Emlékezés a háború utolsó napjaira : Egy szemtanú naplótöredékei
Mint egykori zirci apátsági szobainas, mindig szeretettel emlékezek szívemhez nőtt Zircemre, de fájdalommal, borzadállyal a II. világháború végnapjaira, amikor - a legtöbbször - csak a véletlenen múlott, hogy „élet vagy halál".
Most, az évfordulóhoz közeledve elővettem egykori gyűrött naplómat s elhatároztam: bármennyire is borzalmasak
az abban leírtak, közreadom mementóul, emlékeztetőül.
1945. március 16.
...Este szórják a sztálingyertyákat Veszprémre. Ezt az apátság legmagasabb épületének tetejéről, az úgynevezett vöröstoronyból nézzük. Azután elkezdődik a város borzalmas bombázása. Ez a borzalom megismétlődik vasárnap este is. Mintha a pokol szabadult volna el Veszprém körül. Vakító fénnyel égnek a sztálingyertyák. Azután egy sorozat bomba,
Március 19.
Borzalmas nagy visszavonulás van. Egymást éri az autó, tank és ágyú, végeláthatatlan sorokban. Már Mórt és Bodajkot is elfoglalták az oroszok. A hátországban március 17-én elfogadták a földreformtörvényre vonatkozó javaslatot a minisztertanácsban...
Március 20.
Most dobolta Szakács András bácsi, a kisbíró, hogy 12-től 60. életévig minden férfinak jelentkeznie kell!
- Kiürítés!!!
Kis idő múlva újabb parancs jön:
- Minden épkézláb embernek menni kell!
- Agyonlövik, aki a parancsot nem teljesíti!
Sok embert kísérnek az utcán a németek felvont fegyverekkel. Az apát úr főinasa, Rémai Pista bácsi is ott megy a sorban. Roppant nagy a forgalom az utakon. Senki nem ura a helyzetnek. Már reggel 5 órakor 20 szerzetes kiment ásni a védelmi sáncokhoz. Riadó riadót ér. Mindenki meg van bolondulva.
Az apáti lakosztály feletti részből elpucolnak a fasiszták. Az alattuk a fekvőhelynek használt szalmát nekünk kelleti kitúrni, a nagy udvarra, ahol most a Bakonyi Pantenon van.
Itt is, ott is koppan valami: kézigránát, bicska, lőszer, dugóhúzó kerül elő a szalmából. E térség közepén nekem kellett meggyújtanom a vegyes anyagot. Meggyújtottam, s elfutottunk.
Éppen az úri vacsora áll, amikor 3 hatalmas dörrenés rázza meg az évszázados falakat.
- Bombáznak! - kiáltja el valaki. A vacsorázó szerzetesek a széles asztalok alatt keresnek menedéket. Egy kis szünet, s észbontó dörrenésekkel újra elkezdődik a bombázás. Egészen közelről hallani a robbanásokat. Minden német elmenekült a kolostorból. Sebesültjeiket is elvitték a rendházban berendezett hadikórházukból. A halottaikat is itthagyták a folyosón.
Az inasszobába felmentem a nagykabátomért. Zseblámpát és gyertyát vettem magamhoz, majd lejöttem az öreg falépcsőkön.
Egy bomba ide esett az apátsági épülettől alig 15 méternyire. Hatalmas gödröt vágott, ami megvan 7-8 méter átmérőjű, s 3 méter mély. Szervezném a sebesültek szállítását, de nem akar jönni senki. Mindenki fél. Végül Bodoni pincemester urat és egy ide menekült kolozsvári kispapot sikerül beszerveznem. Nagy a zűrzavar a faluban.
Az utakon csak hadászati járművek járhatnak. Annyi a fasiszta jármű, hogy egymást éri. Mennek itt Győr, Dudar és Veszprém felé. Száguldanak, mint az őrült, aki eszét vesztette.
