is az a sors várt itthon, mint a legtöbb nem nemesi származású értelmiségi ifjúra. Hoszszabbra vagy rövidebbre szabott életét valamely jelentősebb uradalom ügy viselő jeként vagy magánügyvédként éli le, családot alapít, s vidéki magányban, szűk családi-baráti körben tölti napjait. Esetleg — mivel néhány év múlva a nem nemesek előtt is megnyílik a hivatali pálya — vármegyei karrier várhat reá, s ha kimagasló képességekkel, jó kapcsolatokkal rendelkezik, meglett korára a vármegyei politika vezető köreibe emelkedhet, kivételes esetben a felső kormányzatiközigazgatási szervek valamelyikében alkalmazzák jó fizetéssel, a biztos nyugdíj reményében.
     Aligha gondolt azonban ezekben az órákban erre a láthatóan gondolataiba merülő fiatalember, kinek zsebéből kikandikáló névkártyáján csupa nagybetűkkel ez állt: „ANTON REGULY".

1.

     A családot, mely aggódva útjára bocsátotta, alig ismerjük. Édesapja, Reguly István a zirci apátság ügyvédje és számvevője volt: már az 1810-es évek elején az apátság szolgálatában állott. A pápai iparoscsaládból származott Reguly
számára társadalmi emelkedést jelentett Etl Alojziával kötött sikeres házassága, mert ennek révén előkelő köznemesi családokkal került rokonságba.
     A házasság termékenynek bizonyult: első gyermekük, Klementina még a kisgyermekkort sem érte meg, halála után rövidesen megszületik Julianna lányuk, akit 1841-ben, huszonhat éves korában Korizmics László, a Magyar Gazdasági
Egyesület vezetőségi tagja, neves gazdasági szakember és író, a Gazdasági Lapok egyik későbbi szerkesztője és az MTA tiszteletbeli tagja vezet oltárhoz. Reguly Antal 1819. július 11-én születik Zircen, ő a család harmadik gyermeke. Keresztnevét Dréta Antal zirci apáttól kapja. Hároméves, amikor Etl Alojzia ikrekkel ajándékozza meg férjét: Krisztinával és Karolinával. A keresztapaságot a fiatal Modrovich Ignác — később a Madarász testvérek barátja és a Fejér megyei liberálisok ismert alakja — és felesége, Rumpler Julianna vállalja. Az ikrek közül egyik sem éri meg a felnőttkort: Karolina röviddel megszületése után, Krisztina kisgyermekkorában hal meg. Rajtuk kívül még egy húgáról, Bertáról tudunk,
aki túléli bátyját.
     A Reguly gyermekek abban az időben nőnek fel, amikor Zirc lendületes fejlődésnek indul. 1814-ben a zirci cisztercita apátság — hosszú jogi küzdelmek után — függetlenedik a poroszországi — henrichaui — anyaapátságtól és a rend magyarországi központjává válik.
     A közel kétezer lelket számláló település már 1780-ban megkapta a vásártartási engedélyt, az apátok a gazdasági-pénzügyi viszonyok rendezésével párhuzamosan hatalmas építkezésekbe kezdtek, támogatták a népoktatást, a nemzeti kultúra ügyét, a rendi nevelést megreformálták. 1826-ban Regulyék közeli rokona, Villax Ferdinánd (1784—1857) került az apáti székbe, aki hathatósan közreműködött abban, hogy a jó képességű fiút a legjobb iskolákban taníttathassa a család, s amikor tudomást szerzett arról, hogy a fiatal jogász németországi utazásra készül, nemcsak jó tanácsokkal látta el — tehette, hiszen a noviciátus idején maga is bejárta Poroszországot —, hanem elégséges zsebpénzzel is.

2.

