A lap jelenlegi, 2018. február 12., 13:13-kori változata

A Bauxitkutató Vállalat "Életrajza"

• 1950 - A MASZOBAL Rt., azaz teljes nevén a Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Részvénytársaság, amely 50-50 százalékban magyar és szovjet tulajdonban lévő vegyesvállalat, megalapítja a Bauxitkutató Expedíciót. Az expedició feladata az ország bauxitvagyonának felmérése, új lelőhelyek felkutatása és reménybeli készletek prognosztizálása. A vállalat központja Balatonalmádiban a Táncsics Mihály (ma dr. Óvári Ferenc) utcában, míg a gépműhely és raktár a nevelőotthon mellett kapott helyet.
• 1955 - Megszűnik a MASZOBAL Rt., s vagyona magyar tulajdonba kerül, ennek következtében a Bauxitkutató Expedicióból - változatlan tevékenységi körrel - önálló állami bányavállalatként megalakul a Bauxitkutató Vállalat. Nagyobb fúrócsoportjai Halimbán, Nyirádon, Iszkaszentgyörgyön, Farkasgyepűn Bakonyszentlászlón és Nagyegyházán működtek.
• 1963 - Megalakul a Magyar Alumíniumipari Tröszt (MAT), amely az iparág teljes vertikumát (bányászat, timföldgyártás, alumíniumkohászat, késztermékgyártás) magába foglalja. Közéjük tartozik a Bauxitkutató Vállalat is. Vállalat tevékenysége az Aknafúrással bővül. A karsztvíz veszélyes nyirádi bauxitbánya működéséhez szükséges vízszintsüllyesztés fúrt aknákból valósul meg.
• 1966 - Balatonalmádi budatavai részén felépül a Bauxitkutató Vállalat új telephelye, ahol helyet kapott az igazgatás, az anyagvizsgáló laboratórium, gépműhely és a raktár. Az intenzív bauxitkutatás időszakában a vállalat dolgozóinak létszáma az ezret is meghaladta.
• 1991 - A rendszerváltás után a MAT részvénytársasággá alakul HUNGALU Rt. elnevezéssel, a vállalat pedig korlátolt felelősségű társaság lesz GEOPROSPECT Kft. néven. Ekkor már drasztikusan csökkent a bauxitkutatási igény, ezért jelentős, szabad kapacitás keletkezett. Lekötésére sokrétű vállalkozásba kezd. Vállalt kútfúrást (még Ausztirában is), ipari és katonai területek talajszennyezettségének vizsgálata, Zemplénben pedig aranykutatás.
• 1995 - Jogutód nélkül megszűnik a GEOPROSPECT Kft.. A dolgozók és a berendezések egy részét a Bakonyi Bauxitbánya vette át, egy másik részéből pedig itt helyben megalakul a GEOPROSPER Kft. mint magánvállalkozás.

Volt egyszer egy Bauxitkutató...

Almádi a bauxitkutatás központja

I. rész

1950-ben, nem sokkal újév után Balatonalmádiban néhányan felkapták a fejüket a hírre, hogy a furcsa nevű és tevékenységű MASZOBAL Bauxitkutató Expedíció települt a községbe. A többség persze nem törődött vele, hiszen mi volt ez a korábbi évek drámai eseményeihez képest.

A megértéshez tudni kell, hogy a név két céget takar. A MASZOBAL volt az anyavállalat, teljes nevén Magyar–Szovjet Bauxit–Alumínium Részvénytársaság, az 50–50 százalékban magyar, illetve szovjet tulajdonban lévő vegyesvállalat. Több – a profiljába illő – cég összevonásával jött létre. Közéjük tartoztak a második világháború végéig német tulajdonú bauxitbányák, illetve alumíniumipari vállalatok, amelyek a békeszerződés értelmében jóvátételként szovjet tulajdonba kerültek, valamint a frissen államosított hasonló jellegű magyar vállalkozások. 1952-ben pedig további magyar vállalatok olvadtak be a MASZOBAL-ba, amelynek ekkor már 14 üzeme volt. Egységes irányítás alá került ezáltal a teljes magyar alumíniumipar (bányák, timföldgyárak, alumíniumkohók és készáru-gyártó vállalatok).

A részvénytársaság számára elsőrendű fontosságúvá vált, hogy mennyi alapanyagra, azaz bauxitra számíthatnak. Ilyen adatokkal azonban nem rendelkeztek, mivel a bauxitbányák csak esetlegesen kutattak, elsősorban a termelés napi feladatainak teljesítésére koncentráltak. Ezért 1950. január elsejével megalapították a Bauxitkutató Expedíciót azzal a feladattal, hogy mérje fel az ország ismert bauxitvagyonát, kutasson fel új lelőhelyeket és készítsen mérleget a reménybeli készletekről is.

Az új vállalat központjának kijelölésénél nyilvánvalóan figyelembe kellett venni, hogy ne legyen messze a nagyjából Tapolca – Ajka – Székesfehérvár vonalában húzódó néhány tíz kilométer széles kutatási területtől, de Budapesttől sem (tekintettel a MASZOBAL Rt. elérhetőségére, valamint a fővárosból ingázó nagyszámú szakemberre). Balatonalmádi ezeknek a feltételeknek megfelelt, sőt egyéb előnyökkel is rendelkezett: az emlékezők szerint akkoriban volt itt jó néhány – irodának és lakásnak alkalmas – üres panzió meg üdülő, ezen kívül a kellemes balatoni környezet is sokat nyomhatott a latban. Végül is községünkre esett a választás.

A központot a hajdani Strand panzióban rendezték be (a római katolikus Szent Imre templommal csaknem szemben), a gépműhely és raktárak sebtében felhúzott ideiglenes jellegű épületei a nevelőotthon melletti területet foglalták el. Az Angéla villában volt a munkásszállás, az első lakásokat pedig a kispostás üdülőből alakították ki.

A vegyesvállalatnak vegyes volt a vezetősége is. Igazgató a szovjet I. L. Bejgulenko, helyettesei magyarok: Kis István főmérnök és dr. Barnabás Kálmán főgeológus. Az igazgatón kívül még néhány szovjet geológus dolgozott a cégnél. A nyelvi nehézségek áthidalására két tolmácsot alkalmaztak. Induláskor az expedíció létszáma 134 főből állt, akik különböző helyekről, érkeztek. A Magyar Állami Földtani Intézet például a legtapasztaltabb geológusait irányította át, a fúrási és gépész szakembereket elsősorban a részvénytársaság bányáitól és gyáraiból küldték. Térképészként több Budapestről kitiltott, Horthy korszakbeli magas rangú katonatiszt dolgozott.

De jöttek ide – a fővárosban nem kívánatosnak nyilvánított – egyéb személyek is. Legendákat meséltek egykori dolgozóink azokról az autós artistákról (mutatványosokról), akiket tehergépkocsi vezetőként alkalmaztak az expedíciónál. Hiányzott itt nekik az izgalom, a veszély, ezért aztán, amikor rakományukkal a főnökség látókörén kívülre kerültek, hajmeresztő mutatványokat végeztek a közúton. A gázpedált a kocsikísérőre hagyták, és kiugráltak a vezetőfülkéből, hol a motorháztetőre, hol pedig a platóra, ahol is különböző kunsztokat csináltak, majd a kellő pillanatban igazítottak egyet a kormányon, vagy visszapattantak az ülésre.

A fúrási segédmunkásokat a kutatási területek körzetéből toborozták. Természetesen Balatonalmádiból is egyre több embert alkalmaztak.

Geológus szakemberek tervezték a kutatást az expedíció központjában, amit azután a fúrócsoportok végrehajtottak. A központban dolgozták fel az elsődleges fúrási adatokat is a laboratóriumi mérések eredményeivel együtt. Egy-egy terület, lelőhely kutatásának befejezésekor zárójelentést készítettek, amely a bányatervezés alapjául szolgált. 1950-ben négy fúrócsoportnál (Iszkaszentgyörgy, Gánt, Halimba-Nyirád és Alsópere) kilenc fúrógéppel indult meg a kutatás (ezen kívül volt még két kézi fúró az 5–10 méternél rövidebb fúrásokhoz). Egy év múlva már 20 fúróberendezéssel rendelkeztek, a létszám is rohamosan növekedett, 1953-ra elérte az 536 főt. Az expedíció működése öt éve alatt mintegy 40 millió tonna bauxitot kutatott fel.

A MASZOBAL Rt. 1954. december 31-én megszűnt, mivel Magyarország megváltotta a szovjet vagyonrészt, üzemeit a Minisztertanács vállalatokká szervezte, így jött létre a Bauxitkutató Expedícióból 1955. január 1-jével a Bauxitkutató Vállalat. Ez azonban már egy következő történet.

II. rész

1955-től a Bauxitkutató Vállalat minisztériumi irányítással változatlan telephelyen és tevékenységi körrel folytatta működését. 1963-ban a megalakult a Magyar Alumíniumipari Tröszt (MAT) és átvette az iparág vállalatainak irányítását.