Előbb fentről hozzuk a sebesülteket, majd a vasútállomásra menő út melletti apátsági majorból. A majorban borzalmas a látvány. Ebben a zárt, négyszög alakú udvarban német társzekerek voltak beszállásolva. Teli volt az udvar velük. Még a lovakat sem volt szabad kifogniuk a szekerek elől. A hatalmas szekerek megrakodva, rúddal a kijárat felé fordulva, ugrásra készen álltak. Itt 12 halottat szedtünk össze. Odahúztuk őket a magtár elé. A majorban lakók is felocsúdtak, s bekapcsolódtak e munkába.
Sebesült még annál is több volt. Ép ember alig maradt a szekeresek közül. Vagy 30 ló széttépve, csonkán fetrengett a földön. Legtöbbnek lógott a bele. A lovak alatt is voltak sebesültek és halottak. Amikor a szekeresek hallották a repülőgépbúgást, a lovak alá bújtak.
Légi akna vagy repeszbomba lehetett - állapították meg a szemlélődök. Az udvar közepén meg is találtuk a robbanás helyét: egy kis méretes átmérőjű és 40-50 centi mélységű gödröt. A majorban betörtek az ablakok, s a tető is megrongálódott. Ordítás, hörgés, nyögés, jajgatás, vergődés, haláltusát vívó lovak horkolása, nyerítése vegyül az úton robogó járművek zajába.
Az összeroncsolt embereknek se kezük, se lábuk. Az orvosok csak nézik őket. Tehetetlenek. A papok nyakukba illesztették a stólát, s feladták az utolsó kenetet a haldoklókra. Felmérhetetlen szenvedés!
Egymás után halnak meg a sebesültek, mert nincs se kötszer, se gyógyszer. Amelyik ember meghal, letesszük a hordágyról. Az apáti alatti rész - a földszinten - teli van sebesülttel. Egy civil embernek csizma van a lábán. A bombaszilánk éppen a csizmaszár felett érte. Egy kis bőr tartja az utolsó lábszárat. Mellé tesszük a lábát - csizmástól - a hordágyra. Könyörög. Élni akar. Ömlik a vére. Lassan elveszti eszméletét. A sebesültet inggel, lepedővel, széttépett fehérneművel kötözik be.
A kolozsvári kék kispap is megborzong a sok szenvedés láttán. Hárman felváltva visszük a hordágyat. Este 10 óráig összeszedtük a sebesülteket. Senki sem alszik a faluban. A hirtelen jött borzalom és szerencsétlenség megbénítja a végtelenül nyugodt falut.
Március 21.
Ebéd közben egy irtózatos bombázás éri a falut és az apátság környékét. Ezt egy kis idő múlva egy másik, még borzalmasabb követi. Csak úgy mozog ez a monumentális épület. Ha más mondaná, el sem hinné az ember, ha nem érezné saját testével.
A bombázás megszűnte után kimegyünk az Angolparkba, arra, amerről a bombák robbanását hallani véltük. Itt sebtében 8 hatalmas bombatölcsért számolunk össze. Amint ott mászkálunk jobbra-balra, a virágház mögött, a faltól egy méternyire, az Angolkertbe nyíló kapuval szemben, majdnem beleesem egy kerek lyukba, melynek az oldala meg van perzselve, s hosszú ívben kanyarodik a Cuha-patak felé. Ide egy óriási bomba döglött belé. A lyuk mélyét nem is lehet látni.
Zirc lakosai bemenekültek az apátság alatt levő pincerendszerbe. Itt szorong több mint 2500 ember, a háznagyságú hordók alatt, fölött és között. A faluban sok ház megsérült, sok pedig romokban hever. Rengeteg a sebesült, s aránylag kevés a halott. Egy nehéz sebesültet viszek fel - magyar katonákkal - a zirci kórházba hordágyon. Segítek az orvosnak is forgatni, emelgetni a műtőasztalon. Az eszméletlen sok vért veszített. Még a hasából is szedi az orvos a szilánkokat, a kilátszókat csipesszel. Én is.
A sebesülteket egymás után hozzák az önkéntes szanitécek. De itt sincs se gyógyszer, se kötszer. A lepedőket szabjuk fel, s ezzel kötözünk. Az orvos homlokát többször megtörlöm, s meg is itatom. Menti az életet, önfeláldozóan dolgozik.
