A zirci apátsági templom "második" restaurálása, 1995-2005

A templombelső 1994. évi állapota

     A mennyezetképek körül a secco technikával készített ornamentika vált le a falról. A pilaszterek műmárvány hatásúak, festésük olajfestékkel készült, a plasztikusságát a XIX. században festéssel emelték ki. Az ablakok körül keretelő ornamentika volt, körülötte az oldalfalakon márványozás, amit fúgák tagoltak tömbökké. A mellékoltárok mennyezetképeinek kerete plasztikus, a körülötte lévő ornamentika festett. A mellékoltárok jobb oldalán figurális témájú oltárkép volt festett keretben márványozással körülvéve. A templom falképeit műmárvány hatású olajfestékkel festett lábazati rész zárta le.
A poros, kormos szennyeződés, ami a levegőből származik a falkép egész felületét borítja, így kivehetetlen az eredeti rózsaszínű színvilág, amit szürkés tónusú márványozás egészített ki. A járószint közelében lekopott a festékréteg, így látszott az eredeti XVIII. századi felület. A diadalíven festékleválás és beázás nyomai voltak.
     A szentély jobboldali mellékoltárának mennyezetén a tizenkét éves Jézus szerepelt a templomban, amit Wagmaister József művének hittek. A párkány fölötti medaillonban az apostolok portréi helyezkedtek el.
     Központi fűtésrendszert tüntettek el a századforduló táján, amit bevakolással és újramárványozással próbáltak helyrehozni. Villanyszerelési munkák után is történtek bevakolások.

Előzmények

     Hegedűs Amand zirci plébánossága idején a főoltárképet, amelyen hasadások voltak, 1973-ban az Országos Műemléki Felügyelőség dublíroztatta Dr. Klempa Sándor püspök támogatásának köszönhetően. A képről eltávolították a szennyeződést, a repedéseket, és a besötétedett lakkot.
     1978-ban az OMF tervbe vette a templom teljes felújítását. 1979-ben készített restaurálási terv alapján az 1891. évi átfestést nem akarták eltávolítani. 1981-ben a plébánia önerejéből újrafedte a tetőt osztrák műemlékpalával és vörösréz-bádogozással, majd egy évvel később a templom déli falát tataroztatta, és rézlemezzel lefedte. 1986-ban a templom főhomlokzatát és a tornyokat is renoválták Liska Szilveszter plébánosi működése idején, 1993-ban pedig a templom villanyhálózatának rekonstrukciója készült el. Az imént felsorolt felújításokat Liska Szilveszter és Lázár Kelemen plébánosok a rendtársak támogatásaiból tudták fedezni.