A termelés 1960-ig csaknem azonos szinten maradt, ekkor a régi fúrógépek szovjet Zif gépekre cserélésével a termelékenység több mint 70 százalékkal javult, a fúrási teljesítmény 2,5-szeresére növekedett, és először haladta meg az évi „bűvös” 100 ezer métert. Idővel az irodaház szűknek bizonyult, ezért a cég terjeszkedni kezdett. A Petőfi Sándor utcában egy lakóházat béreltek, ahol a munkaügyet, a beruházást és az aknafúró részleget helyezték el. A vasútállomás épületének használaton kívüli helyiségeiben pedig az anyagvizsgáló laboratórium kapott helyet.

Ide kívánkozik egy kis életkép azokból az évekből. A Budapestről hetenként ingázó szakemberek közül néhányan elhatározták, hogy – takarékosságból-e vagy virtusból, nem tudni – egy héten csak egyszer vacsoráznak, méghozzá a hét közepén. Össze is jöttek minden szerda este a Tulipán étteremben. Jót ettek, de még jobbat beszélgettek. Akkoriban árasztotta el az országot a „Megvette már az e hetit?” szövegű lottóreklám. Rájuk vonatkozóan a „Megette már az e hetit?” módosulat vált szállóigévé.

Az 1962-ben aláírt magyar-szovjet timföld-alumínium államközi egyezmény döntő hatással volt a vállalat fejlődésére. Az összefüggések megértéséhez tudni kell, hogy az alumíniumipar vezetése a fejlesztés lehetőségeit vizsgálva úgy számolt, hogy a rendelkezésre álló bauxitvagyonból több timföldet lehetne gyártani, de nincs elegendő elektromos energia ahhoz, hogy a timföldből alumíniumot állítsunk elő. Szabad kohókapacitást kerestek. Ilyen előzmények után magyar kezdeményezésre született az a különleges konstrukció, melynek keretében évente több százezer tonna árut szállítottak vasúton 2500 kilométernyi távolságra oda-vissza 23 éven keresztül. De még így is nyereséges volt az üzlet. (Kidolgozói között volt dr. Dobos György, a tröszt első vezérigazgatója, aki annyira megkedvelte városunkat, hogy itt vásárolt nyaralót, és szabadidejében Ditke nevű vitorlásával járta a Balatont). Az egyezmény szerint a timföldet a Szovjetunióba, pontosabban a volgográdi kohóba vitték, ahol abból a volgai vízi erőmű olcsó áramával alumíniumot gyártottak. A bérmunkáért magyar termékekkel fizettek (zöldség-gyümölcs, hús, kolbász, bor, pezsgő stb.). A visszakapott alumínium nem csak fedezte a hazai szükségletet, hanem több tízezer tonna jutott belőle tőkés piacokra is. A tröszt 150–250 millió dolláros évi exportjával a legtöbb dollárt kitermelővé vált. Számunkra az egyezmény kedvező volt, amit az is bizonyít, hogy 1990-ben az újabb hosszabbításáról tárgyalva, a szovjetek 50%-os áremelést jelentettek be, ami a magyar félnek már nem volt elfogadható.

Az egyezményből fakadó kötelezettségek évtizedekre meghatározták vállalatunk életét. Egyrészt a bauxitbányák egy millió tonnáról három millióra nőtt éves termelésének pótlásáról kellett intenzív kutatással gondoskodni, másrészt a karsztvíz-veszélyes bányák védelméhez létfontosságú aknákat lefúrni. Túlzás nélkül állítható, hogy a vállalat mindkét tevékenységével kulcsfontosságúvá vált.

A megnövekedett feladatokra a régi, szükségmegoldásként használt létesítmények már nem feleltek meg. 1966-ra Budataván új telephely épült, amely magában foglalta a központi irodaházat (a földtani anyagvizsgáló laboratóriummal), a gépműhelyt, valamint az anyag- és kőzetminta raktárt. Megújult a berendezés állomány is, a Zif fúrógépeket fokozatosan világszínvonalú Wirth (NSZK) gépek váltották fel, új járműveket, munkagépeket szereztek be. Jelentős vállalati lakásépítés is kezdődött, összesen 197 lakás épült elsősorban Balatonalmádiban és Tapolcán. Sokan részesültek lakásépítési támogatásban, és itt telepedtek le. Városunk minden szegletében lehet ma is bauxitosokkal találkozni. A dolgozók száma folyamatosan növekedett, 1980-ra elérte az ezret. (Ezekben az évtizedekben valószínűleg Balatonalmádiban volt a legnagyobb az „egy főre eső” geológusok száma az országban).

A vállalat működését, a feladatok teljesítését a tröszt sűrűn ellenőrizte. Az aknafúrás például olyan sürgős volt, hogy minden reggel telexjelentést kellett küldeni az előző nap végzett munkákról. Fennakadás esetén gyakran a helyszínen tájékozódtak. Összességében nagyon jó volt a kapcsolat, amit az is erősített, hogy az itteni szakemberek közül az évek során többen felkerültek a tröszthöz. Így volt ez az ALUTERV-vel, a tröszt tervező vállalatával és a bauxitbányákkal is. A földtani szolgálat még külön erős szakmai szálakkal is kötődött a társintézményekhez.

Megállapítható, hogy a vállalat mindkét feladatát maradéktalanul teljesítette. Egyrészt felkutatott 160 millió tonna bauxitot, bőségesen pótolva a kibányászott mennyiséget, másrészt 39 vízaknát fúrt (közülük hatot a DRV ma is üzemeltet, ezekből látják el ivóvízzel Ajkát, Pápát, Sümeget, Csabrendeket és a nyugat-balatoni térséget).

A rendszerváltás után a tröszt HUNGALU Rt.-vé, vállalatai pedig korlátolt felelősségű társaságokká alakultak, így lett a Bauxitkutató Vállalatból Geoprospect Kft., elnevezésével is jelezve, hogy már szélesebb körű tevékenységet végez. Nagy szükség is volt erre, hiszen az egyezmény megszűnésével, az alumínium világpiaci árának zuhanásával és a környezetvédelmi okokból bezárt bányák miatt csökkent a bauxitkutatási igény. Vállaltunk kútfúrást (még Ausztriában is), szennyezett területek mentesítését, Zemplénben pedig aranykutatást végeztünk. Ennek ellenére drasztikusan szűkíteni kellett a kapacitást és a létszámot. Szerencsére a korengedményt, illetve a végkielégítést is alkalmazni tudtuk. A HUNGALU Rt. végül vállalatainak privatizációjára, illetve bezárására kényszerült. 1995 végén a Geopropect-et is jogutód nélkül felszámolták. Dolgozóink és berendezéseink egy részét a Bakonyi Bauxitbánya vette át, egy másik részéből pedig itt helyben megalakult a Geoprosper Kft.

III. rész - A kutatófúrásról 1.

Megtisztelő és felemelő feladatot kaptam: a Bauxitkutató Vállalat munkáját bemutató sorozatban a fúróberendezések, a magfúrási technológia, és a terepi munkaviszonyok ismertetését. Nagyon sok időt töltöttem a bauxitkutatásban, a mai napig is a szakmában dolgozom (összesen 55 éve), ezért nagy gondban voltam, mit lehet ebből a több évtizedes tapasztalatból, munkából bemutatni, vagy csak egyes részleteket kiemelni a rendelkezésre álló rövid terjedelemben. Úgy gondoltam, a munkámmal kapcsolatos kérdésekkel foglalkozom röviden, a kutatófúrási tevékenység teljes bemutatása helyett. Az előző december-januári számban dr. Komlóssy György kiválóan ecsetelte a geológia feladatait, munkájuk kimagasló eredményességét, amely megalapozta a magyar bauxitbányászat tervezését és művelését. Komlóssy György – akivel 1966–67-ben, huszonévesen a kincsesbányai fúrócsoportot vezettük együtt –, nagyon magasra tette fel a mércét a sorozat következő fejezetei szerzőinek.

A vörösberényi születésű Csomai Imrével 1960 augusztusában, a középiskolából, alighogy végzett mélyfúró technikusokként érkeztünk a Bauxitkutató Vállalathoz. A bakonyszentlászlói fúrócsoportnál álltunk munkába, méghozzá a Fenyőfő település mellett dolgozó fúróberendezéseknél. A munkahelyre több kilométeres gyaloglással jutottunk el, majd három műszakban dolgoztunk. A téli hidegben (akkor még heteken keresztüli nagy hidegre, hóra, rendszeres hóviharokra emlékezem), az éjszakás műszak volt a legkegyetlenebb. A terepi „fúrós munka” megismerése, valamint a sorkatonai szolgálat letöltése után mindketten a fúrási tevékenység szervezésében és irányításában folytattuk a munkánkat, Imre a bakonyszentlászlói fúrócsoport vezetőjeként, én a Műszaki Egyetem elvégzése után termelési osztályvezetőként. Soha nem felejtettük el a kulcsosként eltöltött időt, megtanultuk, hogy milyen kemény munka a fúróberendezés mellett helytállni.

