A lap 2013. április 20., 15:42-kori változata

Tisztelt ünneplő közönség!

A szabadság és szerelem lánglelkű lantosának, Petőfinek emlékszobrát leplezzük le.

A szerény ünnepség a segesvári csata évfordulójára esik, a mikor a szabadságharc Tyrtaeusa 1849. július hó 31-én kiadta nemes lelkét.

Költői erővel nyilvánított akarata beteljesedett a tragikus véggel, úgy, a miként legendás élete kívánta:

„Ott essem el én,

A harc mezején,

Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül".

(Egy gondolat bánt engemet. . . Pest, 1847.)

Testét ott tiporták vérbe a száguldó orosz paripák. Meghalt, hogy megdicsőüljön, hogy örökké éljen a nemzeti köztudatban s hogy magasztos példát adjon arra nézve, hogy miként kell szeretni a hazát forró szívvel s hogy miként kell küzdeni és meghalni a szabadságért.

Költészetünknek ez a legragyogóbb csillaga 53 évvel ezelőtt tünt el hazánk egéről s egy emberöltő óta pihen immár csöndesen.

Ismeretlen sírjára a vadvirágok szőttek szemfödőt. Széttört lantja hallgat és saslelkének álma a szabadság lázasan tör előre.

Nemzetünk ezredéves történelméhez tengernyi magasztos tény fűződik, de a legendaszerü nagyszerűség az 1848/49-iki szabadságharcban nyilvánul a legfényesebben.

A nemzeti újjászületés nagy korának költője Petőfi ugyanis ekkor hirdette varázs lantján az emberi jogokat; 1848. március hó 15-én kiáltotta oda nemzetének a szabad sajtó első termékében: Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! (Nemzeti dal. 1848.) Ez a költemény nemzetébresztő harsonaként zendült meg a nép fülében.

A költő nem sokára kardot kötött, hogy harcoljon és hogy életét áldozza a hazáért.

A megifjodott Magyarországnak bálványa, eszményi képviselője volt ő, a ki széttörte a bilincseket, hogy szabaddá legyen a szabadnak teremtett ember.

A mai magasztos napon, a nemzeti érzület föllángolásának emlékünnepén eszünkbe juthat, hogy mint hatotta át a lelkeket villanyszerüen a hazaszeretet szent lángja s hogy mint kell oltárt emelni a szabadság eszméjének, híven a tradíciókhoz és hogy mily kegyelettel kell azokra gondolnunk, a kik prófétai ihlettséggel hirdették Magyarország újjászületését.

Dicső napok voltak ezek, szépen tündöklők az emberiség és a hazaszeretet történelmében.

A szabadság, egyenlőség és testvériség zászlaját 1848. március hó 15-én ültették a megváltó jelképe gyanánt a magyar haza szent földjébe s ezt az eszmét a politikai szentháromság kultuszának varázsa övezi.

A szabadság istennője világító fáklyával röpült át 1848-ban Európa népei fölött s ma büszkén lengeti az új Magyarországban a nemzeti zászlókat.

A nagynevű Petőfi megjelenik köztünk, hogy lényének elbűvölő erejével és hazafiságának tündöklő sugárkévéjével aranyozza be a magyar Géniuszt. Fonjunk azért koszorút homlokára nefelejts virágokból és öntözzük meg a szeretet harmatcseppjeivel. Ha aztán képzeletünk elmereng a múltban s megpihen hazánk történelmének dicső korszakánál, akkor a hősi vitézség láttára hevesebben lüktet ereinkben a vér s lelkesült örömmel mondjuk, hogy: büszkék vagyunk arra, hogy magyaroknak születtünk.

Petőfi' imádta a szerelmet meg a szabadságot. Neki a költészet szentegyház volt, hova mezitláb is szabad járni.

Bátran fölvethetjük azt a kérdést, hogy vájjon hol van a világnak olyan jelensége, a mely 26 éves koráig oly müveket volt képes teremteni mint ő?

Az egész ember csupa költészet volt. Ö nem csinálta, hanem csak hullatta a költeményeket.