A mellékoltárok restaurálásának leírása

     A Ciszterci Rend kérésére 1995-ben a zirci faberendezések restaurálása az orgonakarzat restaurálásával kezdődött el, ezután sorban következett a nagyorgona, a Szent Anna, a Harding Szent István mellékoltárok és két gyóntatószék restaurálása.
     A templom hajójában lévő mellékoltárok restaurálása a következő ütemezés szerint történt: 1995-től 1997-ig az orgonaházat és az orgonakarzat faragott rácsozatát restaurálták, valamint a Szent Anna és a Harding Szent István mellékoltárt, továbbá két gyóntatószéket. 1997-től 1998-ig a Szentháromság, és a Szent Kereszt mellékoltár készült el, valamint a még mindig eredeti állapotában látható gyóntatószék. 1998-tól 1999-ig a Szent József mellékoltár és a Szent Bernát mellékoltár, valamint két gyóntatószék.
     A restaurálást indokolta, hogy az 1891. évi restaurálás során a templom berendezési tárgyait teljesen átalakították; valamint több helyen rovar és gombafertőzés áldozatai lettek a berendezések; továbbá az átdolgozás alatt más minőségű és színű eredeti felületet találtak a restaurátorok, így a legfőbb indíték az eredeti felületek helyreállítása volt.
     Az oltárok szerkezeti felépítésükben és formai kialakításukban szinte teljesen megegyeznek; kivétel ez alól a Szent Bernát mellékoltár, melynek szerkezete eltér a többitől. Az oltárok szerkezete egymásra épülő önálló doboz szerkezetek, építészeti tagozatokra bontva. Az oszlopszékek előtt egy-egy kis oltárképet helyeztek el, dúsan faragott képkeretben, körülöttük lebegő kis puttókkal. Az oltárok retablóján egy-egy nagyméretű oltárkép és annak díszkerete található, valamint a főpárkányt oszlop és pillérpárok tartják. Mindezek az elemek fenyőfadeszkákból és hársfából készültek faszögeléssel, az egymásra épülő dobozok szétcsúszását kovácsoltvas szögekkel akadályozták meg, amelyek a későbbi visszaszerelésnél segítettek az eredeti hely meghatározásában.
     Szabad szemmel látható szerkezeti problémák az elengedett ragasztások, leesett tagozati elemek, de a teljes elbontásukban főként a nagymértékű rovar- és gombafertőzés játszott szerepet, ez a templom klímájából és a szigetelés hiányából adódott.
     A bontás az állványozást követően indult el, és a lecsupaszított építményelemeket is egyenként emelték le a helyszínről a restaurátorok.
     Az építmények tisztítása mosószeres, vizes portalanító mosással indultak, ami után következett a vegyszeres tisztítás, így derült ki az is, hogy az eredeti festésnél az oltárokat páronként a szentély felé haladva egyforma színvilágúra festették, amelyet szintén nem követtek az átdolgozás során a XIX. században.
     Az oromzatot felhőkből és puttókból, puttófejekből és dicsfénykoszorúból álló kompozíció díszíti, két oldalán pedig egy-egy váza illetve egy-egy füzérdíszes voluta helyezkedik el.
     Ezek bontásánál először a könnyen leemelhető szobrokat, majd a rátétdíszeket szerelték le.
     Tisztításkor találták meg a restaurátorok a takarékos barokk aranyozást, ami azt jelentette, hogy éppen csak a látszódó felületre került aranyfüst.
     A mellékoltárok méretei a szentély felé haladva fokozatosan növekednek és a díszítésük is gazdagabb, ezzel is a szentély felé vonzza a belépők tekintetét, és a mennyország szépségét kívánja elénktárni.
     Az egyes szerkezeti elemek tisztítása és konzerválása után következett a szerkezeti helyreállítás, amely során a konzerválhatatlan, elkorhadt elemeket az eredeti alapján újra kellett gyártani, és az eredeti építési rendnek megfelelően újraépíteni plasztikai kiegészítések és az esztétikai helyreállítás mellett.

Az oltárképek restaurálásának leírása

    A mellékoltárretablók közepén található íves záródású képek mérete 231 * 137 cm, kivéve a Szent Kereszt mellékoltárét, amely 308 * 163 cm. A képeket egyszerű profilozású díszkeret veszi körül. A Szentháromság és a Szent Kereszt mellékoltár képeinek kivételével - amelyeket Felix Anton Schefner készített 1753-ban – az oltárral egykorú oltárképek hiányoznak, sorsuk ismeretlen. A képek vakkerete jó megtartású, sarokékelésű, ékelhető, keresztmerevítése jól tartja a hordozót, míg az imént említett két mellékoltárkép vakkerete ragasztott, nem ékelhető és állapota erősen rovarfertőzött. A hordozó anyaga sűrű szövésű gyári vászon, erre került a vékony alapréteg, melyre vékonyan, lazúrosan festett a művész, míg az eredeti mellékoltárképek hordozó anyaga lenvászon, amelyeket méretei miatt hossztoldani kellett. Az elkészült képeket lakkal védték meg a környezeti hatásoktól, amely idővel megsárgult, koszos lett, és a felületeken apró megbarnult mészmart cseppeket találtak a restaurátorok. A díszkerethez szögekkel rögzített képeket az oltár bontásakor kiemelték a helyéről, majd a vászon hátoldalát megtisztították, a vakkeretet lemosták és konzerválták, valamint a festmények elöregedett, koszos lakkrétegét szerves oldószerrel eltávolították, emellett retusálni is kellett a képeket a barna pöttyök miatt, amelyek bemaródtak a képekbe.

A szószék restaurálásának leírása

     A szószék barokk felületét egy 1891-ben készült átdolgozás fedte, amely a kor ízlésének megfelelően sötét márványszíneket használt, a szobroknak fehér színt adott és csekély mértékű volt rajta az aranydíszítés. Az egyik átdolgozó, Frey Nándor nevét feltüntette és a dátumot is Szent János térdfelületén. A beállványozott szószék bontása után az építmény eredeti márványozott felületeinek átdolgozott rétegét először mechanikus úton távolították el a szakemberek sérülésmentesen, mivel az eredeti lakkozás elöregedett gyantája elválasztó rétegként viselkedett a két márványfestés között. A hársfából faragott domborművek teljes aranyozott felületére az átdolgozáskor schell-lakkra került az olajátfestés. Ez az átdolgozás az aranyfelületek radikális csökkentését vonta maga után a kor akkori ízlésvilágának megfelelően. Az ornamentikák esetében az olajátdolgozásba kréta töltőanyagot tettek, és ezért az eredeti aranyozás vegyszeres feltárása több lépésben történt. Az 1891. évi felújításkor az eredeti lépcsőt lecserélték, és egy dobogóval megtoldották, amelyek elbontása után a szabaddá vált fafelületekbe a műgyantát ecseteléssel juttatták be a művészek, majd ezután következett a szószék esztétikai helyreállítása.