A fúrási üzem (legmagasabb létszáma 520 fő volt) a januári számban is részletezett fúrócsoport szervezetben tevékenykedett. A vállalat központjában történt a tervezés, és onnan irányították a fúrócsoportokat, melyekből egyidejűleg 4–5 működött a fontosabb kutatási területek súlypontjába telepítve. Kezdetben falusi portákat béreltek: a lakóházban voltak az irodák, a melléképületekben a gépműhely és a raktárak. Komoly eredménnyel kecsegtető területen, ahol akár 10 évig is eltarthat a kutatás, külön telephely készült (ilyen volt Nyirádon, Farkasgyepűn és Bakonyszentlászlón).

A csoportoknál két egymástól független, ám mégis szorosan egymásra utalt szakmai csapat dolgozott. A főgeológushoz tartoztak a geológusok, a csoportvezető geológus irányításával, a főmérnökhöz pedig a fúrósok, a fúrócsoport műszaki vezetőjével az élen.

A geológusok tűzték ki a pontokat, ellenőrizték a kőzetmintákat (fúrómagokat) és vették át a fúrást. Fontos előírás volt a magkihozatal, amit a fúrt hossz százalékában adtak meg. Ez okozta az első időszakban a legtöbb súrlódást közöttük, mert ha nem volt elég minta a bauxitból, a mintavételt meg kellett ismételni, a fúrólyukat újra kellett fúrni. Az évtizedek során azonban a fúrási technika és technológia oda fejlődött, hogy nem okozott gondot a szigorú magkihozatal elérése.

Ezekről a fejlesztésekről számolunk be a következőkben. A Baxitkutató Vállalat megalakulásakor a fúróberendezés park házi gyártású, helyi szokások szerint kialakított különböző helyekről beszerzett fúróberendezésekből állt. A legnagyobb számban a Crealius-rendszerű (zömében MY-40), nehéz fizikai munkát igénylő, kézi előtolású magfúró berendezések üzemeltek, melyeknél még a fúrómester saját erejével nyomta a fúrókoronát a lyuktalpra, illetve emelte meg a fúrószerszámot. A fúróberendezések szalagmenetes, közcsavaros fúrócsöveket és kezdetleges, egyszerű, korszerűtlen technológiát alkalmaztak.

A 60-as évek közepére a fúrógéppark teljes egészében lecserélődött a Zif típusú szovjet gyártmányú gépcsalád tagjaira, ahol az előtolás már hidraulika hengerekkel történt, annak nagyságát fojtószeleppel be lehetett állítani, a rendszer nyomását pedig nyomásmérő műszerrel ellenőrizni. A szovjet gyártmányú fúrócsöveket erősebb kivitelben, kúpos menettel rendelkező kapcsolós változatban alkalmazták. A fúrógépek korszerűsítése mellett azonban a keményfém betétes fúrókoronákra és az egyszerű, szimplafalú magcsövekre épülő magfúrási technológia már nem érte el szükséges magkihozatali értékeket, ezért saját tervezésű és a központi gépműhelyben gyártott kettős falú magcsövek alkalmazására került sor. A jelentős fizikai munkát csökkentő, termelékenyebb Zif fúróberendezések azonban még mechanikus hajtású gépek voltak, rövid, szakaszos előtolási hosszal, működéssel. A termelékenység további növelése a fúrási technológia, fúrási eszközök újabb korszerűsítését igényelte.

Az 1970-es években került a vállalat abba a helyzetbe, hogy a magyar-szovjet timföld-alumínium egyezmény következtében megnövekedett bauxitkutatási feladatok (évi 120 000 méter kutatófúrás mélyítése) végrehajtásához világszínvonalú fúróberendezéseket szerezzen be. A Bauxitkutató Vállalat vezetése (Vizy Béla igazgató, Mecsnóber Miklós főmérnök), alapos szakmai vizsgálatok és piackutatás után a nyugatnémet Wirth cég – a világon elsőként gyártott, teljesen új rendszerű hidraulikus erőátvitelű –, „B” sorozatú fúrógépe mellett döntött.

Fő jellegzetességük a hidraulikus működtetés. A dízelmotor axiáldugattyús hidraulika szivattyúkat hajt meg, amelyeket tömlők kötnek össze hidraulika motorokkal, és ezek végzik a forgatást, a fúrószerszám be- és kiépítését, az öblítőszivattyú hajtását.

A nagymértékű kapacitás növelés végrehajtásához az eszközök korszerűsítésén felül a fúrómunkás, fúrómester létszámot kellett jelentősen növelni, amelyet zömében a vállalat saját szervezésben és saját szakember gárdával indított fúrómester tanfolyamokkal oldott meg, mintegy 80 fúrómester kiképzésével.

IV. rész - A kutatófúrásról 2.

Az első két hidraulikus erőátvitelű fúróberendezés a Wirth Co. Erkelenz (NSZK) telephelyéről 1972-ben érkezett Balatonalmádiba, majd a bakonyoszlopi kutatási területen került sor az első fúrólyuk lemélyítésére. A fúrási személyzet betanulása után kiugró teljesítmény rekordokat (1000 m/hónap) ért el Simon József, Sperg Lajos és Slánitz József fúrómesterek vezetésével. Az első gépeket további 11 db B1A és 2 db kisebb teljesítményű B0A típusú fúróberendezés beszerzése követte. Balatonalmádiban építették pótkocsira a B1A gépeket, a B0A típusúakat pedig önjáró lánctalpas alvázra. A gépüzem szakmai színvonalát és kapacitását dicséri, hogy a 80-as években – a gyártó cég engedélyével –, négy hidraulikus fúróberendezést gyártott a Bauxitkutató Vállalat FG–1 típusjellel. A munka nagyságát jelzi, hogy a saját gyártású fúróberendezések mai beszerzési ára felszereltségtől függően mintegy 60–80 millió forint/darab.

A 70-es évek elején megvalósított típusváltás helyességét bizonyítja az a tény, hogy ezek a fúróberendezések ma is – 40 év után –, a legkorszerűbb típust képviselik, megfelelő felújítás és karbantartás mellett még most is üzemelnek. A vállalat felszámolásakor eladott fúróberendezéseink dolgoznak ma is a Rotaqua Kft., Szahara 2000 Kft., OLVISZ Kft., Fugro Consulting Kft. vállalkozásoknál. Szakértői megbízásaim során találkoztam 2015 végén a Nr.126 gyári számú, üzemelő, kiválóan karbantartott B1A fúróberendezéssel, melyet Ertli Mihály gépészeti osztályvezetővel együtt vettünk át a gyártó cég telephelyén még 1976-ban.

A fúróberendezések terepi mozgatását nagy teljesítményű D–4–K, majd Zetor–151 összkerék meghajtású gumikerekes és DT–75 lánctalpas traktorok végezték. Extrém terepi körülmények közötti költöztetésnél gyakran kellett a megsüllyedt, elakadt járműveket menteni. A költöztetést a traktorokra szerelt KCR daruk is segítették.

A kapacitásnöveléshez szükséges komplex fejlesztés – a fúróberendezések cseréjén és a személyzet betanításán kívül – a magfúrási technológia korszerűsítését, a világszínvonalhoz történő felzárkózást is igényelte. Ez a feladat első lépcsőben a keményfém betétes koronák helyett a gyémántkoronák alkalmazását jelentette. Az első hazai gyémántkoronás kísérletek 1961-ben kezdődtek (OFKFV Recsk), a Bauxitkutató Vállalatnál pedig az 1967–68-as években. A bauxitkutatási területeken, különösen a repedezett, karsztosodott dolomit fúrásánál ütésre ellenálló, szívósabb gyémántszemek (Brazíliában bányászott carbon minőségű) alkalmazásával a megfelelő korona profil meghatározása volt a fő feladat. Ebben nagyon jó partnerre találtunk a német COMDRILL és az angol SMITH gyémántkoronát szállító, ill. gyártó cégekben. A felhasznált gyémántkoronákról hazai viszonylatban egyedülálló részletes nyilvántartás, értékelés, elemzés készült a műszaki osztályon.

A magfúrási technológia fejlesztésének következő lépését a gyémántkoronás magfúrás legkorszerűbb változatának a köteles mintavevőnek az alkalmazása jelentette. Az első köteles mintavevőt 1973-ban vásároltuk a kanadai Longyear cégtől, használata rövid időn belül általánossá vált. A köteles mintavevőnél a fúrómag felszínre emeléséhez nem szükséges a fúrólyukban lévő fúrócsöveket kiépíteni, hanem csak a fúrómagot tartó belső csövet (tokot) kell drótkötéllel felhúzni. A fúrómag kivétele után a belső cső saját súlyánál fogva visszatér a fúrólyuk talpra, a helyére. A köteles mintavevő forradalmasította a magfúrási technológiát, még nagyon hosszú ideig a legkorszerűbb és leggyorsabb magfúró szerszám marad az egész világon.

A Wirth fúróberendezésekkel és a köteles mintavevő technológiával mélyített legmélyebb fúrás 610 m (Gyepükaján község mellett).

V. rész - A kutatófúrásról 3.

A cikksorozat előző részei megismertették az olvasókat a bauxit fúrásos kutatásának szervezeti felépítésével, a fúrások mélyítését végző berendezések fejlesztésének folyamatával, valamint az alkalmazott magfúró szerszámok és technológia fejlődésével.

