A lap 2011. február 7., 17:49-kori változata

Krisztusfej

(Krzet festménye alá.) Lecsüggedt, emberi ez az Istenarc. A szőke haj leomlón hull a vállakra. A fürtök izzadságcsapzottak. A magas homlok istenin trónol a szétvált hajsátor alatt.

Lehunyt, megnyugodt szempilláit boltozatos szemöldökcsont árnyalja át. S e döbbenetes pauzába, a haj aranyán bontott, remek fény remeg az orrtőben s a járomcsont táján.

Krisztusi orr; jézusos szakáll rámázza a fénypontos, árnysikos arcot. A fájdalom elmulása nyitva feledte az ives, szentigés ajkat.

Még egy fénypont szök az aranykeretes, bronzárnyas Istenállra s e szétbontott színekből, szemem valami égit soha ki nem hámoz ... A fenséget, a lelkit, ami lelkemben feloldódott, amit csak térdre hullva imádni birok ...

Fábiola

(J. Henner festménye alá.) Olvastam rólad a katakombák bujdoklói közt...

De nem láttalak meg a szennyes ólomkatonák mögött...

Te nem vagy Ligia-lélek... Óh annak szüzes, szenvedő kezébe beleillett a földalatti mécsek fogantéja... Ráfért Péter apostol gyámkodó szeretete...

Te, hánykodó lelkü, királyos lélek, arcodon a kérdés... Krisztus után. Bibor tógád lepléből szabadon, de szűzin vág ki nemes arcod remek vonala. Szőke, csikóhaj árnyalja leányos homlokod... S Krisztuslátó szemed kéken néz a messzemeszszibe... Tiszta hamvasság pirhanyagosra leheli be arcod... Karcsu nyakad ivesen hajlik állodhoz... S ajkadon a vér kicsattan.

Te szűz, te szent... Mig olvastalak, nem ismertelek... Látnom kellett a konzulok ivadékát. Találkozásunk ne feledd... Kérem a rabszolgád.

A költőnek babér, a hősnek cserkoszoru jár. Legszebb a mirtuszkoszoru. A szüzek mirtusza koronává nőtt, liliomszál lett a kormánypálcájuk.

Apám

A pórban született. Halálos szerelmese a földnek. Vesztett nemesek ivadéka, de a munkát tartja legnemesbnek.

Büszke magauraságban éli parasztos, földturó életét, de urat nevelt fiából, hogy ne sirja földi létét. Száz könyörgésre, száz imádságra hajolt el csak a régi módtól: apját fia a barázdán kövesse. Ugy nem jut neki a szolgasorsból.

Maga nem vállal semmi tisztséget, mert szabad fia az ősi földnek, mit bukott nemes elődei nehéz jobbágysorsban megszereztek.

Fáradva izzadt, bronzosra barnult, hogy az uj tizcsapást (regálé, uzsoru, filoxera stb.), mely a parasztkézbe koldusbotvéget adott, szorgalma nilusáradásként elterítse.

El-elnézi uri rabszolgasorsom.

Lehajtja izmos nyakát a rögös földre, melyet balatoni párák nevemben százszor is megszentelnek. A barázdaturással mindennap ássa az életes humuszba sirját mélyre. Az alkonyórán nyugton beledől a feltámadás magos reményében.

Anyám

Gyönge, törődött asszony, csak az imádság tartja benn a lelket, meg az az erős olthatatlan láng, fia mennél nagyobb úr legyen.

Sok gyereket szült, sokat gyászolt. Mind örömmel hordá szive alatt. Engem, az utolsót — bánva mondja — szégyelte igen, hogy megfogant. Mert sokadik s vézna álomgyerek voltam, átlátszott vérem a fekete bőrön. (Vérszegény, elnyütt testéből keltem.) Csak bogár, nagy szemem tündöklött.

Később a Balaton is belőlem élt, hizott s annyi szomorúságot édesanyának csavargásával és nagy vizlesésével egyetlen gyerek se okozott. De kérges, parasztos kezet se csókolt ivesebb, urabb száj soha. Vágyó, bánatos lelkem a távolból is hálásan ráhajol, hogy megfoganta...

Tudom, hogy a földet nem imádja, pedig segítette mentni és szerezni, de kutyahűséggel egyre azt hajtogatja, apámmal egy sirban kiván pihenni.

Ha majd haza hi a bronzos nádas s két sir halmosul egy keresztárnyban: három testvérből csak én hajlok a sirra — bár örökségem csak hajóekézte vizbarázda...

Váth álma

Szoborpályázatot hirdettek síremléknek. Az én pályaművem leirom miliöjében, ahogy megálmodtam.

Fehér márványtömb. Szemcséi szikrát ömlitnek a napba. A temető meredek agyagpartján áll. Karcsura nyesett nyilfák mélyzöldje a háttér. A Balaton hullámai fölharsognak hozzá.