A gyóntatószékek restaurálásának leírása

     A gyóntatószékek dobogói elkorhadtak, meggyengültek az eredeti deszkák, ezeket pedig alájuk helyezett gerenda- vagy tégladarabokkal támasztották meg. A szekrény barokk elemeit főként kocsánytalan tölgyből készítették, míg az átalakítás elemeit és az arra került faragványokat csertölgyből gyártották, így a faanyagokat illetően elsősorban a mostani felületeket érte rovar- és gombafertőzés. A gyóntatószék homlokzatának és belsejének teljes felületét vastag, elszíneződött lakk fedte, majd az ajtók felhelyezésekor további réteggel frissítették fel. A restaurálásuk nem egyszerre történt, hanem az egyes restaurálási ütemekhez igazodva. A dobogók faanyag-állapotának következtében a megtartható eredeti elemek felhasználásával újat kellett készíteni, és a restaurátorok kialakítottak légréseket is, ezzel csökkentették a magas páratartalmú mikroklíma kialakulásának lehetőségét. A hátlapok esetében jelentős plasztikai kiegészítésre volt szükség. A kiegészítések során régi, esetenként az eredeti korának megfelelő faanyagot használták a művészek, és a fafelületek védelmére selyemfényű, reverzibilis lakkal látták el.

A főoltár restaurálásának leírása

     Az oromzati munkálatok a szobrok, ornamentikák elbontásával, azok műterembe szállításával kezdődött el, ami kisebb tárgyak esetében nem okozott problémát, míg a többmázsás arkangyal szobrok esetében komoly előkészületeket igényelt, amelyeket cseréphordógép segítségével eresztettek le. A főoltár felépítményét nem bontották el, viszont pl. a Mária monogram egyik korhadt, rovarfertőzött deszkázatának konzerválását a műteremben végezték. Ahhoz, hogy az oromzat középrésze önhordóvá váljon, és a képkeretet esetlegesen ki lehessen emelni, a főpárkányt és a képkeretet tehermenetesíteni kellett, így az oromzat súlyát zárt szelvény konzolokkal átterhelték a mögötte lévő falra. Ez a megoldás nagyban köszönhető Lékai-H. Péter Jusztin O.Cist. atya jelentős tervezői segítségének, aki összefogta a restaurálást, kezdeményezője volt, és lebonyolítója, továbbá ő tartotta a kapcsolatot az Országos Műemlékvédelmi Hivatallal is.
Miután az összes rátét ornamentikát a műterembe szállították, utána kezdődött az oromzat felépítményének restaurálása a helyszínen. A por és sitt-tömeg letakarítása után mechanikusan, oldószerekkel eltávolították a XIX. századi olajos kötőanyagú átfestést és a barokk rétegen lévő elszíneződött lakkréteget. A feltárt, festett felületek 90 %-a épen maradt fenn napjainkra, amely leginkább az átfestésnek köszönhető, amely védőrétegként működött. Az eredeti színezés enyves fehér krétaalapozásra, tojástempera technikával festett márványozással készült. A natúr fafelületeket fertőtlenítették, az új faanyagokat pedig preventív védelemként az erős fertőzöttség elleni szerekkel kezelték. A teljes felületet nitro hígítóban oldott műgyantával konzerválták, ezután következett az esztétikai helyreállítás. Ugyanez vonatkozik a főpárkány alatti szakaszra is.