     Reguly nagyjából az előzetes tervnek megfelelően kezdte meg utazását. Július második felében a Pozsony—Bécs—Prága, augusztus elején a Prága—Drezda, második felében a Lipcse—Berlin útvonalon haladt. Az út nagy részét postakocsin tette meg, de Szászországban igénybe vette a gőzhajót, sőt a vonatot is. így aztán aligha csodálkozhatunk
azon, hogy a pénztárcája hamar kiapadt, s már szeptember elején úgy érezhette, hogy — komolyabb segítség nélkül — útját képtelen folytatni. Pomerániai útjának végén már valóban döntenie kellett: visszafordul még mielőtt késő lesz, vagy pedig erkölcsi kockázatot vállalva még egy nagyobb, közel másfél hónapos, meglehetősen költséges kirándulásra szánja el
magát. Romantikus alkatából következett, hogy a második lehetőséget választotta, és szeptember 20-án Hamburgban nem a lauenburgi gőzösre szállt, hanem továbbutazott észak felé, hogy néhány hetet előbb Svédországban, majd az orosz fővárosban töltsön. Azt remélte, hogy a vakmerően — s talán felelőtlenül — kikövetelt szülői segítség rövidesen megérkezik, s november elejére újra Hamburgban lehet, onnan pedig még a tél beállta előtt visszatérhet Magyarországra. Tévedett.
A stockholmi út végre határozott mederbe terelte eladdig szertelen érdeklődését, svéd és finnországi tartózkodása idején pedig egy életre elkötelezte magát egy páratlan méretű és értékű tudományos vállalkozás mellett. Utazásai sem eddig, sem ezután nem jelentettek számára nyelvi nehézséget: anyanyelve német volt, magyarul már kiskorában jól megtanult, a latint felsőbb iskolákban sajátította el. A német nyelvvel aztán könnyen boldogult az északi országokban is, hiszen a művelt társadalmi rétegek tagjai szinte kivétel nélkül minden országban értettek és beszéltek németül, az orosz tudományos
élet elitje pedig jelentős részben német származású tudósokból állott.

3.

     Svédországba egy fiatal és előkelő svéd birtokos, bizonyos Barer meghívására érkezett meg. A finn—magyar nyelv rokonság kérdése utáni érdeklődését a svéd királyi akadémia könyvtárosa, a ,.született finn" Arvidson kelti fel. Arvidsonnak köszönhette, hogy élete új fordulatot vett. Míg az újabb pénzsegély megérkezését várja, naponta be-bejár a stockholmi könyvtárba, s hogy az időt elüsse, behatóan foglalkozni kezd a két nyelv és két nép történetével. Elhatározza, hogy alaposan megtanul finnül, majd svédül, s kirándulását egyszemélyes tudományos expedícióvá változtatja. Rövid svédországi tartózkodás után Helsinkibe utazik s hozzálát nagyszabású terve megvalósításához: előbb a szükséges elméleti ismereteket szerzi meg az egyetemen, aztán a gyakorlati ismereteket — de már nem a tartományi székhelyen, hanem vidéken, a finn és lapp parasztok, pásztorok között. Élményeiről később részletesen beszámol. Ekkor már úgy képzeli, hogy kutatásait, nyelvészeti-néprajzi gyűjtőútját orosz földön folytatja, megtanulja a finn nyelveket, valamint a könnyebb tájékozódás végett az oroszt, felkeresi a magyarok legközelebbi rokonait, tanulmányozza életmódjukat, hagyományaikat, szokásaikat, kultúrájukat, s hazafelé tartva a moldvai és erdélyi magyarok körében is gyűjt, hogy az összehasonlító nyelvészeti-néprajzi-antropológiai vizsgálathoz bőséges anyag álljon rendelkezésére.
