Ég a Papnádas!
Nyáron haragos zölden szegte be a Balatonpartot. Nem hosszabban fél kilométernél.
Tavaszon kidugta tajtékszin fejét a langyuló vízből. Megpirította a nap nedvzöldre, levelet bontott a csúcsára, azontul izenként toldott hozzá. Agusztusra pedig cimert tett a fejére. Ameddig meglábalhatta a vizet a sás, gyékény nőtt a vizében. Széllengéskor állhatatlanságában lehajolt a nefelejtsre s megrezegtette fölötte az izeit, sás leveleit és belesugdosott a kék kelyhecskéibe andalító, puha hangon. Ősz-előn bronzosodott tengersok bugája. A levelei megszőkültek s hidegreszketten lépegetett a fodros vizben.
A vén füzek még zölden ácsorogtak a derekán. A sás, gyékény ezer szinkeverékben nézett föl bronzos fejére. Az őszi hideg még izzóbb színeket csípett arculatára.
Egy csendes, tiszta holdvilágos éjszaka pedig jéggé fagyasztotta a vizet. Azontul panaszosan zizegtek örök didergésű levelei, mint a lábaihoz kihullámzott jégtörmelék.
Emberek jöttek. Meglépték a Papnádas hosszát. Kicövekezték és kiadták levágásra.
Tovább didergett s bronzos fejét széthordta a szél és hullatta jobbra-balra a kifehérült pehelykéit. A szél nótákat fujt száraz levelein, szárára pedig vártak a gyerekek, hogy sipot vágjanak belőle s a pókhálóba csapódott bogár zizegő döngését sirassák rajt végig.
Az idén hiába vártak. A fagy, első csetepatéja után, visszavonult: finom takarónak valót keveri a szállingó nádbugák közé hópihékből. Másképen nem szigoruskodott és Mátyásnak sem adott dolgot a jégtörésre.
Tavaszféllel a kisbiró kopogtatta végig a cövekező emberek kapuit s birói idézést kézbesített markukba. Az öreg Szücs Gergely új dolmányát akasztotta le a fogasról. Magára vette s beballagott a bérlő urasághoz.
A maga módján be is köszöntött
— Mit hajszol kend ilyen korán?
— Megkövetem, avégett a nád végett jöttem, tekintetes ur, ha meg nem sértem.
— Ne tipródjék kend a pokrócomon!
Szücs leállt róla a padlóra, úgy kezdett a mondanivalójába.
Ráripakodott az ur:
— Ne tipródjék a padlómon!
Az öreg visszalépett a szőnyegre.
— Már csak tekintetes...
— Mondtam kendnek, ne tipródjék a pokrócomon!
— A fejem tetejére nem állhatok...
Ezzel megfordult és kiment.
Rá két napra ráncos homloku emberek indultak a járási székhelyre. Korán, hogy még mécsvilág égett minden ablakban. Az uton összetalálkoztak s szinte megkönnyült a lelkük terhe, hogy többen is egyazon ügyben tapossák az országut sarát. A városvégen urasági kocsi robogott közibük s letérítette őket az árokpartra. Komor pillantással vetették rá szemüket:
— Ez citáltatott be bennünket! A sárszóró kocsi felé fordultak. Megálltak s azért köszöntötték.
A hivatal ajtajában sokszor megtudakozták:
— Be lehet-e már menni?
— Még nincs kenteken a sor — vette kedvüket a zsinóros szolga.
— Majd szólok én akkor.
Illő tisztelettel néztek rá. Abban a nézésben hitel volt, hogy mégis csak az szólhat. Aztán csak bokorba álltak és tanakodtak. Szinte hogy dagadt a mellök az egymás biztatásától:
— Hogy hiszen nekünk van igazunk.
— No hát ha nem, nincs igazság a földön.
Szinte elunták a várást, hogy az igazságot beleöltöztessék a szó köntösébe. Már hogy az urak előtt. Itt künn a maguk körében olyan fényes ragyogásban állt előttük, mint a frissen esett hó.
Látták és kedvükre hizlalták rajta lelküket. Át is melegedett a fütött várószobában. Igy csak a bokájukat kocogatták egymáshoz, mivelhogy semmiképen se tért magához a beszivárgott hóiétól.
Az ajtón kifordult kél ember. Nem másként, mint ahogy nyertes és vesztes felek szoktak. A szolga szava hiteléül behítta a várakozókat.
A felperesük már bent ült a Zöld abroszos asztal mellett és tetu szólította a főszolgabírót.
— Szücs Gergő.
Alázatosan kocogott elő a többi háta mögül.
— Kend az?
— Én volnék, tekintetes főszolgabíró ur.
— Hát mér nem verte le a nádját?
— Nem lehet azt csak úgy.
— De benne van a szerződésben, hogy kend leveri. Le is kell vernie, különben, mint szerződésszegőt sujtja a törvény.
— De az nincs benne a becsülevélben, hogy vízben köll levágni a lábáról.