A kisorgona és a nagyorgona restaurálásának leírása

      Az orgona restaurálása két fő részből áll, egyrészt a hangszer szerkezetének rekonstrukciójából, amelyet a budapesti Aquincum orgonagyár végzett, mely során a kisorgona két manuálos, tizennégy regiszteres és közel 800 sípú orgonává építették, másrészt a barokk orgonaház restaurálásából. Az orgonaház felépítményét részlegesen bontották le a restaurálás első lépéseként a művészek. Az eredeti vörös színű márványozásról egy vastag, zöldes, barnás átfestést tisztítottak le, ezután következett a fenyőfa hordozó és a festék réteg konzerválása, amihez műgyantát használtak a szakemberek. A baloldali kisebb apácarács alsó keretének közepén 10 centiméteres hiányt pótoltak, majd az orgona aranyozott díszítőelemeit megtisztították a portól és konzerválták. Az eredeti fémszínezés 90 - 95 % -ig ép állapotban maradt fenn, és az eredeti technika alapján egészítették ki a fémszínezést, amelyet védőlakkozás követett. Továbbá mechanikus és vegyszeres tisztítást használtak az orgonaház többi területén és esztétikai helyreállítást végeztek.
     A karzaton lévő orgonát a budapesti Aquincum orgonagyár három manuálos, negyvennégy regiszteres és közel 3000 sípú orgonává építette, amely esetében a legkisebb síp 1 cm, a leghosszabb 5 méter magas.
     Az orgonaház restaurálása során meg kellett különböztetni a barokk korból származó elemeket és a Rieger-féle (1911.) orgonaházat. A barokk tárgyak restaurálása során ugyanazt a feltárást, helyreállítást követték a restaurátorok, mint a templom többi aranyozott, festett-márványozott barokk tárgya esetében; viszont a Rieger-féle orgonaház felülete, festése eredeti volt, így ennek szerkezetében jelentős változtatást, megerősítést nem végeztek. Így az egyes elemek rögzítése után a ház teljes belső felületét konzerválták és preventív védelmet nyújtottak a rovar- és gombafertőzés ellen.

Az apáti szék és kredencia restaurálásának leírása

     Az apáti széket és a kredenciát a megrendelő kérésére a szentély diadalívének külső karéjára helyezték át a szentély északi és déli faláról. Mindkettőt barnás-lilás márványozásúra festették át a XIX. századi restaurálás folyamán, amely eredeti színe zöld volt. A középső lábazati elemeket rekonstrukció keretében ki kellett egészíteni, és hozzá kellet illeszteni a márványozáshoz a festést. Márványozásukat és aranyozásukat a kisorgonával együtt 1771-ben Siedler György, az utolsó zirci munkástestvér készítette. Az apáti szék és a szerasztal restaurálását is teljes bontással kezdték a restaurátorok, és az eddig tárgyalt technikákkal tisztították, konzerválták, majd esztétikai helyreállítást végeztek és plasztikai hiányokat pótoltak.

A főoltárkép restaurálásának leírása

     A festményt a már említett dublírozás közben többször megégették, amely helyrehozhatatlan károkat okozott a felületen. A húzószélt az egyenes részeknél is ék alakban beszabdalták, így enyhén hullámos lett a kép. Az eredeti réteg koszos, régebbi átfestések maradványaival teli, és a korábbi javítások nyomai is megfigyelhetőek. Az előző restaurálás során a hiányokat fehér tömítőmasszával javították. A lakkréteg vastag volt, amely egyes részleteket láthatatlanná tettek.
A festmény hordozóját nem bontották meg az előbb felsoroltak miatt. A lakkréteget eltávolították, a felületet megtisztították az átfestés maradványaitól és a régebbi restaurálás során el nem távolított szennyeződéstől, a tömítéseket kijavították, képközi lakkal megvédték az eredeti állapotot, amire retusáltak, majd felvitték a végső lakkréteget a restaurátorok.

A freskók restaurálásának leírása

     A falkutatás során észlelték, hogy a téglafalazaton agyagos, erősen nedvszívó vakolat készült. Innocent Ferenc által festett seccót lemosva kiderült az is, hogy jelentős mértékű átfestést vitt végbe a képek, mellette lévő ornamentikák terén is, melynek őáltala fehér, fekete, okkeres színvilága lett.
     A restaurálás indoka ebben az esetben is az eredeti barokk állapot visszaállítása volt. A próbatisztítás eredményeként a vastag porréteg eltávolítása részben vegyszeres tisztítással történt, az oldalfalon pedig a XIX. századi ornamentika festésének eltávolítása a falradírozás után kevés vegyszer alkalmazásával, enyhe vizes lemosással megoldották a restaurátorok, ezután az eredeti freskók tisztítása kezdődött meg egy vizes bázisú enyhén szalmiákos oldattal. A portalanított, teljesen letisztított felületeket konzerválták alkoholos nedvesítés után diszperziós konzerváló anyagokkal, az eredeti felületek sérülése esetében pedig műgyantát alkalmaztak különböző hígításban. A falkép mélyebb felületi hiányait vakolattal, a felület simítórétegét pedig glett anyaggal húzták át. Az esztétikai helyreállítást vonalkázó technikával, mészfesték felhasználásával, kiegészítő retussal végezték. Az ornamentika festésénél teljes kiegészítést alkalmaztak a művészek, az oldalfalak rekonstrukciós festése pedig szintén mészfestéssel készült.

