Balatoni kecskekörmök

A gazda.

Haragoszöld, buja szőlőjében gyönyörködött a gazda. Kerítést huzott, jobbról, balról, alsó, felső szomszéd felől. Az országút felőli oldalt szabadon hagyta...

Katonaság vonult végig az országúton, vándorlók, fuvarosok mentek át s féléretten vámolták le a szőlőt.

Vannak emberek, akik az ismert jó elől bezárkóznak s a rossznak kaput nyitnak.

A beteg tőke.

Tolvajok garázdálkodtak a gazda szőlőjében. Sárga, sápadt levelü tőkéhez közelít az egyik.

— Kiméld meg a fürtöt rajtam — könyörög a tőke — különben tövestől kivág a gazdám.

— Hahaha — röhög a durva tolvaj — köszönd meg, hogy nyakadnál fogva nem tekerlek ki helyedből.

Vadludak és szelidek.

Fönt csillagosan ragyogott az ég s a kopasz fák árván tárták rá föl karjaikat. A hegyek hátán kirostozott az erdő vonala. Előre nem, csak föl az égre és háta mögé láthatott az ember. Korán estéledett, mert a hegyek lábának magasságában mélyebbnél-mélyebb köd ült a nagy vizen.

A korán boruló est miatt a háziludak siettek szállásaikra. Falevelessel párnázott ól várta őket. Megelégedetten, dedergéssel kényelmeskedtek be fészkükbe:

— Hej, de jó lesz. Volt enni-innivalónk. Átaluszszuk az éjszakát.

S almukon is ilyen csöndes parasztisággal dödörögték el a nappaluk eseménytelenségét.

Ahogy önelégülten vannak, az erdő felől éles gunár-hang vedvedől be: gágá, gágá!

A kétségbeesésre kikiabál a hízásra hajló szelid falkavezér:

— No, no, nézd, mily jól vagyunk! Mi bajotok? Kik vagytok? Mék falkából ? — kérdezték azok.

— Az András gazda tulajdonai.

— Óh szegények — kiáltotta le hetykén a vadludak vezére. — Akkor esz meg a gazdátok, amikor kedve tartja. Talán bizony hiába hizlal benneteket? Van eszibe!

Feleselgetése alatt az ék éléről lemaradt a vezér és más vette át az éket. A nagy viz fölé értek a rokonok. Kétségbeesett rémes kiáltással kerengtek, mert a bizonyos irányban, a kimért tizennyolcezer szárnycsapásra nem lelték éjjeli tanyájukat: a szabad viz nagy hátát s fölbomlott az ék. Mintha közéjük lőttek volna, egymásnak repült a falka.

Nevetve és kárörvendve kiáltott ki az egész szelid rokonság :

— Na, szent szabadság! Talán már a rókák, görények, nyestek fogai között vergődtök? Miért ez a nagy lárma?

Fejvesztésében nem hallott a bomlott had a csufolódásból semmit. Kinlódtak, szenvedtek, étlenkedtek, bizonytalankodva — a szabad elpusztulás, a szabad zsákmányul-esés tudatával, de vadak és szabadok maradtak.

Lábjegyzet

Megjelent a Balatoni levegőben c. kötetben.