— A szerződésben csak az van, hogy kend leveri a nádat
— De megkövetem a tekintetes főszolgabíró urat, hogy ami nem lehet, nem lehet.
— Miért nem lehet? Kendnek le kell aratnia. Nincs más választás.
Még szabódott az öreg s hogy nem jutott tovább, mást szólítottak:
— Boros Kun József!
Egyenes dereku, keménynyaku ember lépett elő a szóra. Határozottan vágta ki a gondolatát:
— Csónakom nincs. Az uraság se ád. Azért külön nem érdemes költségeskedni. Az egészségemet nem teszem tönkre.
— Itt nem arról van szó. Kenteknek le kell vágniok s harmadából be kell hordaniok. A határidő már elmult. Kentek felszólításra se teljesítették a szerződésben kikötött kötelességüket. A törvény törvény!
Boros Kun leütötte a fejét. Gondolkozott, aztán büszkén vetette fel. Végig nézett peres társain s keményen kivágta:
— Levágjuk!
— Levágják kentek is?
Valahogy elragadta őket az a merész szó, rámorogták:
— Levágjuk.
Ballagtak haza. Ki kocsin, ki meg gyalogszerrel. Aki hogy jött. Csak olykor ejtettek egy-egy szót, annak is tompa s fakó volt a szine. Elégedetlenség, gyanakvás fészkelődött a lelkükbe:
— Nem hiába tetu szólította — fakadt ki az egyik.
— Nincs is ám igazság a földön.
— Nem is volt.
— Nem is lesz, amig hogy emberek igazgatják a világ sorát.
A vörös napsugaraknál csobogtak a sárban. Szomoru lehangoltságuk beleillett a lucskos időbe. A gondolatszáluk is olyan szétmáló, összefüzetlen. Kunnak szavát se lehetett venni. Forrott belül, lelke sustorgását csak az ábrázata árulta el.
--- Azért még se költött volna elhamarkodnod a dolgot.
A szemrehányásra megvillant Kun szilaj szeme s beleszurt az öreg Szücsébe, aki elkapta róla a pillantását. A fukar szó azonmód határozódott ki, mint a bírónál:
— Levágom!
Ellenvetés csak egy akadt rá:
— Majd meglátjuk!
A szakadozott felhőkön átpiroslott a nap képe s bíbort öntött a Papnádas színehagyott szalagjára. És ahogy csobogtak a vizben-sárban, pogány módon lobogott meg Kun szemében a láng.
Leértek a dombról, aztán benn a faluban elmaradoztak egymástól. Ki ebben, ki a másik utcában. Utoljára csak Kun alakja egyenesedett a ködben. Mellette görbedt az öreg Szücsé.
Elbucsuztak.
Az est ráborult a falura. Egy kocsi nem sok, de annak zörgése sem zavarta Angelus előtt a némaságot. Mikor pedig harangkongás rémlett az estben, esti harangszónak hitte az öreg Szücs. A furcsalást a hosszadalmasságában találta. Ki is hallgatózott a szoba homályából s akkor már nyári napnyugaton lobogott az ég. Kétségbeesve szaladtak az emberek és kiabálták:
— Tüz van! Ég a Papnádas!
Égig verő lobogással égett. A hatalmas nyelvek nyalták egymást s nagy füstfoszlányok szakadtak ki belőlük. Szikrafelhő kavargott a levegőben. A vizen napnyugati szinek égtek, mint augusztusban.
Ahogy recsegett az égés, pattogott a zsarátnok, megérkezett az uraság. A tárgyalásról egyenesen oda hajtatott.
Látta a tétlen embereket s belerikácsolt a lángrecsegésbe:
— Miért nem oltják? Menjenek! Vágjanak ki egy sávot; igy gátat vetnek az égésnek!
Senki se mozdult. A törvénybe idézettek arcán bortüz pirossága lángolt, szinte melegedtek a náduk tüzénél.
Az öreg Szücs az uraság kocsijánál görbedt. Az ur leugrott a kocsiról, oda az öreg elé s rákiáltott:
— Mért nem megy már kend?!
Toporzékolt és vörösödött haragjában. S mert az öreg azon nyugodt vérrel állt, két marokra fogta a dolmánya nyakát s megrázta.
Hangos szó reszketett e szívtelenség láttán a lelkekbe, parancsoló keménységgel:
— Fogjátok meg, mert megbomlott!
Az a hang Boros Kuné volt és semmi egyéb nem történt rá, csak néhány tenyér marokra szorult az uraság ruhája körül. Kocsira tették s haza vitték.
Az a kemény szó parancsolt egész éjszakán, hogy baj ne essék a más tulajdonában.
És senki se hitte, hogy az az egyenes derék kapáláson, kaszáláson kívül egyébként is legörnyedjen. Egy szál gyujtóval hajolt le egy nyaláb nád fölé, hogy önfeláldozásával megmentse embertársait az embertelen szerződés végrehajtásától.
Önként jelentette e tettét a csendőrségen.
Lábjegyzet
Megjelent a Balatoni levegőben c. kötetben