Portré a lemosás előtt és után

Ablakok restaurálása, újak készítése; padozat

     A templomhajó északi oldalában három színes ólomüveg ablak látható, melyek közül a két szélső feltételezések szerint Róth Miksa műhelyében készültek ólomkeretbe foglalt színes üvegekből, míg a középsőt Kratzmann Ede készítette 1891-ben. A közepén lévő Szent Imre alak, és a szegélydíszítésben lévő világoskék és piros színek anyagában színezett üvegből készültek, míg a többi része átlátszó üvegből kétoldali mázas táblafestéssel, nagysága pedig valamivel nagyobb, mint 16 négyzetméter. Mindegyik ablaküveget kibontották a keretéből, darabjaira szedték, majd tisztítás, javítás, konzerválás és a hiányzó részek pótlása után ólomkeretbe foglalva visszakerültek a helyükre.
A nyugati kórusablakot ki kellett cserélni a rossz állapota miatt, amelyet három önálló részből készítették el segítve ezzel az ablak beépítését. A déli oldalon lévő két ablak, deszkából és tetőlécből készült, amelyet szintén újra kellett alkotni az eredeti mintájára a rossz állapota miatt, ugyanígy tettek az északi és keleti oldalon lévő ablaküvegekkel is. A keleti ablakban készült Isten szemét ábrázoló ablakot pedig egy tifani üvegből készült méhsejt-mintás ólomüvegre cserélték a fényhatás miatt, és mert Szent Mihály szobra félig eltakarta azt.

     A padok két oldalsó faragott tölgyfából készült részét restaurálták, míg a középső fenyőből készült padozat olyan rovar- és gombafertőzéseket szenvedett, hogy nem lehetett restaurálni, annak ellenére, hogy a templommal egyidős volt. A kelheimi járólapok lerakása viszont előbb készült, mint a padozat, amire a padok alatti téglaburkolat lerakása alapján lehetett következtetni, és megragadva az alkalmat, a padlófűtést is bevezették, amely működése segít a templom optimális páratartalmának kialakításában.

Új liturgikus tér kialakítása

     A stallum férőhelye a barokk korban tizennégy fő volt, majd a klasszicista stílusú már huszonnégy ülőhellyel rendelkezett, míg az 1940-es években elkészült Wälder Gyula tervezésében egy neobarokk stallum hetvenkét férőhellyel, amelyet Budapesten készítettek. Ezt a stallumi részt megbontva az építményt a külső díszesen faragott részükkel a diadalív szélére kerültek.
     Új dobogót készítettek, egy lépcsővel megemelték az egész részt, amely jobb mozgásteret biztosít az idősebb atyák számára is, és mogyorószínű szőnyeggel - ami a kelheimi laphoz hasonló színű - fedték le.
     A II. Vatikáni Zsinat után a szembemisézés végett egy egyszerű kétlábú asztalt és felolvasóállványt állítottak a templomokba, mint Zircre is, így a Rend kérésére egy neobarokk stílusú inkább asztal formájú, mint tömör szarkofágszerű szembemisézőoltárt készítettek, egyik oldalán a ciszterciek címerével, másik oldalon Mária monogrammal. Ez az oltár japánakácfából készült, amely a templom udvarában áll, viszont egy vihar következtében letörte két ágát, amelynek az erezete megfelelt ennek és a hozzá illő felolvasóállványnak elkészítéséhez.

     A falképeket Felhősi István és Král Éva, a faberendezést Bíró László, Budai Sándor, Csanda Jenő, Dabrónaki Béla, Jeney Zoltán, Juhász Györgyi, Marjai Zoltán, Radovics Krisztina és Szalay György restaurálták.
     Az orgonákat a budapesti Aquincum orgonagyár újította föl, illetve építette át, az üvegablakokat Perlaki József restaurálta.
     Az új ajtókat, ablakokat és egyéb asztalos munkákat Helt Zoltán és Szalay Ferenc, zirci asztalosok készítették.

Anyagi háttér

A restaurálás kezdeti tőkéje az államosított Bernardinum pénzben visszakapott kártérítése volt. Püspökkari restaurálási keretből is kaptak támogatást, továbbá öröklési, adományozási, alapítványi pénzből tartották fenn a restaurálást.

---

Előzmény II.                              Előzmény I.

---

Forrás:

Bittmann Angéla: A zirci ciszterci apátsági templom története. Szakdolgozat