     Szülei kétségbeesve vették tudomásul, hogy meggondolatlan fiuk anyagi fedezet nélkül vállalkozott olyan hatalmas feladatra, amellyel egy tudományos intézet is csak roppant erőfeszítések árán birkózhatott volna meg. Reguly maga is
szélsőségek között ingadozik: szeretne szépen öltözni, elegánsan élni, előkelő társaságokban forgolódni, mégis arra kényszerül, hogy ezekről az igényekről fokozatosan lemondjon, s hozzászokjon a nélkülözésekhez, az emberfeletti fizikai,
pszichológiai és szellemi megterhelésekhez. Az éhség már lappföldi utazásától kezdve hűséges társául szegődik. Rangjához, zseni öntudatához, hiúságához méltó külsőségek és szegénység — nehéz feladvány egy fiatalembernek.  Mennyire sértheti büszkeségét, hogy baráti kölcsönökhöz kell folyamodnia! Minden módot felhasznál, hogy pénzhez jusson. 1839 szeptemberében már arra gondol, hogy úti levelének magyarországi publikálásával hívja fel magára a tudományos közélet figyelmét. Első kísérlete sikertelen, mert az Athenaeum szerkesztői ekkor még nem közlik levelét. Valószínűleg azért, mert nem tartják elég színvonalasnak, vagy pedig azért, mert nem tartják elég közérdekűnek. Egy hónappal később Villax apátnak számol be útjáról és kér segítséget tőle.
     Anyagi helyzete már pétervári tartózkodása idején teljesen kilátástalanná válik. Találóan jellemzi Teleki József: a ,,haza térés szint olly erkölcsi lehetetlenséggé vált, a milly anyagi lehetetlenség volt az Uráli út". 1840-ben egykori győri akadémiai professzorát, Maár Bonifácot keresi meg több levélben is, hogy segítségét és közbenjárását kérje. Maár az Akadémia február 8-i ülésén a hozzá írt levelek alapján beszámol Reguly németországi, dániai és skandináviai útjáról, s javasolja, hogy a Magyar Tudós Társaság támogassa a hazafi tudományos vállalkozását. Az ülésen úgy határoznak, hogyha ,,a szép készületü és iparkodású fiatal hazafi" a Társaság megbízását elfogadja, akkor minden további nélkül támogatni fogják. A támogatás kicsit későn jött: a hazai tudományos közvélemény csak akkor vett tudomást Regulyról, amikor az utazó már nemzetközi hírnevet szerzett magának: a finn Akadémia tagjai közé választotta, s a svéd lapok szinte dicshimnuszokat
zengtek finnországi utazásairól. A késedelem érthető, hiszen az Akadémia pénztára alig-alig gyarapodott, s még egy-két évnek el kellett telnie ahhoz, hogy a kutatók útjait teljes egészében fedezni tudják."
     A szélesebb magyar közvélemény még később értesült Reguly utazásairól. Először az Athenaeum tájékoztatta olvasóit Reguly északi útjáról: a szerkesztők a finnországi Wasaban 1840. október 6-án kelt, s egyik barátjához írott levelét közölték, melyben lappföldi élményeiről számolt be. Szüleihez írt leveleit csak 1842-től kezdve hozták nyilvánosságra: 1841-től ugyanis, miután Reguly június 26-án átvette az akadémiai megbízólevelet és a segélyt, a szüleihez küldött leveleinek hangneme is megváltozott: nem ,,lamentabile carmenek", panaszos énekek, kesergő „költemények" többé — mint ő nevezi egy helyütt l,! —, hanem valóban a szélesebb nyilvánosságnak szánt élménybeszámolók pétervári életéről,
tapasztalatairól, majd nyugat-szibériai útjáról.

