Ég a Papnádas!
Nyáron haragos zölden szegte be a Balatonpartot. Nem hosszabban fél kilométernél.
Tavaszon kidugta tajtékszin fejét a langyuló vízből. Megpirította a nap nedvzöldre, levelet bontott a csúcsára, azontul izenként toldott hozzá. Agusztusra pedig cimert tett a fejére. Ameddig meglábalhatta a vizet a sás, gyékény nőtt a vizében. Széllengéskor állhatatlanságában lehajolt a nefelejtsre s megrezegtette fölötte az izeit, sás leveleit és belesugdosott a kék kelyhecskéibe andalító, puha hangon. Ősz-előn bronzosodott tengersok bugája. A levelei megszőkültek s hidegreszketten lépegetett a fodros vizben.
A vén füzek még zölden ácsorogtak a derekán. A sás, gyékény ezer szinkeverékben nézett föl bronzos fejére. Az őszi hideg még izzóbb színeket csípett arculatára.
Egy csendes, tiszta holdvilágos éjszaka pedig jéggé fagyasztotta a vizet. Azontul panaszosan zizegtek örök didergésű levelei, mint a lábaihoz kihullámzott jégtörmelék.
Emberek jöttek. Meglépték a Papnádas hosszát. Kicövekezték és kiadták levágásra.
Tovább didergett s bronzos fejét széthordta a szél és hullatta jobbra-balra a kifehérült pehelykéit. A szél nótákat fujt száraz levelein, szárára pedig vártak a gyerekek, hogy sipot vágjanak belőle s a pókhálóba csapódott bogár zizegő döngését sirassák rajt végig.
Az idén hiába vártak. A fagy, első csetepatéja után, visszavonult: finom takarónak valót keveri a szállingó nádbugák közé hópihékből. Másképen nem szigoruskodott és Mátyásnak sem adott dolgot a jégtörésre.
Tavaszféllel a kisbiró kopogtatta végig a cövekező emberek kapuit s birói idézést kézbesített markukba. Az öreg Szücs Gergely új dolmányát akasztotta le a fogasról. Magára vette s beballagott a bérlő urasághoz.
A maga módján be is köszöntött
— Mit hajszol kend ilyen korán?
— Megkövetem, avégett a nád végett jöttem, tekintetes ur, ha meg nem sértem.
— Ne tipródjék kend a pokrócomon!
Szücs leállt róla a padlóra, úgy kezdett a mondanivalójába.
Ráripakodott az ur:
— Ne tipródjék a padlómon!
Az öreg visszalépett a szőnyegre.
— Már csak tekintetes...
— Mondtam kendnek, ne tipródjék a pokrócomon!
— A fejem tetejére nem állhatok...
Ezzel megfordult és kiment.
Rá két napra ráncos homloku emberek indultak a járási székhelyre. Korán, hogy még mécsvilág égett minden ablakban. Az uton összetalálkoztak s szinte megkönnyült a lelkük terhe, hogy többen is egyazon ügyben tapossák az országut sarát. A városvégen urasági kocsi robogott közibük s letérítette őket az árokpartra. Komor pillantással vetették rá szemüket:
— Ez citáltatott be bennünket! A sárszóró kocsi felé fordultak. Megálltak s azért köszöntötték.
A hivatal ajtajában sokszor megtudakozták:
— Be lehet-e már menni?
— Még nincs kenteken a sor — vette kedvüket a zsinóros szolga.
— Majd szólok én akkor.
Illő tisztelettel néztek rá. Abban a nézésben hitel volt, hogy mégis csak az szólhat. Aztán csak bokorba álltak és tanakodtak. Szinte hogy dagadt a mellök az egymás biztatásától:
— Hogy hiszen nekünk van igazunk.
— No hát ha nem, nincs igazság a földön.
Szinte elunták a várást, hogy az igazságot beleöl-töztessék a szó köntösébe. Már hogy az urak előtt. Itt künn a maguk körében olyan fényes ragyogásban állt előttük, mint a frissen esett hó.
Látták és kedvükre hizlalták rajta lelküket. Át is melegedett a fütött várószobában. Igy csak a bokájukat kocogatták egymáshoz, mivelhogy semmiképen se tért magához a beszivárgott hóiétól.
Az ajtón kifordult kél ember. Nem másként, mint ahogy nyertes és vesztes felek szoktak. A szolga szava hiteléül behítta a várakozókat.
A felperesük már bent ült a Zöld abroszos asztal
mellett és tetu szólította a főszolgabírót,
— SZÜCS GErgő,
Alázatosan kocogott elő a többi háta mögül.
— Kend az ?
— Én volnék, tekintetes főszolgabíró ur.
— Hát mér nem verte le a nádját?
— Nem lehet azt csak úgy.
— De benne van a szerződésben, hogy kend le-veri. Le is kell vernie, különben, mint szerződésszegőt sujtja a törvény.
— De az nincs benne a becsülevélben, hogy vízben köll levágni a lábáról.
— A szerződésben csak az van, hogy kend leveri a nádat.