Az emlék két nagy tömbből faragva. A sirhalomhossznyi egyből és az alakok is. A sirhalom halászbárka. Balatoni, nagy bödönyhajó. A hullámok átgázolnak derekán. Félő, hogy kíméletlen elmeritik. Merész orra túrja az ostoros vizeket. Az orrpadkán áll a főalak. Férfi. Feje, a kovácsolt, kicsi koponya határozottan, célosan fordul a zajló tengerhabok távoli morgásába. A kidolgozott, domboru homlok merőn vág szembe széllel, hullámföccsenéssel. Arccsontjai energiásan kiszögletesednek. Kereső, tudatos szem csillog a zordhajlásu szemöldökcsont alatt. Az orr sasszabásu. Az ives szájra gondozatlan csavarodik a magyaros bajusz. Csak a lányos szájban, meg a puha vonásu állban van lágyság. A többi csatás kedv. A madárhusu mell s az egyenes, hajthatatlan gerinc: szikárság. Jobb lába betoppanás a jövőbe. A bal vasoszloposan támasztja alá a hajlithatatlan termetet. Az evezős, nagy, munkás kéz, a hátraszegett nyak, a pőre, zilált haj a háborgó élettel való szembenézés, a mostoha jövő várandós méhének csatás megvívása. Csak a cél foglalkoztatja... Szinte észre se veszi a nyakát gátlón átkaroló apró, csupa lágyvonás asszonykát, ahogy félőn, esdeklőn rajt remeg. Feje a férfi mellén... Gömbölyü karjairól hónaljig hull a lebbenő ruhaujj... A karoló kéz filigrán ujjai összekapcsoltan görcsösödnek egymásba. Ez is erő. De az életküzdelem átruházása... a férfira. Mentődeszkába-kapaszkodás a hullámok láttán. A merő ujjösszekulcsolás és a feszült ivbe hajló kar magyarázza. A testen gyászfátyolosan omlanak el a ruharedők... A hajláson kirajzolódik a lányos, picit telt hus vonalassága. A fej biztonságban pihen a férfimellen... Ahogy arcélben van, görögkontyosan, rebbent szempillával, csak magával gondol... Karja akadályozza a biztos evezésben a férfit. Csak lábujja éri a dereglyét. Könyedén; alig tartón... Gyászruhaszegésébe kétségbeesetten kapaszkodik egy lányka... A hajón
keresztülszáguldó hullámokból csak hosszu, feszült, vékony kezeszára, közben feje esdőn föltekintve, s a válla látszik... Álla a csapzott uszályba mélyül. Haja bomlottan omlik a hullámokra... Ahogy visszafolynak testéről, megkanyargatják, felszínükön... Ázottan...

Márványos felhőgomolyagok hullámoznak az égi vizeken: Feszitettre duzzasztott vitorlák... A háttérben nagy szilfák ciprusosodnak sötéten... Az ingó, haragoszöld háttéren megindul a gyolcsos márványcsoportozat... A haragos Balaton felbúg. Tengeresen, korbácsoltan. Zuhog a mélye. Az akadályt hárító hajóskéz megmeriti az evezőlapátokat a tarélyos márványhabokban... Hőse megálmodottan küzd, ha gátoltan, ha megértetlen, vagy félreértve hiába is — a végtelen örökbe ...

Az ősz melancholiája

Az eső fonallá fonottan hull. A csatorna és eresz napéjhosszat csurog. Egyhanguan, ahogy az eső. A gondolat elzsibbad, begubozódik, mint a napsugár párába. Az agyra ráül a mozdulatlanság, akár őszi, holt ugarokra a köd. Az érzések, az őszi, fájó, álmos érzések kiszínesednek. Merő szinérzésünk támad: a lápnádjának feje bronzosul, kénesre szőkül a szára, a szomoru füzek citromsárgák, finom, eres levelek égnek szétcsattanón az egyzöld nyár ruhájában. A fák alját óriás színfoltok repesztik szét. A cseresznye narancssárga, a körte enyhesápadt, a hangabokor izzóvörös, a vadszőlő rozsdás, a fenyő mélyültzöld, a vadóckörte lila, a sóskafa cinóber rózsát csomoz a fakuló mező gobelinjébe... A nyár, a konfessor halálagyászolón összetépte ruháit; szines bélelete kivág a fesléseken. A napra szürke fátylat vont a föld szálló lélekzetének könnyé sűrűsödése. Ahogy krematóriumok villanykörtéire a temétkezők. Fájón, sirón fuldoklik a szél. Az égen fátyolfelhőket, a földön boldogasszony-fátylat kanyargat, ivel. Az égő, meleg szinek kigyulnak egy percre. A láp sástarlója aranysárga szönyeggé tágasul. A felhők rózsákat árnyasitanak rá. A nád lépcsőként magasul bele. Két ezüstös nyir gyertyásan égeti sárga lombjait. A párás, bíboros lankán aranygolyó az Isten szeme. Szinte rebbenve hunyja le. Még meg is pislan. Bíboros misén vagyunk. Ködpap ködministránsokkal mondja. Ünnepélyesen mozdul az ezüstkandellaberek között s a profán misében gomolyaggá görnyedve hajtanak térdet a minisztergyerekek. A martir, a hitvalló nyár vérehullatása a pezsdülő, karmazsinba öltözött, alkonyatos szinek variálása. A láp fehér ködöt tömjénesit a bibor ruhás pap elé. A ministránsok bókolnak... Didergetőn megrezzent a szellő s szelid fájdalommal, melanchonikusan bucsuzunk a nyártól... Sok, ezerszinü őszben.

Tavasz himnusza

Böjti szelek szimfóniája zudul a havas fák közé. A napsugár veri hozzá a taktust. A hermelinprém fehérjén kiütköznek a bogárhátu viskók fekete foltjai. A mulatozó, részeges tél fejedelmi násza elvonul. Lehuzza hosszu palástját a sárga mezőkröl. A szél beleharsonáz a légbe. Ébresztőt fuj. Megzsendül a föld s virágba öltözik. A tavakon, lápakon ütközik a buja világ. Nászszineket ragyogtat a nap a természet szüz, érintetlen sokadalmán. Mámort, vágyat gyujt szemükbe: életük tovább élése az utódban. S menyasszonykoszorus, vőfélycsokros fák várják az apró bogárkákat, harmatos illattal, csalogató szinnel, csöppentett mézzel, hogy megtermékenyítsék őket, a lecsüggesztett fejü, dolgos, aggságos, erős parasztnyárra.

Lábjegyzet

Megjelent az Arabeszkek c. kötetben.