A bauxitkutató fúrások mélyítése elsősorban az eddig bemutatott módon, magfúrással történt, de földtanilag már ismert területeken a bauxit feletti kőzetekben a magfúrás mellett a költségek csökkentése érdekében engedélyezett volt a teljes szelvényű fúrás is. Cikkemben e fúrásmód eszközeit mutatom be.

A teljes szelvényű fúrás során a kőzetet a fúrólyuk teljes szelvényében felaprítjuk, s a furadékot (felaprított kőzet) a fúrólyukban keringetett folyadékkal szállítjuk a felszínre. E módszernél a fúrószerszámot nem kell a magfúráshoz hasonló gyakorisággal (max. 3,0 méterenként) ki- és beépíteni, a fúrás folyamatosan végezhető a földtani szempontból megengedett mélység eléréséig, ill. az alkalmazott fúrószerszám meghibásodásáig. Ez a fúrásmód a magfúrásnál gyorsabb, s gazdaságosabb is, így ahol erre lehetőség volt, ezt alkalmaztuk. A teljes szelvényű fúrás részaránya az összes fúrási volumenen belül a kutatási területektől függően 20–50% között változott.

Ezen módszerrel is különböző keménységű kőzeteket kellett átfúrni, s így minden kőzettípushoz más-más fúrófejet és technológiát kellett alkalmazni. Puha, könnyen fúrható kőzetek (agyag, homok, márga stb.) fúrására szárnyas fúrót, ill. saját kivitelezésű keményfém lapkás lépcsős fúrókat használtunk, míg kemény kőzetekben (mészkő, dolomit, mészmárga, konglomerátum stb.) háromgörgős fúrókat.

A 70-es évek második felében a bauxitkutatási területek változásával a teljes szelvénnyel mélyíthető szakaszokon belül megemelkedett a kemény, nehezen fúrható kőzetek aránya.

Kiemelten nagy gondot okozott a Nyirád térségében előforduló rendkívül kemény konglomerátum (összecementálódott különböző keménységű kőzetdarabok), amiben az alkalmazott fúrószerszám, a háromgörgős fúró rendkívül alacsony fúrási sebességet ért el. A fúrófejek gyorsan tönkrementek, a furadék kiöblítésére használt folyadékot a repedezett konglomerátum gyakran elnyelte, az nem jött vissza a felszínre, így szinte folyamatos vízpótlásról kellett gondoskodni. Ezek együttesen a kivitelezési időt és a költségeket jelentősen megnövelték.

A Bauxitkutató Vállalat, mint ahogy az alkalmazott fúróberendezések és magfúró szerszámok esetében láttuk, mindig arra törekedett, hogy a legkorszerűbb, leghatékonyabb fúrószerszámokat és technológiát alkalmazza, ezért megoldást keresett a kemény kőzetek hatékonyabb teljes szelvényű fúrására is. Az elvégzett piackutatás alapján 1980-ban Magyarországon először beszerzésre került egy kemény kőzetek fúrására kifejlesztett, légöblítéssel működő speciális fúrószerszám, a lyuktalpi fúrókalapács az amerikai Mission cégtől.

A lyuktalpi fúrókalapácsot az ütve és a forgatva működő fúrásmód előnyeit ötvözve alkották meg a tervezők.

Milyen is az ütve működő fúrásmód?

Ennél a módszernél a fúrófejet a fúrólyuk talpára ejtjük, s így onnan apró kőzetdarabokat pattintunk le (mint amikor egy egyszerű vésővel próbálunk egy nagyobb kőben üreget készíteni), a fúrófejet felemelve az mindig máshova esik le, így kialakul a megközelítőleg körszelvényű fúrólyuk. A furadékot erre a célra kialakított szerszámmal alkalmanként kimerjük. Ezt a fúrásmódot Kínában már i. e. 200 körül alkalmazták só kutatás céljából. Ezzel a módszerrel akár 1000,0 m talpmélységű fúrást is tudtak készíteni, igaz kellett is hozzá 10 év, de akkoriban semmi sem volt sürgős. Szélesebb körben azonban csak a XIX. század közepétől terjedt el, és fejlesztették tovább, amikor Pennsylvaniában megindult a kőolajkutatás.

Milyen is a forgatva működő fúrásmód?

Ennél a módszernél a fúrófejet a fúrólyuk talpára nyomva, s azt forgatva aprítjuk fel a kőzetet (ahogy otthon fúrógépünkkel pl. fába fúrunk egy lyukat), s a furadékot folyamatosan cirkuláltatott folyadékkal szállítjuk ki a felszínre. A forgó fúrásmód legelterjedtebb szerszáma a háromgörgős- és a szárnyas fúró.

A lyuktalpi fúrókalapács a fenti két módszer kombinációja, azaz a fúrólyuk talpára szorított fúrófejre a felette elhelyezett légkalapács percenként 1000–1500-szor ráüt, s közben a fúrófej lassan forog. A fúrókalapácsot sűrített levegő működteti, egyben ez a levegő szállítja a felszínre a furadékot is. A percenkénti ütésszámot a sűrített levegő mennyisége, míg az ütés erejét a levegő nyomása befolyásolja. E szerszám alkalmazását jelentősen megkönnyítette, hogy a vállalat az aknafúráshoz már rendelkezett a működtetéshez szükséges nagyteljesítményű kompresszorokkal.

A lyuktalpi fúrókalapácsot először Nyirád térségében alkalmaztuk a korábban problémát okozó konglomerátum fúrására 100–121 mm-es átmérővel.

Már az első fúrások bizonyították, hogy ez a fúrásmód rendkívül hatékony, amíg görgős fúróval óránként mindössze 1–2 m-t sikerült fúrni, addig fúrókalapáccsal 20–40 m-t. A görgős fúró ilyen kőzetviszonyok mellett korábban 25–30 m fúrás után elkopott, tönkrement, addig fúrókalapács egy fúrófejével 1000–2000 m-t is sikerült fúrni. Az első fúrásoknál már az is látszott, hogy amikor agyag és minimális nedvesség is volt a fúrólyukban, a tiszta légöblítés helyett célszerűbb levegő-hab öblítést alkalmazni. Haböblítés esetén a benyomott levegőbe habképző anyagot kell adagolni, így a képződött hab a furadékot hatékonyabban szállítja ki, de a kalapács működését nem befolyásolja.

Ezt a speciális szerszámot a bauxitkutatás teljes szelvényű szakaszaiban a későbbiekben eredményesen alkalmaztuk különböző korú mészkövek és kemény márga fúrására is.

VI. rész - A kutatófúrásról 4.

1989 után a bauxitkutatási igény drasztikusan lecsökkent, ezért a Bauxitkutató Vállalatnál meglévő fúrási kapacitás lekötése érdekében más jellegű fúrási feladatokra is vállalkozni kellett.

A fúrókalapáccsal szerzett kedvező tapasztalatok alapján leggyorsabban a kemény kőzetekben történő vízkútfúrás piacára tudtunk belépni. A fúrókalapács, fúrófej készletünket a kút átmérőknek (150–380 mm) megfelelően bővítettük, és Magyarországon elsőként alkalmaztuk ezt a technológiát vízkutak kivitelezésére.

Ez a technológia a kútfúrási gyakorlatban is rendkívül hatékonynak bizonyult. A fúrókalapácsot működtető levegő már fúrás közben, a víznívó elérése után beindította a víztermelést, tisztította a kút környezetében lévő vízjáratokat. Ily módon már a kútkiképzés (szűrőcsövezés és kavicsozás) előtt jelzi a kút vízadó képességét, ellentétben a hagyományos folyadéköblítéses technológiával, ahol erről csak a végleges kútkiképzés után kapunk egyértelmű információt. E jelentős technológia különbségnek köszönhetően fúrókalapáccsal mélyített vízkutaknál, ha az átfúrt kőzetek nem, vagy csak gyenge vízadók, a kútkiképzésről lemondhatunk. Így jelentős költséget takaríthatunk meg, vagy a tervezett talpmélység növelésével a kutat vízadóvá tehetjük. A vízkutak kivitelezésénél is kedvezőbb volt a levegő-hab öblítés alkalmazása.

Lyuktalpi fúrókalapáccsal sikeresen mélyítettünk le számtalan vízkutat a Dunántúl különböző pontjain. Elsők között készült el végig kemény kőzetben a Bakonyban, Szépalma-pusztán egy 400 m mélységű vízkút, aminél mélyebbet tudomásunk szerint fúrókalapáccsal azóta sem mélyítettek. Hagyományos technológiával ezen a helyen a kőzetviszonyok és a mély vízszint (terepszint alatt ~ 300 m) miatt a kút lényegesen hosszabb idő alatt és magasabb költséggel lett volna kivitelezhető.

Ezt követően több település, vízmű részére mélyítettünk fúrókalapáccsal vízkutat, így pl.: Zámoly, Veszprémfajsz, Szentgál, Királyszentistván, Vállus, Kővágóörs, Alsópáhok (Kolping Hotel), Zalahaláp.