4.

     Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában őrzik Reguly levelezésének legjelentősebb részét, szám szerint közel százhúsz levelét. Leveleit — kevés kivételtől eltekintve — német nyelven írta, fennmaradt levelezésének
megközelítőleg a fele a szüleihez írt levelekből áll. Utazásának első évéből mindössze egyetlen levél került e gyűjteménybe, pedig évente általában 3—5 levelet szokott küldeni szüleinek.
     Egyik leveléből tudjuk, hogy 1839-ben, utazásának kezdetétől az év végéig csupán négy levelet írt és küldött Magyarországra. Ezek közül csak kettőt ismerünk. Az egyiket, melyet szeptember közepén Hamburgban írt — benne utazásának első két hónapjáról számol be —, az Akadémia kézirattárában őrzik.15 A másik fennmaradt levelet szintén a szüleihez írta, 1839. december 28-án kelt Helsingforsban; a zirci cisztercita apátság könyvtárába került még a múlt század
második felében, valószínűleg közvetlenül Reguly halála után — ma a róla elnevezett műemlék könyvtárban őrzik egy 1840. január elejéről való keltezetlen levéllel együtt. Reguly születésének közelgő évfordulójára e három levelének közrebocsátásával szeretnénk tisztelegni emléke előtt.

5.

     Bár e levelek történeti-tudományos értéküket tekintve alatta maradnak Regulynak az oroszországi tartózkodása alatt írt s nyomtatásban is többnyire megjelent leveleinek, közlésüket — magyar fordításban — mégis szükségesnek és indokoltnak
tartjuk, mert Reguly tudományos pályájának kialakulására talán ezek mutatnak rá a legélesebben. Belőlük világosan végigkísérhető az a belső fejlődési folyamat, melynek során a romantikus kalandokat kereső ifjú magyar patrióta nemzeti küldetéstudata kialakul és tudományos kutatási programja körvonalazódik.
     Tudjuk, nem ő az első magyar utazó a XIX. században, akit szenvedélyes vágy hajtott északra: 1817 nyarán két fiatal nemes, Csernovits Arsza és Porubszky János — ez utóbbi Arad vármegye esküdtje — bejárták Kurlandot, Karéliát, Finnországot, majd Észtországon keresztül Szentpétervárra és Moszkvába utaztak, s mintegy másfél évig éltek Oroszországban. A hazatérő Porubszky ,,édes maradék atyánkfiairól" mesés híreket hozott: vezető folyóiratunknak elküldte
útijegyzeteit, melyekben azt állította, hogy a finnekkel fél óra leforgása alatt szinte tökéletesen meg tudta magát értetni, holott finnül egy szót sem tudott.
     Amikor Reguly elindult, semmiben sem különbözött azon kortársaitól, akik külföldi tanulmányútra mentek, hogy a gyakorlatban ismerjék meg a modern polgári társadalmakat. Számukra a nyugati államok: Franciaország, Anglia, a német
államok, még inkább a másik kontinens vezetőm állama, Amerika a polgári fejlődés, a polgári demokrácia mintaállamai voltak. Útjaikon azt keresték, ami a magyar viszonyokra alkalmazható, azokat a módszereket, elveket, intézményeket
népszerűsítették írásaikban, amelyek a magyar átalakulást elősegítik, meggyorsítják. Az első, példaerejű, nagy hatású útirajzot az erdélyi székely kisnemes, Bölöni Farkas Sándor (1795—1842) adta ki amerikai utazásáról. Az ő hatására a
harmincas évek második felében egyre-másra jelennek meg olyan útikönyvek, útinaplók, amelyek a polgári átalakulást sürgetve bírálják a magyar feudális viszonyokat. Pulszky Ferenc, Szalay László, Szemere Bertalan Európa nyugati feléről,
Trefort Ágoston Oroszországól ad agitatív erejű tudósítást. A negyvenes évek magyar utazói — így többek között Irinyi József, Szűcs István, Gorove István, Tóth Lőrinc és Császár Ferenc — már az ő nyomdokaikon haladnak, kezükben
— baedeker módjára — Szemere vagy Hrabovszky Dávid és mások útikönyveivel. Reguly tudósításait nem mérhetjük egyik útleíráshoz sem, legkivált nem a legszínvonalasabb művekhez, így Szemere útinaplójához. Magánlevelek ezek, valóban „panaszos énekek" az út nehézségeiről, az állandó pénzzavarról, melyek részletes, közérdekű beszámolót csak nagy ritkán
tartalmaznak. Ez érthető is, hiszen Reguly a nyilvánosságnak szánt megfigyeléseit kezdettől fogva naplójába jegyezte fel, amely feltehetőleg elkallódott az idők folyamán.
     Reguly levelezésének egyik sajátossága az, hogy az általa írott szövegek újszerű szemléletet tükröznek: míg ugyanis a közép-európai ember általában'Nyugat-Európa felé, s elvétve, az öszszehasonlítás kedvéért Kelet-Európa felé fordult, addig Regulyt érdeklődése, műveltsége egy olyan irányba vitte, amely a közép-európai ember látókörén hagyományosan kívül esett. Egész működésével egyszerre járult hozzá egy korszerű nemzettudat — ennek részeként a történeti tudat, magyarságtudat — kialakításához és — bármilyen furcsán is hat — a liberalizmus eszméinek népszerűsítéséhez. Azon kevesek közé tartozott, akik észrevették, hogy az északi országok is bizonyos szempontból példaként állíthatók a magyar polgári átalakulásért küzdő hazafiak elé. A finn szabad parasztságról írta: a ,,kuusamoi paraszt a legelső Finnországban, olly tiszta és miveit, olly szabad és bátor egész lényében, hogy öröm ránézni. Sokakat kívánnék közőlönk ide néhány napra, gondolatokra ébrednének az egyoldalúság ellen". Máskor, ha a hazai viszonyokkal összevetette, el volt ragadtatva a lappok műveltségi színvonalától: ,,A lappokról meg kell vallani, hogy 100 között alig van 5, ki olvasni ne
tudna." Még a lakott településektől távol élő, rénszarvastenyésztéssel foglalkozó lappok is „vallási dolgokban elég jártasak" és ,,jól olvasnak". 
     Az ilyen és ehhez hasonló megfigyelései természetszerűleg csak apró, de nem jelentéktelen epizódjai annak a pályának, amelynek minden erőfeszítésével egyetlen nagy kérdésre kívánt „elhatározó végfeleletet" adni; s e nagy kérdés
— a finn—magyar nyelvrokonság kérdése — megválaszolására tette fel életét. Nélkülözéseket tűrve, dacolva a természet erőivel, „tapasztalással és tudománnyal" — ahogy ő maga mondja — versenyzett „az agg kor jutalmáért", de az emlékező
békés öregség helyett mégis a hosszan tartó betegség és korai halál lett osztályrésze.