— De megkövetem a tekintetes főszolgabíró urat, hogy ami nem lehet, nem lehet.
— Miért nem lehet? Kendnek le kell aratnia. Nincs más választás.
Még szabódott az öreg s hogy nem jutott tovább, mást szólítottak:
— Boros Kun József!
Egyenes dereku, keménynyaku ember lépett elő a szóra. Határozottan vágta ki a gondolatát:
— Csónakom nincs. Az uraság se ád. Azért kü-lön nem érdemes költségeskedni. Az egészségemet nem teszem tönkre.
— Itt nem arról van szó. Kenteknek le kell vág-
niok s harmadából be kell hordaniok. A határidő már elmult. Kenlek felszólításra se teljesítették a szerződés-ben kikötött kötelességüket. A törvény törvény!
Boros Kun leütötte a fejét. Gondolkozott, aztán büszkén vetette fel. Végig nézett peres társain s kemé-nyen kivágta :
— Levágjuk!
— Levágják kentek is ?
Valahogy elragadta őket az a merész szó, rá-morogták :
— Levágjuk.
Ballagtak haza. Ki kocsin, ki meg gyalogszerrel. Aki hogy jött. Csak olykor ejtettek egy-egy szót, annak is tompa s fakó volt a szine. Elégedetlenség, gyanakvás fészkelődött a lelkükbe:
— Nem hiába tetu szólította — fakadt ki az egyik.
— Nincs is ám igazság a földön.
— Nem is volt.
— Nem is lesz, amig hogy emberek igazgatják a világ sorát.
A vörös napsugaraknál csoboglak a sárban. Szo-moru lehangoltságuk beleillett a lucskos időbe. A gon-dolatszáluk is olyan szétmáló, összefüzetlen. Kunnak szavát se lehetett venni. Forrott belül, lelke sustorgását csak az ábrázata árulta el.
-- Azért még se költött volna elhamarkodnod a dolgot.
A szemrehányásra megvillant Kun szilaj szeme s beleszurt az öreg Szücsébe, aki elkapta róla a pillan-tását. A fukar szó azonmód határozódott ki, mint a bírónál:
— Levágom!
Ellenvetés csak egy akadt rá:
•— Majd meglátjuk!
A szakadozott felhőkön átpiroslott a nap képe s bíbort öntött a Papnádas színehagyott szalagjára. És ahogy csobogtak a vizben-sárban, pogány módon lobo¬gott meg Kun szemében a láng.
Leértek a dombról, aztán benn a faluban elmara-
doztak egymástól. Ki ebben, ki a másik utcában. Utol¬jára csak Kun alakja egyenesedett a ködben. Mellette görbedt az öreg Szücsé.
Elbucsuztak.
Az est ráborult a falura. Egy kocsi nem sok, de annak zörgése sem zavarta Angelus előtt a némaságot. Mikor pedig harangkongás rémlett az estben, esti ha¬rangszónak hitte az öreg Szücs. A furcsalást a hossza¬dalmasságában találta. Ki is hallgatózott a szoba homá-lyából s akkor már nyári napnyugaton lobogott az ég. Kétségbeesve szaladtak az emberek és kiabálták :
— Tüz van! Ég a Papnádas!
Égig verő lobogással égett. A hatalmas nyelvek nyalták egymást s nagy füstfoszlányok szakadtak ki be¬lőlük. Szikrafelhő kavargott a levegőben. A vizen nap¬nyugati szinek égtek, mint augusztusban.
Ahogy recsegett az égés, pattogott a zsarátnok, megérkezett az uraság. A tárgyalásról egyenesen oda hajtatott.
Látta a tétlen embereket s belerikácsolt a lángre-csegésbe :
— Miért nem oltják? Menjenek ! Vágjanak ki egy
sávot; igy gátat vetnek az égésnek!
Senki se mozdult. A törvénybe idézettek arcán bortüz pirossága lángolt, szinte melegedtek a náduk tüzénél.
Az öreg Szücs az uraság kocsijánál görbedt. Az ur leugrott a kocsiról, oda az öreg elé s rákiáltott:
— Mért nem megy már kend ?!
Toporzékolt és vörösödött haragjában. S mert az öreg azon nyugodt vérrel állt, két marokra fogta a dol¬mánya nyakát s megrázta.
Hangos szó reszketett e szívtelenség láttán a lel-kekbe, parancsoló keménységgel:
— Fogjátok meg, mert megbomlott!
Az a hang Boros Kuné volt és semmi egyéb nem történt rá, csak néhány tenyér marokra szorult az uraság ruhája körül. Kocsira tették s haza vitték.
Az a kemény szó parancsolt egész éjszakán, hogy baj ne essék a más tulajdonában.
És senki se hitte, hogy az az egyenes derék ka¬
páláson, kaszáláson kívül egyébként is legörnyedjen.
Egy szál gyujtóval hajolt le egy nyaláb nád fölé, hogy
önfeláldozásával megmentse embertársait az embertelen
szerződés végrehajtásától.
Önként jelentette e tettét a csendőrségen.
Lábjegyzet
Megjelent a Balatoni levegőben c. kötetben