Természetesen más kőzettípusok esetén is vállalkoztunk vízkutak kivitelezésére hagyományos öblítéses technológiával, így pl.: Vértesacsa, Hévíz Gyógykórház, St. Michael (Ausztria), Dorogi Vízmű, Algyő strandfürdő.

Talán sokan nem tudják, hogy amikor kékkúti, balfi, mohai vagy balatonfüredi ásványvizet isznak, abban is benne van az almádi fúrósok munkája.

A Kékkúti Ásványvíz palackozó részére több új kutat is készítettünk. Felújítottuk a régi, Theodora kutat az ásványvíz üzem korszerűsítése során. A hajdan boroshordókhoz hasonlóan fa dongákkal biztosított fúrólyukból az ipari emléknek számító dongákat kiemeltük, s a kutat rozsdamentes acélcsővel ismét ásványvíz kúttá képeztük ki.

A balfi és a mohai ásványvíz palackozó területén is készítettünk új ásványvíz kutat és tisztítottuk a régieket.

Balatonfüreden a kempinggel szembeni, ismert szénsavas vízvételező hely folyamatos vízellátására új kutat készítettünk, tisztítottuk a volt hajógyárnál, szintén szénsavas vizet adó Polányi kutat, és felújítottuk a szívkórház előtti Gyógy téren lévő Kossuth forrást is. Ez utóbbi felújítása különleges, nem veszélytelen feladat volt, hiszen a díszes kútfejen lévő szűk nyíláson lehetett lemenni a több méter mélyen lévő forráshoz és elvégezni a szükséges tisztítást, a jobb vízminőséget biztosító átalakítást.

Az egész országra kiterjedő vízbázis védelmi és környezetszennyezést feltáró program keretében lyuktalpi fúrókalapáccsal és hagyományos technológiával is mélyítettünk vízmegfigyelő kutakat (Szekszárd, Veszprém környéke, Jósvafő, Pécs Tettye, Eger, Üröm, Márkó, Villány stb.). Készítettünk környezet szennyezést vizsgáló kutatófúrásokat, szennyezés mentesítő kutakat elhagyott katonai bázisok (Sármellék, Taszár, Komárom, Szentendre, Hajmáskér stb.), ipari üzemek (Balatonfűzfő, Kazincbarcika, Tiszaújváros, Debrecen gyógyszergyár, Hajdúböszörmény stb.) területén.

A fenti munkák mellett a bauxitkutatás során szerzett több évtizedes szakmai tapasztalattal, technikai háttérrel vállalkoztunk egyéb szilárdásvány kutatási feladatokra is. Mélyítettünk aranyérc (Mád, Füzérradvány, a szlovákiai Körmöcbánya stb.), cementipari nyersanyag (Nyergesújfalu, Bükkösd stb.), építőipari és útépítési kő (Gyöngyöspata, Mórágy, Bajna-Héreg stb.), szén (Oroszlány), talajmechanikai (4-es metró nyomvonal), speciális hidrogeológiai (Bátaapáti, kis és közepesen szennyezett radioaktív hulladéktároló) kutató fúrásokat.

E cikkben ismertetett munkák a fúrási szakma széles skáláját fedték le. Ezek mindegyike rendkívül érdekes, szakmailag nagy kihívást jelentő feladat volt. Örülök, hogy e munkáknak én is részese lehettem.

Almádi az aknafúrás központja

I. rész

Történetünk csaknem 90 éve kezdődött, amikor geológusok Nyirád határában a felszínen bauxitrögöket találtak. A környéken felcsillant a kedvező befektetések reménye. A bányászat történetéből ismerjük, hogy 1928-ban Löb Ignác csabrendeki lakos jelentett be zártkutatmányi területet, 1933-ban pedig Közér Gyuláné vett négy bányatelket a nyirád-darvastói részen. Megjelentek persze nagyobb vállalkozások is. A Magyar Bauxitbánya Rt. 1935-ben több bauxittelepet (lencsét) is felfedezett. Ettől kezdve a területen változó intenzitással mintegy hatvan éven keresztül folyt a kutatás. Több mint kétszáz jó minőségű bauxitlencsét találtak, és a nyirádi előfordulás Magyarország egyik legfontosabb bauxit lelőhelyévé vált.

A bauxit bányászata 1940-ben indult a felszín közeli lencsék kitermelésével, majd egyre mélyebbre jutva megjelent a bányavíz. Egy-két m3/perc mennyiség nem is okozott nehézséget, bezzeg az akkora vízbetörések, mint az 1955-ös 5 m3/perces vagy a következő évi 17 m3-es már az üzem létét fenyegették. Elzárásuk a bányából nem sikerült, ezért külszínről indított fúrásokkal mi végeztünk cementálást váltakozó sikerrel.

Tekintettel a vízveszélyre és az ezzel kapcsolatos hiányos ismeretekre, 1957-ben Pohl Károly okl. bányamérnök vezetésével vállalatunknál megalakult a vízföldtani osztály. Tevékenységük eredményeként kirajzolódott a terület vízföldtani képe. Megállapították, hogy a vízveszélyt a bauxit alatt települt – vetőkkel szabdalt, töredezett és karsztosodott – dolomitban tárolt karsztvíz okozza, melynek nyugalmi szintje 25–30 méter mélységben található, a bauxitlencsék védőréteg nélkül vannak, ezért a bányákat megfelelő műszaki megoldásokkal meg kell tőle védeni.

1959-ben, már a fentiek ismeretében épült az Izamajor I. bánya, amely tucatnyi bauxitlencsét foglalt magában, s mintegy kétmillió tonnás vagyonával a terület legnagyobb üzeme lett. Biztonságos működéséhez az ALUTERV önálló vízvédelmi rendszert dolgozott ki, amelynek vízlecsapoló vágataiban összegyűlt karsztvíz vízaknába folyik, ahonnan felszínre szivattyúzzák. Ennek hatására a vízszint fokozatosan süllyed, a lencsék szárazra kerülnek, és veszély nélkül kitermelhetők. A rendszer egyszerűnek látszik, van azonban egy gyenge pontja. Építése közben ugyanis a bányászok akár 60–100 méterrel is a karsztvízszint alatt dolgoznak, állandóan kitéve egy vízbetörés veszélyének, ami a kivitelezést is megakadályozhatja.

A Bányászati Aknamélyítő Vállalat elsőként a vízakna építését kezdte meg, a munkálatok azonban a dolomit elérésekor vízbetörés miatt elakadtak. Vállalatunk az akna mellé 400 mm átmérőjű, 180 méter mély fúrólyukat készített (az első nagyátmérőjű fúrást cégünk történetében). A fúrólyukból búvárszivattyúval folyamatosan emelve a vizet, az aknát már le tudták mélyíteni. Tanulságos a folytatás is. Az első csapolóvágattal csak 57 méterre jutottak, amikor 150 m3/perc értékű óriási vízbetörést kaptak, a bánya elfulladt (még szerencse, hogy senki sem tartózkodott a mélyben).

1962-ben kezdték építeni ugyanennek a bányának a szállítóaknáját. De ez sem ment bonyodalmak nélkül. Amikor ugyanis elérték a karsztvízszintet, egymást követő vízbetörések tették lehetetlenné a munkát. Ismét a mi közreműködésünkre volt szükség. Zif-1200-as fúrógéppel két 400 mm átmérőjű lyukat fúrtunk az aknában, első ízben alkalmazva mamutszivattyús öblítést. Csak úgy lehetett az aknát befejezni, hogy a két fúrásból folyamatosan szivattyúzták a vizet.

Néhány kilométerrel nyugatabbra ugyanekkor mélyítették a Nyirád–Darvastó bánya szállítóaknáját is. Alighogy elérték a dolomitot 20–25 m3/perc víz- és iszapbetörést kaptak, emiatt az aknát feladták.

A sorozatos kudarcok következtében a beruházások elakadtak vagy nagyon elhúzódtak, a kiviteli terveket állandóan módosítani kellett, és a költségek egyre nőttek. Ebben a kiélezett helyzetben Tolnay Kornél okl. bányamérnök, vállalatunk főtechnológusa, aki a megfeneklett aknamélyítéseknél az előzőekben vázolt nagyátmérőjű fúrásokat tervezte és irányította, arra a következtetésre jutott, hogy hagyományos bányászati módszerekkel nem lehet a karsztvízveszélyt elhárítani, hanem különleges aknamélyítő eljárásra, aknafúrásra van szükség. Gondolatmenetét tanulmányban foglalta össze, melyet 1962 decemberében megküldött az iparág vezetőjének. Javaslata mellett, többek között, azzal érvelt, hogy „… a fúrt aknák mélyítése kapcsán a jelentkező karsztvízbetörés nem hogy akadályozza, de sok esetben elősegíti, illetve megkönnyíti a továbbmélyítési munkálatokat.” Nem csoda hát, hogy felterjesztését – szakmai zsűrizés után – szinte azonnal elfogadták, egyúttal megbízták a végrehajtási terv kidolgozásával, a Bauxitkutató Vállalatot pedig az aknafúrás kivitelezésével, amiről a folytatásban írok.