A tegnapi és a mai halottakat temetni kell. Aki megmeredt, azt el kell temetni! - adják ki a parancsot.
Az útvonalak fölött fasiszta repülőgépek fedezik a visszavonulást. Most már csak Veszprém felé rohan minden jármű és
alakulat. Lövegek állásolnak le a falu körül, és Dudar felé lőnek, amerről hatalmas dübörgéssel közeledik a front.
Március 22.
Az egész piacrendszer olyan, mint egy felbolygatott méhkas. Tanácstalanság, kilátástalanság, kétségbeesés az uralkodó. Zsúfoltság, áporodott szag, gyermeksírás, nyögés, félelem mindenütt. Kint lövöldöznek, bombáznak. A pince falairól hullik a vakolat. Egészen közelről ver az akna.
- Az oroszok Dudaron vannak!
Künn a hadigépezet tusája tombol. Benn alig van levegő. Fülsiketítő robbanások rázzák a patinás, hatalmas épületet. Zircen a németek - szerencsére - nem veszik fel a harcot, hanem csak ágyútűzzel lassítják a szovjetek előnyomulását, melyet megállítani nem lehet.
Parancs: Minden bort és szeszesitalt a pincerendszer aknáiba kell kiönteni! Fél éjszakán át ömlik az ital a csatornarendszer öblös torkaiba. Az éjszaka összemosódik a nappallal. Kis Gergely Jákó szerzetes - mit sem törődve mindennel - az általam megtalált füzetéből orosz nyelvet tanul.
1945. március 23.
Délelőtt tíz óra tájban jelenik meg az első szovjet katona a pince ajtajában.
- „Nyemecki, jeszt???! - kérdése után az első szó, amit menten megtanultam, a „Mír" volt. Ez pedig akkor azt jelentette,
hogy BÉKE!
A március 20.-i majorbeli események kiegészítése: Emlékezés a háborúra
Márciusi számunkban megjelent Rácz Sándor Egy szemtanú naplótöredékei című írásával kapcsolatban Gulyás Ferencné keresett meg, kiegészítve a borzalmas eseményeket. Ma már ő az egyedüli túlélője a majori történéseknek, ők ugyanis akkor ott laktak. Rajtuk kívül még a Pohlmüller és a Galambos család, illetve hozzájuk volt beszállásolva Berze István csendőrtiszthelyettes családostól.
A major a lókórház volt, itt gyülekeztek indulásra készen a német katonák, itt álltak a társzekerek szénával, élelemmel megrakva.
Gulyáséknak volt rádiójuk: Achtung, achtung - hangzott, majd óriási robaj, minden ablak kitörött. A légitámadás két lépcsőben zajlott, előtte a ledobott sztálingyertyáktól szinte nappali világosság lett, majd gránátok, bombák zuhantak mindenfelé.
Pusztult ott ember, állat. Néhány szekeret felvágott a légnyomás az ököristálló tetejére, egy lovat belevágott a hársfába. Egy kis szünet következett. Kinéztek: hörgés, halottak, sebesültek, bombatölcsér, szanaszét heverő csizmák, emberi testrészek. Gulyás Ferenc, ifjabb és idősebb Pohlmüllerék és Galambos János kimentek, megkezdték a mentést, akiben még élet volt, behúzkodták a lakásba, az asszonyok és gyerekek bent reszkettek.
Ám nem tudták befejezni a mentést, újabb bombázás következett. Mikor elcsendesedett, újra kimerészkedtek, lassan megérkeztek az apátságból és a faluból a rémületből felocsúdott emberek, és újra mentették a pislákoló emberi életet, szedték össze a halottakat. Akkora bomba esett a majorudvarba, hogy a tölcsérbe 24 döglött lovat temethettek bele.
„ Isten őrizzen még egy ilyent megélni" - fejezi be visszaemlékezését Gulyás Terus néni.
(Lejegyezte: Müller Anikó)
Forrás:
Rácz Sándor: Emlékezés a háború utolsó napjaira. In. Zirc és Vidéke, 1992. 03. szám
Emlékezés a háborúra In. Zirc és Vidéke, 1992.04. szám