II. rész - Kísérleti aknafúrás 1.

Az iparág vezetői 1963 márciusában tárgyalták a vízveszély elhárítására tett aknafúrási javaslatot, és azonnal el is fogadták. De nemcsak, hogy elfogadták, hanem még jegyzőkönyvben is rögzítették a következőket:

„… az aknafúrás megvalósítása a bauxitbányászatban sürgős, továbbá elengedhetetlenül fontos és indokolt.”

Egyúttal ezzel a feladattal a Bauxitkutató Vállalatot bízták meg. Nálunk pedig Tolnay Kornél okl. bányamérnök irányításával azonnal hozzákezdtek a megvalósításhoz. Az olajipartól átvettek egy használt olajfúró berendezést, amely felújítás és átalakítás után a feladatra alkalmas. Az Alutervnél külön csoport alakult olajfúró szakemberek bevonásával a technológia kidolgozására és a fúrószerszámok ervezésére. A gyártás alapvetően gépműhelyünkben történt a tervezéssel párhuzamosan. Csak néhány speciális munkát rendeltek meg (például a Csepeli Csőgyárnál, a Dunántúli Kőolajipari Gépgyárnál). Közben iszapkísérletek folytak laboratóriumi szinten Almádiban és kutatófúrásban Kislődön, majd Tapolcafőn.

Amikor 1963 augusztusában friss diplomásként munkába álltam, vállalatunknál már teljes gőzzel haladt az előkészítés. Néhány nap múlva Tapolcafőre irányítottak az öblítési kísérletekhez. Onnan november közepén vonultunk át Nagytárkány település határába az első kísérleti aknafúrás – Nagytárkány I. légakna – előkészítésére. Vezetésemmel a bekötőút építésével kezdtük, mert a nagy esőzések miatt a területet meg sem lehetett közelíteni. Munkagépünk még nem volt, csak az emberi erő. Csákánnyal, ásóval, lapáttal több száz köbméter követ, földet meg egy csomó betont mozgattunk meg, mire az úttal, alapokkal és az iszapgödrökkel elkészültünk. Közben bejöttek a korai fagyok, hogy életünket tovább nehezítsék. Áztunk fáztunk éppen eleget, amíg 1964 februárjában az olajipar brigádjai megkezdhették a 150 tonna teherbírású 42 m magas fúrótorony, valamint a berendezés szerelését. Megérkeztek a munkagépek, fúrószerszámok és iszapképzéshez a bentonit. Sikeresen végrehajtottuk az üzemi vízsugárszivattyús kísérleteket.

1964. május 11-re minden készen állt. A fúró beépítése és az öblítés elindítása után fokozatosan növekvő fordulatszámmal és terheléssel megkezdődött Magyarország legnagyobb – 2,7 m átmérőjű – fúrása. Rendkívüli volt a lelkesedés, bár tudtuk, hogy csak most jön a neheze.

Az üzem vezetése (Tolnay Kornél, Ertli Mihály okl. bányagépészmérnök, Kiss József bányatechnikus üzemvezető és én) lakókocsiban élt, úgy 15 méternyire az aknától. A kerekekre szerelt három rekeszes faházban volt iroda, konyha és hálórész négy személyre emeletes ágyakkal. Úgy tájoltuk, hogy az iroda ablakából egyenesen az aknára lássunk. A motorok, kompresszorok és a fúrógép zaja egységes harmóniába olvadt. Annyira hozzászoktunk a dübörgéshez, hogy éjjel a legmélyebb álmunkból is felriadtunk, ha csend lett körülöttünk. Mert mindig történt valami váratlan, ami azonnali beavatkozást igényelt. Hiszen új volt a technológia, a szerszámok, szokatlanok a nagy méretek és súlyok (a kezdő fúró 2,7 m átmérőjű és 10 tonna súlyú, a súlyosbítók – amelyekkel a fúrót terheljük – egyenként 7,5 tonnásak). Legtöbbször persze az aknában keletkezett a baj: a vágóélek beragadtak, az öblítőnyílás eltömődött (ezért a fúrót át kellett alakítani), dugulások voltak a fúrócsőben, a súlyosbítók és fúrócsövek pereme megrepedt vagy eltörött (helyettük újakat gyártottak), fúrógörgő leszakadt, hogy csak néhányat említsek. Mindenekelőtt azonban arra kellett ügyelnünk, hogy senki és semmi ne essen az aknába.

Ha már írtam a lakókocsiról és a benne zajló élet néhány mozzanatáról, még ide kívánkozik, hogy a konyha rezsóján szinte állandóan rotyogott valami egy nagy piros lábasban. Kiss Jóska kollégánk ugyanis rendszeresen megjelent ismeretlen forrásból származó egy-két tálca tojással, szakajtónyi gombával, vagy néhány kiló pacallal – kisebb tételeket nemigen ismert –, esetleg vadat lőtt, hiszen mellékesen vadászott is. A jó alapanyagokból aztán finomakat sütött-főzött annyit, hogy bőven jutott mindenkinek.

Közben haladt a légakna fúrása. A 22 m mélységig tartó laza, képlékeny kőzeteket 2,7 m átmérőjű vágóélű fúróval harántoltuk és 2,2 m-es béléscsővel biztosítottuk, a mögöttes teret cementeztük. Alatta a kemény mészkövet 2,0 m-es görgősfúróval dolgoztuk fel a 67 m-es végleges mélységig, csak az alsó 18 m-es – kevésbé állékony – szakaszába építettük be az 1,6 m-es béléscsövet, szintén cementezéssel.

Kivitelezése közben a fúrási technológiával kapcsolatban rengeteg tapasztalatot szereztünk, mint például a fúrási paraméterek megválasztása, hatékony öblítés, célszerű fúró konstrukció, a fúrócső és súlyosbító tartós igénybe vétele, szilárdsága.

Az első fúrt akna 1964. szeptember 10-én készült el, és mindjárt át is költöztünk a mintegy 600 m-re lévő – már előkészített – Darvastó XI-XIII. légakna fúrásához.

III. rész - Kísérleti aknafúrás 2.

Az első akna befejezése után még két kísérleti aknát fúrtunk Darvastó területén. A második szintén légakna volt, hasonló szerkezettel (kezdő fúróméret 2,7 m, a béléscső 2,2 m-es, a következő szakasz 2,0 m-es fúróval és 1,6 m-es béléscsővel készült), mélysége 78 méter. Kivitelezésekor legtöbb nehézséget a fúrócsövek és súlyosbítók nem megfelelő szilárdsága miatti üzemzavarok okozták. Rendszeres ellenőrzéssel (szemrevételezés, illetve röntgen vizsgálatok) sok hibás darabot kiszűrtünk, helyettük erősebb szerszámok készültek, a fúrás közbeni törések mégsem szűntek meg. Márpedig a munka folytatásához a leszakadt darabokat ki kell szedni. Mélyfúrásban ezt a műveletet mentésnek nevezik (angol szaknyelvben „fishing”, azaz „halászat”, jelezve, hogy itt a tapasztalatokon kívül sok múlik a szerencsén is). Néhány emlékezetes mentésünket a cikk végén ismertetem.

Mindössze 200 méternyire kellett költözni a harmadik fúráshoz, amelyet vízaknának terveztek, ezért karsztvíz-nyerő helyre telepítettek. A maga 98 méterével ez a legmélyebb akna. Három szakaszban mélyült: az első kettő a már ismert séma szerinti szerkezettel (2,7 és 2,0 m-es fúrás), 62 métertől következett a kritikus harmadik szakasz dolomitban, 1,5 m-es átmérővel. Kezdetben a kőzet igen kemény volt, majd 77 m-től fokozatosan repedezetté vált, sőt dolomitliszt és cseppkő-képződmények jelentek meg a mintában, ami azt jelezte, hogy karszt-üreget harántoltunk. Egyidejűleg az öblítőfolyadék elveszett. Ekkor értünk abba a zónába, amelyben területünkön hagyományos bányászati módszerekkel az aknamélyítés és vágathajtás sorozatban ellehetetlenült. Mi pedig gél-cement dugókkal megállítottuk az omlást és lefúrtuk, majd szűrőcsővel biztosítottuk a szakaszt. Ez a vízakna tartósan 5,5 m3/perc vizet adva segítette a környező bauxitlencsék kitermelését.

A három fúrás – közülük is különösen az utóbbi – tehát bizonyította, hogy karsztvíz-veszélyes területen az aknafúrás sikeresen alkalmazható.

A kísérleti fúrásokkal párhuzamosan folyt a piackutatás, a céljainknak megfelelő aknafúró berendezés beszerzésére. A nyugatnémet Wirth cég L-10 típusú berendezésére esett a választás, amelyet 1966-ban helyeztünk üzembe.

Most pedig rátérek a mentésekre. Az első mindjárt szabálytalan volt, nem is ismételtük meg soha. Az I. sz. légakna kivitelezésekor 59 m mélységben akadozni kezdett a 2,0 m-es fúró, mert leszakadt róla egy görgő. Ki kellett szedni, igen ám, de mentőszerszámunk még nem volt. Mikor már három napja eredménytelenül küszködtünk, elhatároztam, hogy majd én kihozom (mivel dolgozóink testi épségét nem kockáztathattam). Kiszivattyúztuk hát az aknából az iszapot, a segédvitla kötelére akasztottunk egy aknamélyítő bödönt, belemásztam, a fúrómester pedig szép lassan leeresztett, miközben lámpával pásztáztam az aknafalat, hogy omlásveszély észlelésekor azonnal kihúzhasson. Így értem le a talpra és a jó félméternyi iszapból előhalásztam a negyven kilós görgőt, majd vele együtt visszahúztak a külszínre. Talán, egy óráig, ha tartott az egész.

A következő eset azért emlékezetes, mert ehhez készült az első mentőszerszám. A második légakna 2 m-es szelvényének fúrásakor súlyosbító peremtörés miatt az aknában maradt 40 m mélységben a fúrón kívül még két súlyosbító is (ezek összesen 17 tonnát nyomtak). Sebtében készült egy fogószerkezet, amely azonban gyengének bizonyult, ugyanis lenyomatvétel utáni irányított beépítésekor deformálódott. Az új, erősebb mentőharangot december 29-én építettük be, és már az első kísérletünket siker koronázta. Így hát 1964 szilvesztere számunkra igen jól indult.

Harmadikként egy bonyolult, 21 napig tartó mentés történetét villantom fel. A vízakna fúrását sem úsztuk meg törés nélkül. 57 m-ig jutottunk, amikor az egyik súlyosbító fenéklemeze leszakadt, és kihullott belőle 49 db öntöttvas nehezék (a fúrósok szerint „pogácsa”). Menteni tehát nemcsak a fúrót és a hozzá kapcsolt súlyosbítót kellett, hanem a 70 kg-os „pogácsákat” is. Sőt velük kezdtük, mivel a mentőharang lejuttatását akadályozták. Készült egy elektromágnes, amellyel – számtalan próbálkozás árán – 29 darabot sikerült kiszedni. Mivel ezután már sokadik kísérletre sem találtunk semmit, beépítettük a harangot. Szerencsénk volt, egyből kihozott mindent, még a hiányzó 20 „pogácsát” is, mivel azok a fúró törmelékgyűjtő gallérjába estek. Ennél a mentésnél úgy alakult, hogy legalább egy hétig egymagam vezettem az éjjel-nappal megállás nélkül folyó munkálatokat. Csak rövid percekre hunyhattam le a szememet. Úgyhogy, amikor Mecsnóber Miklós műszaki igazgatóhelyettes ellenőrzésre megérkezett, azonnal láthatta rajtam, hogy kikészültem, mert szó nélkül bevitt a nagytárkányi kocsmába, belém erőltetett egy pohár konyakot, majd többnapos pihenőre küldött.

Számunkra minden sikeres mentés nagy megkönnyebbülés és igazi ünnep volt.

A geológus a bauxitkutatásban

I. rész

E sorok írója szakmai pályafutásának bölcsője egy fél évszázaddal ezelőtt ott ringott Balatonalmádiban a Bauxitkutató Vállalatnál. Később az ott szerzett ismeretek, tapasztalatok segítették őt bauxitot kutatni vagy kutatási eredményeket véleményezni öt földrész kéttucatnyi országában. Amikor Tóth Béla, volt kollégája megkérte e cikk megírására, az olyan volt számára, mintha a szülőföld hívta volna. Akkor pedig, mint tudjuk, menni kell! Így született ez az írás.

E témában mi is lehet a geológus felelőssége? Minden, amit a nyersanyag megtalálása, felkutatása, az adatok értelmezése a felszín alatt elhelyezkedő érctest geometriájának megrajzolása, gazdaságossága és feldolgozása igényel. A kutatások során nyert adatokat úgy kell átadni, hogy abból a bánya kellő biztonsággal megtervezhető, majd kitermelhető legyen. Ismereteket kell szolgáltatni a felhasználó (timföldgyár) számára is arra nézve, hogy milyen technológiával és milyen költséggel lehet abból a kohászati alapanyagot, a timföldet (alumínium-oxidot) előállítani.

Bauxitnak nevezzük azokat a kőzeteket, melyekben az alumínium (oxi)hidroxidjai minimum 50%-ban vannak jelen. A többi vas-, kova- meg titán ásványokból áll. Vörös, barna, barnásvörös foltos színét a vasoxid (hematit) és hidroxid (goethit) adja. A bauxit egy szárazföldön képződött trópusi mállástermék (talaj), mely a könnyen oldódó karbonátos kőzetek egyenetlen, helyenként mély töbrökkel tagolt (karsztos) térszínének mélyedéseiben összemosódott. A mediterrán bauxit provinciában, így hazánkban is, jellemzően tengeri üledékes kőzet (dolomit vagy mészkő) aljzaton nyugvó lepel- vagy lencseszerű telepeket formált, melyet az újra előrenyomuló tenger egyre sósabb vízi üledékei fedtek le. Konzerválták. A telepeket a későbbi hegységképző (tektonikus) mozgások felszabdalták. A kiemeltebb részeken lepusztultak, a mélyebb részeken fennmaradtak. Vagy a mélyedések peremén kiékelődtek. A bauxit éghajlat jelző képződmény, ami esetünkben azt jelenti, hogy a Kárpát-medence és annak tágabb körzete 60–140 millió év időtartammal ezelőtt – a kréta és azt közvetlenül követő eocén néven ismert földtani korokban – trópus volt évi 1500–2500 mm-es csapadékkal, mely elengedhetetlen a bauxit képződéséhez.

Sokféleképpen. Akár még úgy is, hogy kifejezetten azt keresik. Az első (akkor még magyar) bauxittelepeket a XIX század végén felszíni kibúvásokban a Bihar-hegységben találták vasérc után való kutatás során. Csak később derült ki, hogy amit találtak az bizony bauxit. Ennek kiaknázása éppen 100 évvel ezelőtt indult és ennek révén mindjárt a világ akkori termelésének rangsorában – az USA után –, a monarchia a második lett. Volt olyan, hogy kőszén után kutattak és bauxitot (is) találtak. (Nagyegyháza, 1924). Vagy kutat ástak, amiben víz ugyan nem volt, de bauxit igen (Iszkaszentgyörgy, 1940). Azért a célirányos bauxitkutatásokra is van sok példa. Ezeket a telepeket már ismert vagy valószínűsített földtani környezetben keresték a triász dolomit és az eocén rétegek kontaktusa mentén felszíni kibúvásokban. Ezen kutatások eredménye volt Gánt, melynek felfedezése Balás Jenő bányamérnök nevéhez fűződik, ami 1928-ra a világ legnagyobb kapacitással termelő bauxitbányája lett 396 ezer tonnás termeléssel. Ez közel 1/5-ét adta a világ termelésének. Meg kell említeni, hogy a felfedezés lírai történetét A láz című film örökítette meg valamikor a 60-as években. Ugyanígy találtak később telepeket rejtő kibúvásokat Szőc-Halimba (1919), Nagyharsány (1930), Nézsa (1940?) és talán Nyirád és Sümeg térségében is. A további kutatások alapját az egyre gazdagodó ismeretekkel rendelkező földtani, majd kifejezetten bauxitföldtani térképek jelentették. Így például Noszky Jenő térképe (1953) már jelezte az iharkúti bauxitot, csak sokáig – mint félre eső területre –, nem fordítottak rá kellő figyelmet mindaddig, amíg már a disznó is kitúrta, és a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat annak kutatását a 60-as, 70-es évek fordulóján kierőszakolta. Erről is készült film Vörös föld címen a 80-as években. Csak éppen Noszkyról, aki a bauxitot megtalálta, egy szó sem esik benne. magyar sors. A két világháború között és után újabb és újabb telepeket találtak az egyre gyarapodó földtani ismeretek alapján. Így a kutatások olyan helyekre is eljutottak, ahol a bauxit nem bukott ki a felszínre (pl. Nagytárkány, Fenyőfő, Bakonybél stb.).

A kutatások a peremek, a bauxit fekükőzetének (triász dolomit) kibúvásai felől indultak a bauxitnál fiatalabb rétegekkel fedett medencék felé, előbb inkább aknák és árkok kiásásával később kézi fúrásokkal, majd egyre modernebb, nagyobb teljesítményű gépi fúrásokkal. Az ismeretek bővülésével kialakult az a földtani kép, mely alapján látható volt, hogy a Dunántúli-középhegység tengely vonala adja a sikeres kutatások fő irányát. Itt sorakoztak az újabb és újabb felfedezések gyümölcsei. A telepeket rendszeres hálóban telepített kutató létesítményekkel tárták fel. Addig haladtak előre, amíg azokat meddő fúrásokkal le nem határolták. A nagyobb, lepelszerű telepeket lehetett lazább hálózatban (100x100 m, illetve 70x70 m), a kisebbeket sűrűbb hálózatban kellett felfúrni (50x50 m, illetve 33x33 m). A kutatási módszerek fejlődésével a korábban ismert területektől távolabb felderítő fúrásokat mélyítettek, egymástól nagyobb (több km-es távolságban). Ezek közvetlen célja nem is annyira a bauxit megtalálása, hanem azoknak a földtani viszonyoknak a megismerése volt, melyek a bauxit felhalmozódására reményt adhattak. Az ismert, egymástól távolabb eső telepek illetve lencsék közötti térséget úgynevezett előzetes fúrásokkal tapogatták végig, melyek újabb lencsék vagy teleprészek felfedezéséhez vezettek.

A két világháború között a hazai bauxitkutatások olyan eredményesek voltak, hogy Magyarország az 1934-től 1941-ig tartó időszakban a világ termelésének rangsorában a második helyre került. A bauxitföldtani kutatások második virágkora a 60-as, 70-es évekre tehető, ami igaz akkor is, ha a világ termelésével való összehasonlításban (ami a korábbi 2–4 millió tonnáról közben 25–90 millió tonnára növekedett) hazánk akkorra már nyilván háttérbe szorult. A magyar szaktudásnak volt is tisztelete a világban. Ez magától jött. Nem kellett azt Bécstől, ahol az UNIDO székelt, külön felszólítással kérni. Az ENSZ Iparfejlesztési Szervezete számos magyar szakembert közvetített az úgynevezett harmadik világba. De voltak közvetlen megkeresések is. Magyar geológusok így jutottak el Indiába, Afrikába és Közép-Amerikába.

II. rész

Hogy kutattunk mi bauxitot a Balatonalmádi Bauxitkutató Vállalatnál?

1950-ig a bauxitkutatásokat az egyes bányavállalatok végezték, majd azt a Bauxitkutató Expedíció vette át, amely önálló vállalatként működött az egész magyar alumíniumipart átfogó MASZOBAL égisze alatt. 1954-ben, amikor a MASZOBAL megszűnt – helyére a Magyar Alumíniumipari Tröszt (később HUNGALU) lépett –, megalakult a Bauxitkutató Vállalat magyar vezetéssel. A központosított hazai bauxitkutatás közvetlen földtani irányítását még a szovjet vezetés Bárdossy Györgyre bízta, aki évtizedekkel utána a világ talán leg(el)ismertebb kutatója lett, mind gyakorlati, mind tudományos téren. Kezdeti munkájához nem kis segítséget kapott a Magyar Állami Földtani Intézet tapasztaltabb szakembereitől is.

A Bauxitkutató Vállalat földtani irányítása 1957 és 1995 között Szantner Ferenc főgeológus kezében volt, a kutatások közvetlen irányítója pedig Almádi polgára, Károly Gyula kutatási osztályvezető.

Az almádi központban, amikor az a 60-as évek során nemzetközi viszonylatban is egy modern kutató vállalattá nőtt, a földtani szakirányítás magába foglalta a kutatási, kamerális (magyarul adatfeldolgozás és értelmezés), vízföldtani, geodéziai, geofizikai és anyagvizsgálati osztályokat.

A terepi kutatásokat fúrócsoportok hajtották végre (Nyirádon, Halimbán, Iszkaszentgyörgyön, Fenyőfőn, Iharkúton stb.). Ezek élén a csoportvezető geológus állt, szigorú központi irányítás és rendszeres ellenőrzés mellett. Ez azt jelentette, hogy a felső utasítások végrehajtásáért volt felelős. A lefúrandó felderítő és előzetes kutatási pontok helyét a főgeológus és a kutatási osztály vezetője, Almádiban térképen jelölték ki. A részletes kutatások helyeinek kitűzését a csoportvezető geológusra bízták (legalább is többnyire). Egy-egy csoportnál jellemzően 5–7 fúrógép dolgozott. A csoportvezető munkáját technikusok segítették. Visszatekintve ez így amolyan szovjetizált rendszer volt, mert megtapasztalhattam, hogy a nyugati világban egy project geologist önállóan végzi a kutatásokat és akkora úr, hogy attól a főnöke legfeljebb csak kérdezni mer.

A fúrópontok helyét geodéták mérték ki, sokszor a szó legszorosabb értelmében katonás pontossággal (több volt ludovikás tiszt dolgozott a cégnél, akiket korábban az oroszok alkalmaztak, sőt ha kellett még mentettek is). A fúrási mintákat a geológus terepnaplóban írta le. Ennek a munkának legnagyobb öröme talán az volt, amikor mínusz 10–20 fokos hidegben (akkoriban még ilyen is volt) nem fagyott le csupasz keze. Jobb érzésű fúrós oda is löttyintett egy-egy vödörrel a felmelegedett hűtővízből. Meg még valami, amikor az ember ott áll a gép mellett, a rétegsorból már tudja, hogy mindjárt bauxitot ér, vagy a fúrás meddő lesz, szóval ott áll, egyszer csak a fúróiszap színe vörösre vált, bauxitot kaptunk! No, ez az az öröm az életében, amiben, amolyan „irodista” geológus nem részesül. Az „irodistát” a terepi geológus lenézi, mert az reggel kitakarított fűtött irodába érkezik, ebédet adnak neki rendes munkahelyi étteremben, „munka” végeztével hazasétál anélkül, hogy egy darab követ látott volna egész nap.

Amikor a fúrás bauxitot ért szigorúan rudazat ellenőrzést kellett tartani, hogy a bauxit felszíntől mért mélysége pontosan rögzítve legyen. Ugyanígy a fekü dolomit elérésekor is. A fedő kőzetminták földbe vájt kis árkokba kerültek, a bauxit mintákat pedig erre rendszeresített faládákba gyűjtötték. Fontos volt, hogy a bauxitból vett minta mennyisége (magkihozatal) megfelelő legyen. A bauxit innen került a csoport mintaraktárába feldolgozásra. Felületi tisztítás, szárítás, felezés, negyedelés után az almádi vegyi laborba ment elemzésre. Onnan az eredményeket visszaküldték a csoporthoz.

A vállalat teljesítményét, nem az egy év alatt megkutatott érc mennyiségében (ami ugyan tervben szerepelt), hanem a lefúrt folyóméterekben mérték. Ez egy olyan képtelenség, mintha a csatában a tüzérség hatékonyságát nem a találatokban mérték volna, hanem abban, hogy milyen messze lőttek. Nem a vállalat, a korszellem volt a hibás. A csoport főfúrómesterei motorizált úton járták a gépeket, a geológus meg gyalogolt. A különbség anyagi juttatásokban is megnyilvánult…

Jelentéseket kellett írni havonta, az eredményeket értékelni. Minden év elején a csoport geológus bement a központba, ahol aztán éjszakákba nyúló készletszámítások folytak, mert január 31-re a Központi Földtani Hivatalnak meg kellett küldeni az új eredményeket. Számológép a tekerős mechanikus Triumfátor volt. A rajzolóknak pedig az irdatlan mennyiségű adatsorokat méteres hosszúságú pauszpapírra kellett sablonnal tussal egy megrajzolt táblázatba beírni. Ha meg javítani kellett, akkor zsilettel kivakarni és újra írni. Istenem, de szép idők voltak! Akkor ott a cégnél szinte mindenki fiatal volt, jó ha Vízy Béla igazgató már elmúlt harminc éves.

Egyes megkutatott területi (bányászati) egységeket az egyre növekvő igényeknek megfelelően kitermelésre át kellett adni – még régi szovjet normatíváknak megfelelő – zárójelentésekben. Ezek a korábban említett kamerális osztályon (aminek még a nevét is onnan vettük át) készültek a többi osztály közreműködésével. Természetesen ez a munka is permanens hajrában készült éjszakázásokkal. A jelentések határidőre való elkészítését prémium jutalmazásokkal serkentették. Ezeket a zárójelentéseket, azaz a készletek mennyiségét, minőségét és térbeli elhelyezkedését bemutató munkákat a Központi Földtani Hivatalnak kellett hatóságilag jóváhagynia. Ez is orosz sablonra készült. Nyugati, vagy mai szemmel nézve egy ilyen jelentés már-már olyan volt, mint egy ortodox pravoszláv templom. Még a lényeg is benne volt, elrejtve az ikonosztáz mögött. Lehetne kritizálni, volna hozzá téma. Évtizedekkel később Guineában Kindia bauxittelepekről írott szovjet jelentést kellett átnézzek, olyan otthonosan mozogtam benne, mint bolha a kutyában.

De ami igaz, ha keresztre feszítenek, vagy megköveznek (tegye mindenki úri gusztusa szerint) akkor is leírom. A szovjet sablonok követésével végrehajtott bauxitkutatás és annak eredményeit tálaló tanulmányok a végeredményt tekintve – már régóta tudom –, világviszonylatban is példamutató volt és maradt. Ez a munka egy olyan kiváló közösségben folyt, amiről ma már gyermekeink és unokáink nem is álmodnak. Fél évszázad után is büszke vagyok arra, hogy velük ebben részt vehettem. Köszönöm!

Külső hivatkozás

• Komlóssy György: Bauxitföldtani kalandozások a világ körül : avagy "volt egyszer egy kisgyerek, úgy élt, mint az istenek"
• Vizy Béla: 50 év a bauxitkutatás szolgálatában. In. Főgeológusok visszaemlékezései. Budapest 2005. p. 9-38
• [1]